2010. március 31., szerda

Savanyúkáposztás bableves



Volt egyszer, hol nem volt… a mese ott kezdődik, hogy az én Cilike barátnőmnél ettem ilyet nagyon sokszor. Azért nagyon sokszor, mert egyszer megkóstoltam és beleszerettem. És aztán ha hozzájuk mentem Hőgyészre, és adva volt a kérdés: „Mit főzzek Zsuzsika?” nekem mindig ez az isteni szabolcsi étel jutott eszembe. (szabolcsi étel Somogyban, ne mondjátok, hogy nem akadt meg rajta a szemetek, nem, nem írtam el. Cilikém mostmár exférje szabolcsi, innen a recept.) Nem is ettem azóta se sehol máshol, talán azért, mert az eredeti recept úgy kezdődik, hogy végy egy fél füstölt csülköt, azzal meg már akkor sem éltem, és most sem veszi be a gyomrom… De Cilike megfőzte nekem mindenféle állatság nélkül, és istenieket ettünk belőle.
És sajnos vagy nem sajnos, de egy ideje nem járok Hőgyészre (Cilike sem), és mióta fenn van Pesten a nagy zabálásokat felváltották a nagy eszmecserék, ami a derékbőségemnek is és a lelkemnek is jót tesz, viszont ez az étel már nagyon hiányzott. (Persze nem felejtettem el (remélem Cilike se), hogy ha a drága barátném túl lesz a szakdolgozaton, az államvizsgán, a diplomavédésen és minden macerán, hát be van nekem ígérve egy ilyen leveske, de hát ki győzi azt kivárni…???) Mostanában nagyon sokat volt a fejemben, hogy meg kéne csinálni, és adva volt a káposzta is (nem adva… véve, vettem, kemény magyar forintért), végülis találtam itthon babot is (nem az igazi, mert konzerv, de megtette), és nekiálltam előszedni az öt-hat éves emlékeim, hogyan is csinálta a barátnőm? Mert míg ő főzött, azért mindig ott kotnyeleskedtem mellette.

A recept:
Mennyiséget nem írok, mert hadilábon állok vele, és tulajdonképpen nem rontja el, ha egyikből kicsit több vagy kevesebb kerül bele, íme a hozzávalók:
  • · Hagyma (sok)
  • · Fokhagyma
  • · Savanyú káposzta
  • · Bab
  • · Füstölt tofu (el is lehet hagyni, vagy aki él vele tehet bele bármilyen füstölt húst)
  • · Majoranna, babérlevél, só, bors, pirospaprika, pirosarany, erőspista (vérmérséklet szerint)

Elkészítés:
A hagymát összevágjuk, én nem apróztam el, mert a káposzta úgyis szálas, elvész közte, üvegesre pároljuk olajon. Érzéssel meghintettem liszttel, kb. 1 evőkanál, és kicsit megpírítottam, belenyomtam 3 gerezd fokhagymát, beletettem a fűszereket, és felöntöttem cirka másfél liter vízzel (ugye a víz függ a hozzávalók mennyiségétől, nekem olyan negyed kilónyi babom, és egy nem teljes befőttesüvegnyi káposztám volt, ehhez a mennyiséghez értendő az egy fej hagyma is.). Ha rendes babot használ az ember, akkor ebben a fázisban kell hozzáadni, és ha már majdnem megfőtt a bab, akkor a káposztát, annak elég egy 20 perc főzőcske. De mivel nekem sürgős ehetnékem volt, és nem is volt itthon szárazbab, és ha lett volna se lett volna beáztatva, ezért aztán konzervhez folyamodtam. Szóval ha benn a bab és a káposzta, kicsit összefőzzük az ízeket. Ja, és ami elmaradt, bár nem feltétlenül szükséges: a füstölt tofu, csak hogy legyen egy kis füstös ízünk. Cilikénél sose volt nekem ilyen úri huncutság belefőzve, és nem is hiányzott, de mivel találtam a hűtőben, és már kérdéses volt, hogy ha nem csinálom meg magától elköltözik melegebb éghajlatra, ezért hát adtam az ízhatásnak egy kis füstöt. Nem rontotta el. És ha mindez kész, az egészet koronázzuk meg ízlés szerint tejföllel.
Ehetjük jófajta friss, ropogós fehérkenyérrel, de akár főzhetünk ki hozzá tésztát is.
És még egy praktikus tanács: a káposztát én kicsit összevagdostam vágódeszkán. Így ugyan semmi kihívás nincs a leves elfogyasztásában, de talán megkímélem anyukámat az összefröcsögött ruhák helyrehozási munkálatainak fáradalmaitól.
Jó étvágyat!

U.i.: Javaslom, hogy éjszakára a takarók négy sarkára nehezéket tegyetek: hagyma, bab, káposzta… khmm-khmm :-)

2010. március 24., szerda

Gyémántlakodalom



Következő soraim apropóját az adta, hogy a hétvégén voltunk köszönteni párom nagymamáját 80-ik, nagypapáját elmúlt 86-ik születésnapján, és József nap alkalmából. Talán ezért is jutott eszembe az a januári nap, amikor a gyémántlakodalmukat ünnepeltük. És úgy egyáltalán, ennek a két embernek az élete, a sorsa, a múltja, a jelene. 60 év. 60 év együtt. 60 év jóban, rosszban. 60 év némely embernek meg sem adatik, ők 60 éve tartják magukat ahhoz, amit egyszer megfogadtak egymásnak Isten színe előtt: míg a halál el nem választ. Jó tudni, látni, tapasztalni, hogy van még ilyen. Reményt ad. Hitet abban, hogy egyszer, talán, ha a gyémántlakodalmat nem is, de talán egy ezüstöt még megélhetek valaki mellett, legalább akkora szeretetben, mint amilyen példát ez a két jó ember állít elém. Szeretném hinni, hogy megérdemlem valaki szeretetét és kitartását. Nem élünk háborúban, nem éhezünk, mégsem merik vállalni az emberek egymást. Miért? Miért nincs a kimondott szónak ereje? Miért félünk kimondani szavakat? Miért félünk? Mitől félünk? Kinek jó az, hogy félünk?

És a családi ünnepeken döbbenek rá, és teszem fel a kérdést magamnak: a 80 éves Rózsi néninek honnan van ereje 56 db töltöttkáposztát, 2 tepsi mákos-dióskalácsot, 1 nagy zsák pozsonyi kiflit, csirkepörköltet (és ez nem ott kezdődik, hogy kiveszi a konyhakész árut a fagyasztóból, hanem hátramegy az udvarba, és… no de ezt inkább nem részletezem, nem az én műfajom), húslevest, és még sorolhatnám mi mindent elkészíteni? Én a gondolattól elfáradok, ő pedig csinálja, csinálja, mert úgy érzi mást nem adhat, és adni szeretne, örömet okozni, az a boldogsága, ha látja hogy a gyerekei-unokái (dédunokája) örülnek. És talán ez ad neki erőt? Ez hajtja? Remélem még sokáig süt nekünk túróslepényt.
És honnan van energiája a 86 éves Jóska bácsinak a három malacot (hármat, egyet egyik lányának, egyet a másiknak, egyet pedig maguknak) ellátni, a szőlőt megmetszeni, permetezni, hogy aztán isteni bort és pálinkát ihassunk? Menni, sétálni már alig bír, de biciklire pattan, és kiteker a pincéhez nekünk borért, amit szintén a két kezével készített.
Szeretem, ahogy ez a szép két idős ember méltósággal viseli a korát. Nem panaszkodnak, sose. Mire is mennének vele? Viselik a keresztjüket, és csinálják a dolgukat, és talán erőt nekik az, hogy van miért, van kiért csinálják, hogy minden reggel úgy ébrednek: feladatuk, dolguk van.
Szeretnék példát venni róluk, ha össze is kapnak valamin, nem tartanak haragot, nem fekszenek le haraggal a szívükben, talán ez lehet a titok? A megbocsátás? Jó lenne tudni a titkot, bár őszerintük nincs titok. Rózsi néni azt mondta, ha újra kezdhetné is ugyanigy csinálná. Nem volt könnyű, de szép volt/ remélem van, még sokáig vannak nekem/nekünk.

Köszönöm Nekik, és köszönöm a Jóistennek, hogy megismerhettem őket, fantasztikus emberek és példaképek, hogyan szeress, hogyan szeress jól, hogyan legyél jó férj és jó feleség, jó apa és jó anya, hogyan ne veszítsd el a hited és hogyan tarts magad ahhoz, amit egyszer kimondtál, amit megfogadtál, amit megesküdtél.

Ez most úgy hangzik, mintha én lennék a nagy válóper ellenes aktivista. Nem. Ez nem így van. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor nincs más módja annak, hogy két ember ne egye meg egymás idegeit, mint hogy elválnak. Van ilyen. Csak sajnos a mai világban több ilyen van, és ezt nem tartom helyesnek. Mostanában a környezetemben több ismerős van, akit 25-30 év nem felhőtlenül boldog, de boldog házasságban hagy el a férj. És vesz el egy huszonéves lányt. Normális dolog ez? Kapuzárási pánik? Mit tehet egy anya ilyen helyzetben? Próbálja marasztalni a férjet, vagy engedje el? Miért fordít egy 50-es férfi hátat a családjának? Talán úgy gondolja, hogy fiatalabb feleséggel rajta se fognak az évek?
Jó sok kérdőjel, de vajon tudja-e a választ valaki? Kell-e tudni a választ? Vagy csak el kell fogadni? El kell fogadni mások boldogulását? De attól, hogy az egyik boldog(ul), a másikat nem taszítja olyan mélybe, ahonnan nincs is feltámadás? Mit csinál egy idősödő nő, két-három gyerekkel a hóna alatt? Kinek kell? Mert ugye az ötvenes hapsiknak nem… Tud új életet kezdeni egy ilyen elhagyott, faképnél hagyott, eldobott ember? Nem, nem teszek fel több kérdést. Éjjel 1 óra van, megint azon gondolkodom, hogy közöljem-e most, így olvasatlanul a dolgot, vagy aludjak rá egyet? Nem tudom milyen gondolatok szaladgáltak itt az agyamon keresztül, le, a kezemen át ide a „papírra”. Lehet jobb is? Furcsa ez a blogolás. Betekintést engedek olyan gondolataimba, amit még talán magamnak sem fogalmazok meg, vajon jó lesz-e ez nekem? De ha nem értetek velem egyet, javítsatok ki, szeretnék okulni/tanulni ebből a dologból is, és akkor már irogatok feleslegesen.

2010. március 15., hétfő

Fókuszban még mindig Madrid



Ugye amíg még friss az élmény, addig illik gyorsan papírra vetni, hogy hiteles legyen, mert ugye az idő mindent megszépít, de vannak dolgok, amiket nem kell tovább fényezni. Ez az utóbbi pár napom is ilyen volt, ha még nagyon csinosítgatnám a sztorit, el se hinnétek, hogy ilyen lehet.

A csütörtöki pár benyomást vázoltam úgy frissiben, most nem tudom, hogy van-e mit hozzátegyek, de próbálom a fonalat péntektől felvenni, csak hogy ne csapongjak az időben. Bár a sztori eleje is érdekes, van-e még aki nem tudja, hogy kerültem egyáltalán Madridba? Persze, a kommunikáció szakos barátnőmhöz, persze, mondtam. Na de azt nem, hogy 24 óra leforgása alatt eldöntődött a dolog. Uta megkérdezte (remélem azóta nem bánta meg), hogy van-e kedvem. Hát persze hogy van kedvem, és lehet, és mehetek, és mikor? Éjjel 1 óra felé történt meg ez a kérdésfelvetés, én akkor ezt extrém időpontnak gondoltam, most már tapasztalva a spanyol életvitelt, nem tűnik egyáltalán annak. Szóval a kérdés: jössz? A válasz: őőőő, nézzük mikor is… Ott hirtelenjében kiválasztottuk az időpontot, március 10-14… Másnap megbeszéltem a kollégákkal, azt mondták: elengednek mehetek, még akkor, délután lefoglaltam a jegyet, és éjfélkor hazaérkezvén átutaltam a repülőjegy árát.

Na de akkor jöjjön a péntek. Igen nehezen ébredtünk fel, és dél is elmúlt talán mire elindultunk. De mint mondtam ez itt normális. Az emberek éjjel élnek. Levi kérdezte tőlem, hogy vannak-e dugók. Mostmár tudom, hogy éjjel… a legnagyobb forgalom éjjel 1-kor volt. Meg hajnalban. Kicsit szokatlan, hogy a metró is éjjel fél 2ig jár. Ha már metró: mi aztán a BKV-val nem tudom hogy akarunk Európához felzárkózni, mert ahogy megtapasztaltam, csak az árainkkal sikerült. Itt Madridban egy vonaljegy 1 euró, és átszállhatsz vele, nem egyszer, akárhányszor. Ha 10 db jegyet egyszerre veszel meg, 9 eurót fizetsz. És ha jól emlékszem, 19 metróvonal van Madridban. Egyszer taxiztunk, az se a budapesti szint, bár a távolságot nem sikerült különösebben felmérjem, de úgy érzem olyan 4-5 km-re fizettünk 5,5 eurót, amit nem úsztunk volna meg ennyiből a magyar fővárosban. Ja, és ha már közlekedés: a körforgalomba behajtónak van elsőbbsége, és aki benn van a körforgalomban, annak kell elsőbbséget adni. Idiotizmus – szerintem. De ők tudják. A metró is a bal oldali sínpáron megy, és ha jól figyeltem meg, egyenrangú kereszteződésben balkézszabály van. Nem sajnáltam, hogy nem kell vezessek. Na de hogy azért ne legyen minden ennyire pozitiv: ha az ember szórakozni akar, beülni egy bárba, akkor kicsit mélyebben a zsebébe kell nyúlni. Bár ha azt vesszük, hogy ma egy kétszemélyes indiai menüért 22 eurót fizettünk, és abban az ital is benne volt, nem hiszem, hogy nagyon kétségbe kell esni. Bár lehet az is, hogy Uta tudja hová kell menni. És már megint nem a péntekről beszélek… Ejnye-ejnye.


Szóval nagy nehezen felkeltünk, és nekiindultunk a belváros számomra ismeretlen részeit megtekinteni. Igy kezdtük a Plaza Mayorral, ami elméletileg a Fő tér, ha jól emlékszem. Kicsit emlékeztetett a velencei hogy is hivjákra… na majd eszembe jut, tán Szent Márk tér… szóval arra… csak kicsit kisebb kiadásban. Innen betértünk egy autentikusnak is talán mondható piacra, a halárustól, a sajtoson, a péken, a borászon, méhészen át a zöldségesig minden volt. Az Élet volt, ami itt is megfogott… emberek békésen borozgatva eszegették a számomra borzalmas kagylóikat, beszélgettek, és szemmel láthatóan boldogok, megelégedettek voltak. Nálunk a piacon csirkefarhátat akciósan keresgető nyugdíjas néniken és a babakocsit toló rohanó kismamákon kívül egy két kéregető hajléktalant látni csak. Alapjában a pozitiv benyomás, hogy itt van idejük az embereknek élni, van idejük leülni, van idejük szórakozni, és gondolom van idejük dolgozni is, bár az éjszaka 3-kor járó kukásautókon dolgozókon és a vendéglátóiparon kívül nem tudom mit csinálnak az emberek, bár ha mélyebben belegondolok, itt is vannak iskolák-kórházak-hivatalok-bankok, stb...


Tájékoztatva lettünk a repülési magasságunkról, 11 ezer méter, 823 km/h, egész jól tippeltem meg idefelé jövet. Hiába, az évek, meg a tapasztalat.

Piac után bambulva a kirakatokat, egy kis vegyesboltban nagyon olcsó sajtot pillantottunk meg, nem tudom még milyen lesz, de spanyol, és 7 euró se volt kilója. Egy szép nagy fél gurigát vettem meg, másfél kiló, és többször átkoztam magam, de végcipeltem egész nap a városon, de remélem, hogy megérte. Majd kiderül. Ezután találtunk egy szimpatikus, turistáknak kifejlesztett boltot. Szerintem Utát halálra idegesitetettem azzal, hogy venni-venni-venni valamit. Vinni, vinni, hazavinni. Egy kis darabot, egy kis emléket, egy kis csipetet azoknak, akik nem lehetnek itt velem, akiket szeretek, akik fontosak. Nézegettük a pólókat. És találtunk egy nagyon-nagyon tetszőt. 8.90-be került, de túrtunk tovább, méretileg. Találván egy nagyobbat, megdöbbentünk, hogy arra 16 és fél van írva. Na akkor keressünk tovább, addigra már nagyon belelkesedtünk. Feltúrtuk az egész kollekciót, mire meglett a két ugyanolyan, árban is megfelelő darab. Majd a pénztárnál összenéztünk, hogy 7,50-nel üti be a csaj. Gondoltuk nem szólunk… Viszont nagy-nagy sikerélményünk volt, nagyon boldogok voltunk. Hiába, az élet apró örömei. A kis hűtőmágnesembe biza az a kép fog kerülni, ahol együtt örülünk a szép pólónknak. Na majd látjátok, de elmesélem: Madárka: nagyot pottyant a mezőn menekülő bikára. Nevezhetjük annak is, hogy „szarunk a bikaviadalra”, de szerintem az úgy általában „le van tojva minden” is jó mottó.

Eztán, a nagy vásárlásban megpihenve betértünk egy nevezzem cukrászdának? Nem is tudom mi volt, Chocolateria, igy hívják. Ide kávézni-kakaózni térnek be az emberek, nem tudom mi van még a kínálatban, mert mi a madridi chocolate con churros-t kóstolni jöttünk be. Ez egy adag nagyon sűrű forró csokiból áll és fánkszerű, hosszú rudacskákból. Jól lehet tunkolni, és nagyon update, de hát kit érdekel, ha már itt jár, különben is beiratkoztam egy reinkarnációs tanfolyamra, hisz egyszer élünk, neeeem….?

A megfelelő mennyiségű kalória elfogyasztása után mentünk megnézni a királyi palotát. Persze szigorúan csak kívülről. Egyrészt se időnk, se kedvünk, se pénzünk nem volt bemenni, de nem is baj. Kicsit (nagyon) elfáradva hazamentünk, maradék káposztát enni, pihenni egy kicsit, készülni az estére. Nagyjából ugyanott folytattuk, ahol elkezdtük, majdnem a királyi palota mellett található az a park, ahová szerettem volna elmenni, megnézni az egyiptomból ideáig elhozott Temple de dobod-ot, ami mellett egy feminista koncertbe cseppentünk, ahol is Uta találkozott a barátaival, kicsit beszélgettünk (beszélgettek), de nagyon hideg volt, így mi nekiindultunk.

Megtaláltuk Don Quijote és Sancho Panza (remélem jól irom őket) szobrát, persze Cervantesét is. Miután így kikulturálódtunk, a kedvemért bementünk egy tapas-bárba. Már az ajtóban tiltakoztam, de Uta szigorúan közölte, hogy „te akartad!”. Mit volt mit tenni, lapjával, élével beverekedtük magunkat. Ettünk egy kis kétes, bizonytalan eredetű tapas-t, ami azt hiszem konkrétan leforditva falat-ot jelent. Ezt ivászat mellé eszik itt a népek, általában valamilyen bikaviadalban hősi halált halt állat valamelyik füstölt csülkéből, krumpliból, kenyérből, ebből-abból áll. Ami nagyon nem volt szimpatikus, félretoltuk. Még élek, úgyhogy azt hiszem sikerrel jártunk. Eztán sétáltunk a nagyon hangulatos melegnegyedben. Ez arról ismerszik meg, hogy itt a sarkon nénik helyett bácsik állnak, van amikor ez látszik rajtuk, van amikor próbálják palástolni isten adta tulajdonságaikat. Egy csendes bárban fejeztük be az estét, nem tudom milyen koktéllal.





Szombat


Szombatra terveztük „vidéki” kiruccanásunkat. Azzal a leánnyal volt megbeszélve, hogy találkozunk, akivel előző este a feminista koncerten összefutottunk, ő ott lakik San Lorenzoban, és vállalta az idegenvezető szerepét. Nagyon korán, 11-kor sikerült is elindulni. A metrón nagyon feltűnő magyar csapattal futottunk össze. Nagyon be voltak öltözve, nagyon hangosak, nagyon jókedvűek voltak. Szóba is elegyedtünk velük, és kiderült, hogy ők a hires (szerintem hires) ExperiDAnce, és előadni vannak itt. Kaptunk szórólapot, és mondtuk, hogy elgondolkodunk rajta, hogy megyünk-e. Viccesnek éreztem, hogy itt vagyok Madridban, belecsöppenek egy társaságba a világ minden tájáról, magyar kaját főzünk nekik, túrórudival etetjük őket, és még a madridi szombat estém is magyar előadáson ülve fog eltelni. Nem éreztem cikinek, csak kicsit viccesnek. De aztán nem lett belőle semmi, elmentünk jegyet venni, de a legolcsóbb 26 eurós jegyet is nagyon soknak tartottuk, és nem éreztük úgy, hogy ha nagyon akarunk ne lenne módunk egyszer otthon ExperoiDance-re menni.

Szóval vidéki kirándulás: Moncloa metrómegálló. Itt van a buszpályaudvar, vagyis csak azt hittük itt van a buszMEGÁLLÓ, ahol fel kell szálljunk a 661-esre vagy a 664-esre. Találtunk is egy tájékoztató táblát, még le is fényképeztem, biztos, mai biztos, oda is mentünk a megállóhoz. Uta még beszélt is egy nővel hogy jó helyen vagyunk .De amikor már 1 órája ültünk ott, és egy darab busz nem jött, nem ment, pedig volt 4 buszmegálló, kb 15 járattal, akkor kezdett valami gyanús lenni. Igen türelmesek voltunk… talán túlságosan is. Mire kiderült, hogy a tábla amit mi néztünk az éjszakai járatokra vonatkozik, és napközben le kell menni a föld alá, mintha csak metróba mennél, és ott van a pályaudvar, csillivilli, mindenféle plazmatévés kijelzővel…. Háát, kicsit nyűgösek voltunk. És ugyebár még az is bosszantott, hogy a megállóban a nénje se mondta, hogy rossz helyen vagyunk, és Uta irt a barátnőnek, aki várt minket El Escorialban, és ő se mondta, hogy nem jó helyen vagytok (bár nagyon nem tudhatta hol vagyunk). Na mindegy. Ebből is látszik, hogy nem mindig kezdőké a szerencse. De a buszon végre meleg volt, és sütött a nap, és olyan békés volt minden, hogy én a magam részéről bele is aludtam ebbe a nyugalomba. Barátnő várt minket, San Lorenzoban helyenként 15 centi hó volt, a monostor hatalmas és gyönyörű, a lányok fáradtak és megviseltek. Cimszavakban ennyi.


Uta zöldséges-paradicsomos tésztával kápráztatott el, aztán ledőltünk kicsit, mert nagyon ki voltunk purcanva. Nem tudom hogy lehet az, hogy Uta szobájában 16 fok az átlaghőmérséklet, de annyi. Vagyis tudom: szerintem levegős a radiátora, de annyira be van rozsdásodva a szelep hogy nem mertem mélyebben belemenni a dologba, mert ha eltöröm, és kiömlik az összes víz a rendszerből, szóval inkább hagytam, és fagyoskodtunk. Szegénykém folyton fújja az orrát, nem csodálom hogy nem tud meggyógyulni, de már csak jön a jó idő. Drukkolok neki, hogy legyen vége fagyos hétköznapjainak. Szóval kis pihenést követően megint csak ott folytattuk, ahol napközben abbahagytuk: elmetróztunk Moncloa-hoz, és beültünk egy bárba, ültünk volna, ha lett volna hely… beálltunk egy bárba, ahol a plafonból folyik a tej a tipikus (?) madridi koktélhoz: leche de panthera, az hiszem párductejként fordítható, talán rum van benne, és még valami alkohol. Igen finom, de tényleg, és alattomos. Olyan, mintha valami kis édes-mézes tejcit iszogatnál, közben meg fejbekólint, ha nem vigyázol. Ezután estisétáltunk a Grand vián, és beültünk egy szerintem talán iráni, vagy a jóég tudja milyen nemzetiségű bárba, Uta már csak teázott, én pedig ittam egy Sangriát, azt nem akartam kihagyni. 2 felé ért véget ez a nap is.



Vasárnap

Vasárnapra be volt tervezve bábszínház. Uta reménybeli álmai pasija (aki pont úgy néz ki mint Laár András) szóval ő hívott minket. De én nem hallottam órát csörögni, Uta pedig nem ébresztett fel időben, így akkor indultunk el, amikor már a belvárosban kellett volna legyünk, és Uta úgy döntött nem kockáztatjuk meg, hogy megtaláljuk-e Josét, hanem egyenesen mentünk a Rastro-ra. Gondoltam én, hogy piac, piac… De hogy ekkora? És hogy ennyi minden van? És hogy ilyen tömeg van? De hogy ilyen hangulata is van? Nem, nem gondoltam. De ha bárki Madridba készül, ne hagyja ki semmiképpen, vasárnap délelőtt szánjon rá legalább két órát, élvezze az olcsó kinaitól a bőrdíszművesen, az indiain és az ószeresen keresztül a piac hangulatát. Ha megfáradt, térjen be egy sörre egy bárba, egyen hozzá egy tapast, és ha nem férne be a „kocsmába” üljön ki elé, a földre, törökülésbe, ahogy ott azt minden fiatal teszi. Ha kincsekre nem is lelsz, de a hangulatát érezd át.

Mi a piacolás után egy indiai étterembe csücsültünk be, amolyan búcsúebédelni. Fura volt, hogy bár indiai, de semmi sem csíp. Uta elmesélte, hogy a spanyolok nem birják a csípőset, ki hitte volna. Mindig érik az embert meglepetések.

Összepakoltunk, bőröndöltünk, mérlegeltünk. Kipakoltunk, újra mérlegeltünk. Nem mertem a két üveg bort… aztán persze sikerült ahhoz a kapuhoz menni chekingelni, ahol a mérleg 6,5 kg-ot mutatott, pedig biztos, hogy több volt. De rémképeim között ott szerepelt, hogy ki kell rámoljam a cuccom felét, vagy 3 deka miatt túlsúyt kell fizessek. De hát igy jár aki túlparázza a dolgokat. Azért a duty freeben még vettem egy üveg Sangriát, egy üveg Malagát, mert ha emlékeim nem csalnak meg, akkor az spanyol és édes, és egy üveg rumot is, hátha kedvem lesz csinálni leche de pantherát… Tej van otthon is, remélem receptet is találok.

Mindent összevetve, ami hiányzott: meleg-meleg-meleg, és sokkal több energia, meg még egy kis idő is. Meg némi nyelvtudás. Mindig megfogadom, hogy nekifekszek az angolnak... Aztán persze valahogy mindig elmarad. Aztán meg ég a fejem, hogy a sűrű mosolygások és az I don't understand-en kivül nem tudok, nem merek meg se nyikkanni. Ja, és persze pénz-pénz-pénz… Jó lett volna kb. 3x ennyi... :)

2010. március 12., péntek

Csütörtök, fél 2-től hajnali 4-ig


Fél 2-kor találkoztam Utával a Gran Vián, innen már együtt mentünk felfedezni a belvárost.



Elsétáltunk a Puerta del Solra, mely egykor a település keleti bejáratát képezte, ma a belváros, szinte mint nálunk a Vörösmarty tér. Itt található az eperfáról csemegéző medve szobra, mely Madrid szimbóluma, spanyolul: El Oso y El Madrono. A tér déli részén elhelyezett emléktábla az ugynevezett nulla kilémetrkő, innen mérik az országuti távolságokat. Hazafelé bevásároltunk, hihetetlen, hogy ugyanaz a brie, ami otthon a lidliben 600 ft, itt egy euró. Nagyon ciki, de viszek haza kettőt, nem birtam megállni. És mit csinál a magyar? Cirka 15 kiló motyóval még várostnéz :) Jelen esetben ugyan útba esett, az Atocha pályaudvar pálmafákkal beültett teknősbékákkal tarkitott kis oázisa, nagyon romantikus :) Legalább megpihentünk a nagy cipekedésben. Mert bolt az a közelben egy szál sincs. Még drága se, nemhogy olcsó.
A nagy-nagy városnézés és bevásárlás után nekiálltunk a magyar vacsora előkészületeihez. A menü:
előétel: körözött és túróspogácsa (ami nem egyszerü, mert itt nem ismerik se a túrót, se a tejfölt, de azért megoldotta Uta ügyesen. főétel: székely rakott káposzta, desszert: túrórudi és sportszelet.
A vacsoratársaság:
  • balról Roberto, guatemalai
  • Marisa, kinai, de Californiában is élt
  • José, venezuelai
  • Nacho, madridi
a többit kitaláljátok.


És miután jól bekajáltunk, és megittunk kb. 1 liter pálinkát és 2 üveg bort nekiindultunk a spanyol éccakának. A mottóm az volt, hogy legalább olyan jól táncolok, mint ahogy nyelveket beszélek :) De azért 1x-2x elkapott a hév, és hagytam magam nem megvezetni, csak vezetni :) Hihetelen hangulatos salsás pizsipartiba csöppentünk, ahol még egy ingyen mojito-t is kaptunk, mert be voltunk öltözve. Bár ez rajtam nem látszott olyan nagyon, de nem is bánom. Hajnal 4 volt majdnem, mire hazaértünk, és még megcsipkedtük a maradék töltöttkáposztát, illetve rakottkáposztát.





Séta a Retiróban



A képek beszélnek helyettem. De röviden a történet: csütörtök reggel van, Uta küzd a megfázással, ezért megbeszéltük, hogy merre menjek és mikor és hol találkozunk. Úgyhogy egyedül nekivágtam a nagy Madridnak, élveztem a napsütést, sétáltam egy nagyot.

A nap további fontos eseményeiről későbbi kiadásainkban számolunk be. :)

2010. március 11., csütörtök

A felhők fölött – istenről, hitről, közösségről, múltról

Gondolatok egy szakdolgozathoz

Igazán furcsa érzés igy tízezer méter magasságban véggondolnom, hogyan is találtam meg „újra” istent. Itt igazán közel érzem magam hozzá, igazán érzem, hogy a kezeiben vagyok, igazán hiszem, hogy VAN. Mint mikor megmászok egy hegyet, bár ott legyőzöm saját határaim is.

Kezdem talán az elején: 13 éves voltam, amikor rádöbbentem, van olyan, hogy hittanóra, van olyan, hogy mise, és megkérdeztem anyukámat, hogy járhatok-e. Ők sose tagadták istent, de nem vagyunk az a „templombajárós” fajta. Semmi akadályát nem látták, igy talán életem első önálló lépése volt, hogy beiratkoztam a templomba hittanórára. Talán, ha nem Sara néni a tanár, nem is jártam volna sokat, de egész lénye, személyisége, a gyerekek iránti tisztelete és szeretete (bár neki sose lehetett) ott tartott. Elsőáldoztam, 13 évesen, már 180 centi magasan, marha röhejesen a fehér ruhámban, a több, alig egy méteres alsótagozatos iskolás gyerek között. De nem bántam, sőt, büszke voltam magamra J Aztán elkezdtem ministrálni, majd közeledett az elsőáldozás. Az első kétely bennem akkor merült fel, amikor alig 14 évesen meg kellett gyónjam a bűneim. És nem értettem az egészet, hogy milyen bűneim vannak nekem… Eljárok iskolába, probálok jó testvér és jó gyerek lenni, és persze azóta is bennem van ez a majd mindenkinek való megfelelési kényszer, ami tudom hogy nem jó, de ezt ott akkor még inkább úgy éreztem, hogy sujkolják belém. Ettől függetlenül gyóntam valamit, és megelsőáldoztattak. Eljártam minden szombaton hittanra, és minden vasárnap templomba, mignem egyszercsak a miséről kijövet azt láttam, hogy a férfi nép vonul be a kocsmába, és hangosan üvöltöznek. Ekkor merült fel bennem először, hogy milyen álszentek az emberek, és miféle rendszer az, ahol 10 miatyánkkal feloldozzák büneik alól még az anyagyilkost is? Miféle rendszer az, ahol engem azért elkárhoztatnak, ha nem megyek misére, ha nem fizetem az egyházi adót, stb. Szép lassan felhagytam a templomba járással, ugy fogalmaznék, hogy elment tőle a kedvem. Ugy éreztem, hogy anyukámnak van igaza, nem attól jó ember valaki, ha ott van minden vasárnap.

Eltelt pár év, talán már 18 is lehettem, akkoriban kezdődtek otthon a feszültségek, amikor apukám elkezdett először az ufók felé fordulni, na nem úgy fizikailag, hanem érdeklődésileg, és nem volt annyira intelligens, hogy rájöjjön: anyukámat, az örök materialistát nem lehet meggyőzni. Addig-addig ment a feszültség köztük, mignem külön mentek. Apukám egyre többet olvasott ezoterikus témában, és azt nem tudom, hogy hogyan, de rátalált a Táltos iskolára. Én már akkor mentem el vele, amikor kijárta az I-II-t, sőt, talán a III-IV-et is, és még talán a Mágiát is. Újra végigjárta velem, és nagyon élveztem. Kb. 20 éves lehettem, és én is elkezdtem afféle spirituális szárnypróbálgatásaimat. Sose istentől fordultam el, de úgy éreztem a katolikus hitben nem fogom megtalálni. A táltos iskolát közel éreztem magamhoz, bár vonzódom az idegen kultúrák iránt, mégis azt hiszem, hogy magyar embernek magyarul és magyar őseink nyomdokain kell megtalálni a hitüket, a boldogulásukat, biztos, hogy nem véletlenül születtünk erre a földre (mondom ezt most tízezer méter magasan). Szóval kijártam én is a táltos iskolát, egészen a mágiáig. Bár nem mondhatnám, hogy gyakorlati hasznát is vettem az életben, nagyon ritkán méricskéztem vizereket, és szinte sose gyógyitottam senkit, talán nem is ez a dolgom (hogy mi az, azt még mindig nem tudom). Ami miatt leginkább hálás vagyok az iskolának, a kapcsolatok, a barátságok, a más emberek tapasztalatai, amikből szintén sokat tanultam. Talán sorsforditónak is nevezhetem a napfogyatkozást, amikor családostul, barátostul lementünk Hőgyészre, és a két napból két hét lett, és bepillantottam egy kicsit a cserépkályhakészités rejtelmeibe, és igazán a szivembe zártam a Toldi családot. Ők is bizonyitékai nekem arra nézvést, hogy nem most vagyunk itt először, és nem is utoljára. Valahogy az első 10 percben éreztem csak vendégnek magam náluk, és valahol hátul, a tarkómban motoszkált a gondolat, hogy nekem ez az egész olyan „ismerős”. Mint amikor nagyon-nagyon régi barátot ölelsz magadhoz, nem tudom érted-érzed-e mire gondolok. Előfordult már olyan is velem, hogy bár nem bántottak meg, mégis valami „zsigerből jövő” gyűlöletet éreztem valaki iránt. Úgy gondolom, az ilyen érzések, akár pozitiv, akár negativ arra utalhatnak, hogy körforgásban van a lelkünk. Ezért hiszem azt, hogy lehet valakinek nagyon könnyű és nagyon szerencsés élete most, míg lehet valaki nagyon „nyomorult” is. Ha mindenki tiszta lappal indulna, baromi igazságtalan lenne, hogy az egyik duskál a földi jóban, a másiknak pedig még egy ágya sincs, ahol lehajthassa a fejét. És ha csak megnézzük a természetet: minden körforgásban van. Az eső, a fák levelei, hát miért éppen mi maradnánk ebből ki?

Isten. Kovács András ezt úgy fogalmazta meg, úgy tette helyre bennem ezt a fogalmat, hogy képzeljem el a tengert, vegyek ki belőle egy cseppet. Az a csepp a tenger, és én pont egy ilyen csepp vagyok istenből. Igazság szerint akkor érzem igazán közel magamhoz istent, amikor fizikai korlátaimat legyőzve felérek egy hegycsucsra. Mire fellihegek, fáj az összes izmom, dobog a szivem, le vagyok izzadva, de kiülök egy szikla szélére, kitárom a szivem és a lelkem, és boldog vagyok. Ott nem zavar senki, ott csak ketten vagyunk, és a csiripelő madarak, a napsütés, a szél, de akár a szemerkélő eső is.

Kell-e az embernek eljárni templomba? Iskolába? Gyülekezetbe? Hegyre? Tengerpartra? Szinházba? Vagy elég, ha otthon leül a legkényelmesebb foteljébe, gyujt egy gyertyát, és nem gondol másra. Szerintem embere válogatja. Nagyanyáink nem meditálnak otthon, ők még elmennek a templomba, talán mert „igy szoták meg”? Hagyománytisztelet? Vagy lehet falun még él olyan, hogy félnek, nehogy a szájukra vegyék őket a falu népei? Nem tudom. Én a hegyen találtam meg az istent, és otthon a fotelban. Lehet szerencsés vagyok, mert TUDOM, hogy van. Honnan? Fogalmam sincs. De minden idegszálammal ugy érzem, nem lehet, hogy ne legyen. Kell egy égi porondmester, aki irányitja a dolgokat ezen a föld nevü cirkuszon. De nem hinném, hogy ő egy haragvó isten lenne, aki büntet minket, ha nem tesszük a dolgunkat úgy, ahogy ő „parancsolta”. Sőt, egyáltalán nem hiszem, hogy haragvó isten lenne. Miért haragudna? Hát hisz ő annál sokkal bölcsebb, és ha igaz, amit mondanak, ő adott nekünk szabad akaratot. Ha pedig úgy tehetünk, ahogy gondoljuk, tudván mindennek a következményét, mi a szöszért kéne neki haragudni? A táltos iskolában megtanultam, hogy bármit teszek, jót vagy rosszat, én viselem a következményeit, és azt már csak én gondolom, hogy 10 miatyánkkal nincs feloldozás, igaz bűnbánat nélkül nincs kegyelem, és azt is hiszem, hogy az elkövetetett hiábákat el nem követettekké nem lehet tenni, de sok-sok jóval cselekedettel lehet enyhiteni a sebeket.

Keresgélés… Útkeresés… Kb. 25 éves koromig bújtam a mindenféle ezoterikus-sprituális tanokat, jártam Reikizni, bár odáig sose jutottam el, hogy tökélyre fejlesszem ezt a tudományt. Magamon még mindig használom, bár nem nevezném reikinek, nem is nevezném semminek. Ha valami fáj, odateszem a kezem, és kérem a jóistent, segitsen, és általában szokott is müködni. A sok-sok spirituális masszából egyszercsak elegem lett. Azt éreztem hogy mind majdnem egyről beszél. Van egy jó kis történet, nem biztos, hogy pontosan tudom idézni, de arról szól, hogy nyolc bölcsnek bekötik a szemét, és odavezetik őket egy elefánthoz. Ők nem tudják, hogy elefántot látnak, és ki kell tapintaniuk mi lehet az. Az egyik a lábát fogja, és arról állapitja meg a maga véleményét, a másik a farkát, a harmadik a fülét és igy tovább. Mindenki csak egy kis szeletet érzékel az egészből. A sok-sok olvasgatás után éreztem én igy, hogy hát ugyanarról az „elefántról” van itt szó, hát miért nem látjuk végre az egészet? Biztos ennek is eljön majd az ideje - egyszer, remélem még megélem. Lehet, hogy gyarló emberi mivoltunknak még sok lenne az egész – együtt. Lehet ezért nem láthatjuk, bár érzem néha, hogy kezd összeállni lassan valamiféle kép.

Múlt-jelen-jövő… Megszülettünk – élünk – meghalunk. Ez ugye ami jelen világunkban biztos. Honnan jöttünk? Miért pont oda születtünk? MI lesz ha meghalunk? Reinkarnációs (?) nemnem, regressziós (nem mindegy) hipnózissal annó a táltos iskolában visszamentünk előző életeinkbe. Nagyon emlékszem erre. Élmény volt. Ültem a teremben, ment a klima, egész végig fáztam, majd lefagyott a bokám. Azt már nem tudom, hogy András számolt-e, arra viszont emlékszem, hogy én úgy láttam magam, hogy állok a sivatagban (talán a piramisoknál, de ez már nem rémlik erősen), fehér lepel van rajtam, kitárom a karom, és nézek a napba. És senki sincs körülöttem, csak én, a szélben hullámzó ruhám és a napsütés. És irtó meleg van. Forró a homok, és én ott állok (hogy miért azt nem tudom). És amikor visszajöttünk a hipnózisból, fizikailag le voltam izzadva, ott az agyonklimatizált helyiségben, ahol előtte majd megfagytam, ömlött rólam a víz, és vörös volt az arcom. Kicsit félelmetes volt, és igazán ma se értem a jelentőségét. Egy biztos, megerősitett abban a hitemben, hogy nem először vagyok ezen a Föld nevű bolygón. És nem is utoljára. J És igyekszem most úgy élni a mindennapjaim, hogy a következő életem se legyen rosszabb a mostaninál, igyekszem nem elkövetni vétkeket. Vétkek… furcsa ez, mi a vétek, mi a hiba, ki itéli meg? Erről is a táltos iskolában tanult példázat jut eszembe. MI az ami jó? Lehet erre sem emlékszem teljesen jól, Cilike kérlek javits ki. Tehát mi is az, ami jó és mi a rossz. A jó szűrője: ha jó a családomnak, jó környezetemnek, jó az országomnak, akkor helyes úton járok. Persze rögtön felmerül bennem most itt ebben az ültő helyemben a kérdés: de ha jó a családomnak, akkor biztos, hogy nekem is jó? Na inkább nem bonyolódom ebbe belel tovább. De ott tartottam, hogy mult-jelen-jövő. Élj úgy a MÁBAN, hogy a JÖVŐBEN örömmel gondolj a MÚLT-adra. Minden bizonnyal fontos megragadni a JELEN-t. De nem hiszem, hogy az embernek ne kéne gondolnia a jövőre, ha nem tervezel előre, ha nincsenek elérhető vágyaid, akkor régen rossz neked. Én úgy gondolom, hogy igenis ki kell tűzni célokat, nem elérhetetleneket, nem olyanokat, hogy repülőgépet akarok vezetni, sajátot (apukám)… mert abba belekeseredik az ember szerintem, ha csupa olyan céljai vannak, amiket csak nagyon nagyon nehezen,vagy sehogy se tud megteremteni magának. Vagy nagy-nagy hitének kell lenni? Az is lehet, hogy elég, hisz „kérj és megadatik”, „Merj nagyot álmodni”, stb. Én mégis úgy gondolom, sokkal boldogabb vagyok, ha olyan célom van, amit látom, hogy x-év munkával, x-szerencsével el tudok érni.

Imádság… Az első, amit nagymamámtól tanultam, picike kislányként:

„Én istenem, jó istenem. Lecsukódik már a szemem. De a tiéd nyitva Atyám, amig alszom, vigyázz reám. Vigyázz kedves családomra….” Innen nem emlékszem, de majd rákeresek a neten (Vigyázz az én szüleimre, és az én jó testvéremre, mire a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel.), mert már engem is érdekel a folytatás J Ezt minden este, amikor náluk aludtam, hangosan elmondtuk, mivel ő csipőficamos volt, azt mondta, neki felmentése van térdelésből, és különben is, a jóisten úgy is hallja, ha betakarózva, behunyt szemmel az ágyból szólunk hozzá. (Na lehet, hogy már itt bomlasztották bennem a hithű katolikust, pár évesen???) Mostanában én inkább csak hálát adok, hálás vagyok, nincs mit kérjek, mindenem megvan (majdnem). De nem felejtem el megköszönni J Hisz ha nekem is jól esik, hát az öregnek ott fenn már miért ne esne jól? Szerintem többen kérnek tőle, mint köszönnek neki. Szerintem a mai világban kérnek az emberek, sőt, követelnek, sőt, azt gondolják nekik alanyi jogon jár sokminden, és amikor megkapják, még többet akarnak, és nem tudnak örülni annak, amilyük van, és valahol itt a hiba ezen a Földön. A kisujjamat nyujtom, de az egész karom kell. Én örülök a jóisten kisujjának, remélem még sokáig nyujta felém. Ha már nagymamám eszembe jutott, van egy másik kedvenc versem is tőle:

„Kiket szeretsz, s akik szeretnek,

ha bántanak, ha megsebeznek,

ne haragudj rájuk sokáig.

De öntsd ki szived, ha letörléd

A fájdalom kicsordult könnyét,

Bocsáss meg! - Hidd enyhedre válik.


Ennek a folytatására is rá kell keressek.


Oh egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk épen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj, még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.
Ne légy te büszke, légy őszinte,
Híved legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly váratlan jöhet halálunk
S ha egymástól haraggal válunk,
A sírnál késő a bocsánat!
Gyulai Pál 1876 (Babi)

Elmesélek még egy történetet, végülis ez is kapcsolódik a táltos egyházhoz. 3 éve annak, hogy megismertem Leventémet. Elég hamar, pár nap után úgy gondolta, hogy bemutat otthon anyukájának. Kicsit izgultam, sok mulik az első benyomáson, és ugyebár nagyon sok rossz anyós-történetet ismer az ember. Megérkeztem hozzájuk, anyukája még nem volt otthon. Akkor jártam először náluk, és amikor bementünk anyukája szobájába, az első dolog szinte ami kibökte a szemem az asztalon: az én legkedvesebb barátnőmnek az a fura, sokszög alakú könyve… Kérdeztem Leventét, te, anyudnak ez honnan van??? Ezt az éééééééén barátnőm irta. Mondta, hogy nem tudja. Megjött a mosolygós-kedves anyukája, és mikor túl voltunk a formaságokon rákérdeztem a könyvre, hogy honnan van? Hogy tetszik, stb… Átszellemült arccal mondta, hogy „véletlenül” találta egy könyvesboltban, és annyira tetszik neki, és nem találja a szerzőt se, a kiadót se, és már nincs több a boltban, pedig vett még hármat, és még kéne neki, mert osztja szét a táltos iskolában. Szóval örökké hálás leszek ezért a könyvért az én barátnőmnek, mert biztos vagyok benne, hogy ez a közös mult, ez a kapocs is hozzájárult ahhoz, hogy rácáfolok az összes anyósviccre, és hálás vagyok a jóistennek, mert olyan, mintha két anyukám lenne.

Még egy kis táltos iskola: szóval a papok hiteltelenné váltak, amikor rájöttem, hogy nem szentek, és a cölibátust a legkevesebbje tartja be, és értelmetlen hülyeségnek is tartom, sőt, káros hülyeségnek. Nagyon-nagyon kevés olyan „szent” ember van, aki képes urrá lenni (?) ez a jó szó? Szóval képes kordában tartani? Ez se biztos hogy igy helyes, de talán érzékelteti amire gondolok, szóval képes a helyére tenni az ösztöneit. Mert akárki akármit mond, én úgy gondolom, hogy bár nem vagyunk állatok, de igenis arra vagyunk teremtve hogy sokasodjunk, még annó a jóisten is ezt mondta, tehát nem is értem én a kaotikus (nem irtam el) egyház miért gondolja úgy, hogy rácáfolnak a legfőbb vezetőjük parancsára, és ők már csak azért sem? Ja, mert akkor öröklődnie kéne az egyházi vagyonnak, mi lenne a vatikánnal, szegényebbek lennének? Jaj, de ne menjünk el az anyagiakba… Na szóval az én hitem a táltos iskolában akkor rengett meg, amikor Kovács András hátat forditott a családjának. Még csak nem is ezzel volt a bajom. Mert kezdjen bárki új életet, de ne úgy, hogy tönkreteszi azokat az embereket, akiket hosszú éveken keresztül maga mellett tudott, akire azt mondta FELEségem. Nem voltam ott, nem tudom hogy zajlottak a dolgok, nem tudom ki kit jelentett fel, nem is ez számit. Lehet, hogy mert nő vagyok, és reménybeli anyuka érzem úgy, hogy Kovács András nagyon-nagyon nem úgy tette a dolgait, ahogy azt tanitotta. Nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy lehetett volna másként is, kevesebb bántással, kevesebb fájdalommal intézni a dolgaikat. Nem itélkezem felettük, biztos, hogy nem volt könnyű egyiknek sem, mégis bennem András felé, mint hiteles személy felé itt tört meg valami. Ettől persze ő még továbbra is lehet jó vezető, de engem azt hiszem már nem fog vezetni sehová.

Mostanában érzem azt, hogy nincs is szükségem vezetőre. Szükségem van a saját józan eszemre, és szükségem van az ŐSZINTE barátaimra, azokra, akik megmondják a szemembe ha hülye vagyok, még akkor is, ha tudják, hogy ezzel megbántanak. Nem sok ilyen van, de őértük is hálás vagyok. Nézegetem a könyvesboltok polcait, hihetetlen mennyiségű irányzat, az ember győzzön nem eltévedni a boldogulást mutató könyvek labirintusában.

Eszembe jutott még egy barátnőm. Tünemény, de mégse találja se saját magát, se a boldogságát. Miért? Hisz Istenben, jár templomban, becsületes, szorgalmas, okos, szép. Egyetlen dolog hiányzik belőle: a virtus. És bár hisz Istenben, én mégis úgy gondolom, hogy nem tudja rábizni az életét. Keresgél, jósoltat, a jövőjét fürkészi, közben a jelenje sehol sincs. Ő az, aki ott áll az ugródeszka szélén, százak állják körbe, biztatják, bátoritják, hogy ugorjon, de nem mer. És aztán addig-addig áll ott, mígnem egyedül marad, és a medencéből elpárolog a víz is… És akkor ugrik, és nagyot is koppan… és aztán nem érti a miértet. Tehát nem elég hinni, jól is kell hinni. Sőt, tudni kell, biztosnak kell lenni benne, mint ahogy abban is biztosak vagyunk, hogy reggel felkel a nap. Ugye ezt nem kérdőjelezi meg senki?

Elmélkedésemet hitről, egyházról, vallásról Cilike szakdolgozatához itt 1000 méter magasan azt hiszem ezennel befejezem. Talán jobb, ha nem olvasom vissza, igyekeztem csapongó gondolataimat, ahogy jöttek leirni, bár most csak arra tudok gondolni hogy szomjas vagyok, és micsoda egy rabló banda az, aki 2,5 eurót kér el fél liter ásványvizért… De kibirom. Juszt se veszek, nehogymár… (kos vagyok, makacs, és ha a fejembe vettem, hogy ilyen drágáért nem kell, akkor ha rosszul leszek, se fogok venni, én marha) Még jó, hogy hoztam savanyucukrot… a gundel féle házipálesznek nem esek neki, nem hiszem, hogy oltaná a szomjam, a dutyfree-ben pedig nem volt másféle folyadék, de vicces, hogy alig 3x-osába kerül ez a jó kis nedü, mint az ásványviz… az is igaz, hogy ezt nem kellett olyan mélyről felhozni. J

2 órája vagyok a repülőn, vajon sok van még?

Kinéztem az ablakon: hatalmas hegyek, hófödte csúcsok, ahogy rásüt a gerincre a nap, aranylóan világit. Akkorát dobbant a szivem – nagyot. Gyönyörű. Annyira sokszinű ez a Föld, nem tudok betelni a természettel. Nagyon fantáziadús ez a mi Istenünk, jókedvében lehetett, mikor alkotott minket. Ha itt lennél tesóm, most tudnám hol vagyunk, milyen magasan és mennyivel repülünk. De nem ezért hiányzol. Remélem már a Pireneusokat láttam, akkor már nem vagyunk nagyon messze.

2010. március 9., kedd

Készülődés Madridba

Közeleg az indulás időpontja, holnap 16.35 perckor elszállok a wizzéér madridi járatával. Egyedül. De várni fognak (remélem). Öt napot fogok eltölteni Uta barátnőmmel, aki ha jól tudom kommunikációt ment ki tanulni ösztöndijjal.

Még a túrórudibeszerző körút van hátra, és persze sehol se járok a csomagolással, viszont van valutám, van biztositásom (hála Erika barátnőmnek), és van lelkesedésem :)

És talán még az időjárás is megkegyelmez nekem, és a hétvégére beigért hóesés reményeim szerint elmarad.