2010. július 30., péntek

Merni vagy nem merni, ez itt a kérdés….

Kicsit adós vagyok a beszámolókkal, no nem azért, mert nem történt semmi, hanem mert egy ideje egy dolog körül forog az összes gondolatom.

Amivel adós vagyok, Inezkutya első úszása, és a debreceni Tankcsapda koncert, mindkettő élmény volt, amit gondoltam megosztok veletek, na jó, azért pár szóban ecsetelem, csak hogy addig is fenntartsam valamivel az érdeklődéseteket.



Szóval az úgy volt, hogy nagy meleg volt. Hihetetlen, de az öt éves kutyusomat még sose vittük le vízbe. Miért? Nem tudjuk. Nem volt rá idő, alkalom, kedv. És mivel őnagysága Inez nagy ívben kerülte ki mindig is a pocsolyákat, a patakokon szinte a köveken átszökellve kelt át, ezért gondoltuk, nincs is ő nagyon oda a vízért. Igaz az is, hogy locsolni nem lehet tőle, mert a vízsugár az örök ellenség, amit el kell fogni. A legviccesebb, amikor beindul az öntözőrendszer, és a kert négy sarkába szaladgál felváltva… No de ott tartottam, hogy levonultunk tesómmal és az ebbel a Dunára, a Lupa-szigethez.

Napok óta tartó kánikulában embernek-állatnak jól esett a hűs víz, ami nem is volt annyira hűs. A kutya első rácsodálkozása a hullámokra volt, hangos csaholással, és fogócskával próbálta becserkészni őket. Majd szerencsénkre másik kutyások is voltak lent, és így a mi buksink is félénken, de belement a vízbe. Csak odáig szigorúan, ameddig lába érte a földet. Az úszásra úgy tudtam rávenni, hogy bementem a vízbe, és hívtam. Én voltam a biztos pont, hozzám jött, össze is karmolt…

Amire rácsodálkoztam, mert ilyen még sose volt, este anyu elindult vele sétálni, és a kutya leült a kapuban, nézett rám, mondtam, hogy nem megyek. Anyu hosszas unszolására a buksi elindult, majd félúton leült, és nem volt hajlandó tovább menni. Én a laikus eszemmel arra gondoltam, hogy a délutáni pancsi miatt volt olyan hálás, hogy nem akart nélkülem egy centit se menni sehová, aztán a franc tudja, mindenesetre ilyen még nem volt.

No ennyit arról, hogyan élvezi a kutya a strandot, és most pár szó Debrecenből, aztán jöhet az, amiért kinyitottam a word-öt.

Debrecenről csak annyit, hogy rövidke hétvégére mentünk le, én szerettem volna kicsit többet, kicsit kiáztatni a stresszt és a nyűgöket Szoboszlón, de nem akart összejönni. Először a szabikat kellett volna úgy összehangolni, hogy mind a négyünknek jó legyen, itt megdőlt a dolog, aztán kellett volna Levi keresztanyuja, meg az ő lakása, de idáig már el se jutottunk, szabi híján. Aztán gondoltam én, hogy majd szombaton koncertezünk, vasárnap strandolunk. Aztán hallgatván az időjárás-jelentést, rájöttem, hogy semmi értelme tervezgetni, mert esőt mondtak. Már csak azon drukkoltunk, hogy a koncertet ne mossa el. Végülis szombaton délben indultunk, borús, hideg időben. Esélyes volt, hogy esőkabátban ugráljuk végig a Quimbyt és a Tankcsapdát, de imáink meghallgatásra találtak. Nem lehet véletlen, hogy pont amikor kiértünk éjfél után a kocsihoz, éppen beültünk, éppen kiparkoltunk – leszakadt az ég. És onnantól kezdve szinte folyamatosan esett. A koncert jó volt, bár ahogy nőtt a bevitt pálinka mennyisége, úgy emlékszem egyre kevesebbre, de hát ez talán így is van jól.

Akkor most töprengésem, dilemmám tárgya. Ha olvasod a blogomat, már említettem, hogy „akkor fogok elgondolkodni a kocsi cserén, amikor először cserbenhagy”. Ez ugye megtörtént. (http://zsizsunaploja.blogspot.com/2010/05/megint-egy-hetfo.html) Azóta gondolkodom. Sőt, kicsit tovább is léptem. Nem tudom mikor van ideje elkölteni az embernek az összekuporgatott kis pénzét, de most, hogy megint egekig emelkedett az euró, jött egy fura érzésem, hogy mi van akkor, ha a mi vezetőink addig ügyeskednek, amíg a bankszámlánkon lévő pénz negyedét se fogja érni…??? Igaz az is, hogy nem a legjobb befektetés az autó, de valamivel járni kell (és ha az ember lánya olyan idióta beosztásban van, mint én, a HÉV nem tartozik azok közé a lehetőségek közé, amiből szívesen választana, a bicikli se, mert a távolság nagy, az életünk meg drága, kerékpárút híján néha úgy éreztem öngyilkossági kiréselttel is felér a közlekedés eme módja). Szóval van egy autóm, amit imádok, szeretek, ezer érzelmi szál fűz hozzá, de…. De… De, nyolc éves, ami önmagában még nem kor, jönnek elő hibák, amikkel számolok, ez se baj, ha tudom, bekalkulálom, megcsináltatom, az élet megy tovább. De, invesztáljak bele 300-400 ezret? Sajnos attól nem fog ennyivel többet érni. Attól még nem lesz benne klíma, attól még nem lesz erősebb a motorja, attól még nem lesz benne abs, nem lesz kényelmesebb, nem lesz fiatalabb. Van pénzem újra? Nincs. Merjek felvenni hitelt? Lesz állásom? Ha nem lesz, lesz lehetőségem munkát vállalni máshol? Ha nem lesz, meddig szívhatom a család vérét, hogy fizessék helyettem a részleteket? Nevessetek ki, én hiszek a jóslatokban, igaz nem szeretem a jövőt látni (nem lapozunk a könyv végére, és olvassuk el a regény végét), de most kértem segítséget. Kaptam, velem vannak az angyalkák, minden afelé mutat, hogy kocsit kell cserélni, MOST. Mégis van bennem egy félsz. Mint amikor ott állsz a műugró toronyban, a deszka szélén, alattad a mélység, és ugrani kéne. Tudod, hogy nem érhet baj, mégis félsz. Így érzem magam. Valaki meglökhetne, hogy beleugorjak, fejest, és aztán élvezzem a hűs hullámokat. Így lesz, érzem, jó lesz, mégis nehéz. Hozni kell egy döntést, nagy baj nem érhet, végülis, ha jól belegondolok, már meghoztam a döntést, csak húzom az időt. Ti mit gondoltok? Ugye aki nem mer, az nem nyer, aki meg merít, az nyerít? Kockázat nélkül nincs rizikó, és a többi közhelyek. Kattog az agyam, bátorítsatok, vagy vegyétek el a kedvem, mit gondoltok?

2010. július 7., szerda

Egy, megérett a meggy…


Hol is kezdjem a beszámolót, hm, nem is tudom. Talán a földrajzzal… Réges-régen kiköltözött a Hajdú család Pomázra, no nem azért, mert ez harmincpár éve egy felkapott és divatos hely volt, nem. Épp ellenkezőleg. Mivel nem a belváros volt, igencsak olcsón jutottak a szüleim lakáshoz, ahogy elmesélték annyiért lett nekünk itt egy 76 nm-es, garázsos-tárolós-tetőtérbeépítéses-kertes házikónk (vagyis lakásunk), mint amennyiért Békásmegyeren kaptak volna egy kétszobás panelt. Na de miért érdekes ez? Nem, nem az ingatlanpiac múlt századi rejtelmeibe akarom beavatni a kedves olvasót, itt a hangsúly most POMÁZon van. Pomázon, és a szeddmagad mozgalmon. Mert van ám itt kérem nagy-nagy gyümölcsös, almával, körtével, cseresznyével, őszi és kajszi barackkal, és most éppen meggyel. Tulajdonképpen a fél gyerekkoromat a gyümölcsösben töltöttem, mert hol a családdal mentünk szedni, hol az iskola vitt minket ki, hol pedig csak „belógtunk” kicsit jóllakni (de erről pszt… még meghallja az öreg csősz, akit szerencsére mindig időben elárult a Simson típusú motorkerékpárjának a hangja, így sose lettünk nyakoncsípve).

Az én drága édesanyám szinte mindent befőzött, de nem elég, hogy ő, még az apai nagyanyám is a befőttek és lekvárok nagymestere volt. (Tehát amikor kivonultunk a gyümölcsösbe, nagyipari mennyiségben kellett szedni, már ugye amennyi a kis trabiba befért a négytagú családon túl.) Emlékszem, egy napig szinte csak szedtük a télire eltenni valót, másik nap pedig álltunk anyukámmal a konyhában és pucoltuk, mostuk, válogattuk, kevergettük, dunsztoltuk, hol nedvesen, hol szárazon, mikor melyik eljárást kellett alkalmazni… Nem mondhatnám, hogy szerettem csinálni, de valahogy akkoriban ez olyan természetes volt. Annó huszonéve, télidőben maximum almát ettünk, és talán karácsony körül jutott egy-két szem narancs és banán, de csak ha nagyon szerencsések voltak az ősök, és jó helyen voltak jó időben, és hagytak ott jó sok pénzt. Ma már szinte természetes, hogy bármely évszakban ehetünk friss epret, dinnyét, barackot, vagyis epernek, dinnyének, baracknak látszó ízetlen valamit. Nem szeretem, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose csábulok el. Sajna befőttet kevesebbet eszek, így aztán anyukám is kevesebbet rak el, mondhatni szinte semennyit. Talán a sárgabarack lekvár és a meggy, amit még úgy kétévente (ha elfogyott az előző adag) elrakunk.



Éppen a meggyszedésről van egy horrorszámba menő történetem. Olyan öt éve lehetett, vagy talán hat. Már az az idő volt, amikor trabi helyett Corsával jártunk, család helyett csak ketten anyummal. Öcsémet már lasszóval se lehetett volna ilyen feladatokra befogni, de hatökrös szekérrel se tudtuk volna még a gyümölcsös közelébe se vontatni. Szóval ketten voltunk édesanyámmal, és praktikusan úgy oldottuk meg a feladatokat, hogy mivel ő picike és könnyű, én meg nehéz vagyok és magas, ő felmászott a fára, én meg nyújtózkodtam. Így voltunk a leghatékonyabbak. Hallottam, hogy recseg-ropog a faág, és még oda is szóltam anyunak, nem, nem biztos, hogy odaszóltam, lehet, csak erősen gondoltam magamban, mindegy, a következő gondolat szaladgált a fejemben: „Vigyázz anya, mert az hiányzik, hogy leessél…” És ahogy én ezt így jól megfogalmaztam magamban, hallottam is a reccsenést, majd a puffanást, és tudtam, hogy baj van. Kicsit arrébb voltam, szaladtam, anyu addigra felállt, de mondta, hogy a kezével nem stimmel valami. Fogtuk is magunkat, meg a már leszedett tizenpár kiló meggyet, és elindultunk kifelé, fizettünk, hazamentünk, majd be a baleseti sebészetre, ahol kiderült, hogy a könyökénél eltörött, de úgy, hogy nem elég a gipsz, műtét lesz, meg csavarok. Konkrétan nem emlékszem már a dologra, de mintha úgy lett volna, hogy begipszelték, és hazaengedték, a hazatérés örömére pedig nekiálltunk a begipszelt kezével befőzni a meggyet. Majd talán pár nap múlva kellett befeküdjön a kórházba. Pokoli volt látni, amint kitolták a műtőből, nem altatták, csak helyi érzéstelenítőt kapott, szörnyű volt látni az arcán a fájdalmat, de nem is ecsetelem tovább. A lényeg, és amit mondani akartam ezzel az egésszel, vigyázzatok, mit gondoltok. A gondolatoknak teremtő erejük van, úgyhogy óvatosan, én örökre megtanultam, hogy az „az hiányzik, hogy…”kezdetű mondat igazából nem hiányzik, úgyhogy próbálom elkerülni…

Kanyarodjunk talán vissza a meggyhez, hiszen ezért gyűltünk itt most össze… A mai reggelen is úgy döntöttünk, megpróbálkozunk még, hátha egy evésnyit tudunk még szedni (régóta lehet szedni, esélyes volt, hogy arra megyünk ki a gyümölcsösbe, hogy pár szemet tudunk csak szedni). És ez így is lett. Tulajdonképpen ami elérhető közelségben volt, mind le volt szedve. Mármár úgy döntöttünk, hogy eszünk pár szemet, és üres kézzel, de teli hassal távozunk, amikor elkezdtem agyalni, hogy miért nincs nálam valami hosszú, kampós valami a kocsiban, mert hát a fák tetején gyönyörű, roskadozó meggyel teli ágak vannak, csak le kéne őket húzni. És igen, rájöttem: van nekem a kocsiban egy hosszú, kampós végű valamim, és vigyorogva fordítottam hátat édesanyámnak, aki nem értette minek örülök, és miért hagyom őt ott… De amikor fülig érő szájjal, nagy büszkén visszaértem hozzá az esernyőmmel, akkor állapította meg: „Na a kreativ dolgokért neked sem kell a szomszédba menni édes lányom. Problémamegoldó képesség: ötös.” Így lett ideális társam a nagy, kétszemélyes, kampós végű esernyőm nemcsak zivatarok idején, hanem a szeddmagadban is. Hogy aztán anyukámmal mennyire alkottunk megintcsak ideális párost? Én jól felnyúltam az ernyővel, ügyesen lehúztam az ágat, azért óvatosan, mert az érésnek már abban a fázisában volt a meggy, hogy kis rázásra potyogot, a lehúzott ágat édesanyám balkézzel tartotta, jobbkézzel a kosarat, én pedig két kézzel szedegettem a meggyet, vagy csak terelgettem úgy az útját, hogy a kosárba hulljék.

A mai meggyszedésnek köszönhetően végre gyerekkorom kedvencét ebédelhettem, a meggyszószt. Ami talán a világ legegyszerűbb, ámde legfinomabb étele.

A recept nem bonyolult, aki már főzött bármilyen főzeléket, minden további gond nélkül nekiállhat ennek is. Tehát: végy ízlés szerinti mennyiségű meggyet. (nem írok számokat, mert elronthatatlan) Mosd meg, magozd ki, és kb. egy rész meggyet egy rész vízzel, inkább kicsit kevesebbel mint többel, kis cukorral, fahéjjal rakj föl főni. Ha úgy érzed, hogy megfőtt (nem kell agyonfőzni) a meggy, rántsd be, vajon piritott liszttel. Érzéssel, pont úgy, ahogy a főzeléked szoktad. Isteni forrón, de isteni jéghidegen, kis tejföllel, vagy tejszínnel, gyerekkoromban friss fehérkenyeret tunkoltam bele, meg voltam érte őrülve, bár ez most elég bizarrul hangzik.


És a végére, úgy zárásként, zengjünk ódákat a meggy jótékony hatásairól:

A meggy mély bordó színe hihetetlen értékéről árulkodik, arról, hogy egyik leghatékonyabb antioxidánsunk. Megtalálható benne A és C-vitamin, szelén valamint bioflavon. Jótékonyan hat a vérre és ezzel több nagy szerv, így a máj és a vesék munkáját serkenti, hat továbbá a szívre. A B vitaminok minden fajtája megtalálható a meggyben, ez lehetővé teszi az emésztés munkájának kiegyensúlyozását, valamint az idegek működését is befolyásolja. Hat a légzőszervek gyógyítására, különösen meghűléses betegségek esetében. Hormonelégtelenség természetes úton való kezelésére szolgál. A meggy elsősorban a gyomor munkáját gyorsítja meg és azzal hat az egész emésztő rendszer mozgásának felgyorsulására. A legátalkodottabb székrekedést is megszűnteti a meggy, mert hat a gyomorsavra, valamint tisztítja a beleket, puha rostja pedig segít a massza eltávolításában. A szív működésének serkentése a meggy ásványi anyag tartalmának köszönhető. A kalcium, kálium és magnézium együtt dolgoznak a vér és az erek megtisztításán, a szívizom megerősítésén és a szabályos szívverés helyreállításán. A vér körforgására is hat, ritkítja a vért és mind több kapilláris erecske előtt nyílik meg ismét az út. Amint megtisztul a vér, valamint hígabbá válik, a vese működése is megélénkül és így válik lehetővé, hogy a szervezetben felhalmozódó víz eltűnik a vizelettel. Közismert az is, hogy a meggy kitűnő vízhajtó. Alkalmas a köszvény, az alacsony vérnyomás, szájbetegségek és légzőszervi panaszok kezelésére.


Szedjétek – vegyétek – egyétek!!!



2010. július 2., péntek

Az én kis rozsdafarkúm (nem röhög, nem ért félre, elolvas…)


A történet tulajdonképpen tavaly kezdődött. Már akkor kicsit nyűgös voltam, hogy beköltöztek a tető alá ezek a különleges madárkák, de hát mit van mit tenni, ha már odafészkelt, és már költ, el kell viselni az ezzel járó nyűgöt, tavaly még csak a jó kis függőszékemből voltam kiszorítva, merthogy éppen afölött lakott a család, és a família ifjú tagjai míg nem hagyták el otthonukat is piszkítottak, jelen esetben oda, ahol én szerettem lógni – a székemben. Gondoltam én tavaly, hogy majd idénre kitalálunk valamit, hogy ne legyen kedvük fészkelni, de mire észbe kaptunk volna, hogy idén van, már ott csiviteltek a tavaly beköltözött lakóim az erkélyem korlátján. Olyan kis szerencsétlenek ám, vagy bénák, vagy én nem tudom, ez mennyire fajtabéli tulajdonság, de sokszor éreztem úgy, hogy Kőműves Kelemen reinkarnációja jött el hozzám - madár alakban -, mert biza mit estére megépítettek, az reggelre leomlott… Nem győztem szedegetni az erkélyről a száraz fűszálakat, és még ki tudja miket, de azért csak összehoztak egy viskót, amit alkalmasnak találtak a családalapításra.


Az idei történetem ott kezdődött, hogy hosszú idő után, tegnap fogtam magam, és szent elhatározással azon voltam, hogy birtokba veszem az erkélyem, amit egy alapos sepergetéssel fogok kezdeni. Elindultam jobbról, és közelítettem a sarokba. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a pár méter közelből veszettül csiripelő-csattogó (mert inkább csattog, mint csiripel) madárkának, eldöntöttem, hogy az erkélyt én építtettem, az enyém. És amikor odaértem a dobozhoz, picit meglöktem a seprűvel, és a doboz mögül, a sarokból, nagy-nagy szárnycsapások közepette, egy riadt kis fióka vetette magát alant a mélybe, úgy két és fél emeletnyit zuhant, és a betonon kötött ki, farkasszemet nézve az én jámbor, ámbár méretileg igencsak nagy kutyámmal. Én az erkélyről fentről, mint a hülye kiabálok: „Inez, nem szabad, ne bántsd, hagyd, ül, fekszik, marad, nyugi…” ilyen és ehhez hasonló vezényszavakkal hagytam ott az erkélyt, és kerestem egy cipős dobozt, mert akkor az tűnt logikusnak, hogy azzal majd megfogom a kis árvát, és visszaviszem, na nem a doboz mögé, hanem bele a dobozba, amibe amúgy is gyűjtögettem a lehulló fészekmaradványt, tehát még ideális otthona is lehetne ennek a kis porontynak, ha sikerül időben leérjek, ha a kutya nem dönt úgy, hogy ő van a táplálékláncban magasabb fokon. Az én bamba ebem, semmiféle gyilkos ösztön nincs benne szerencsére, inkább csak rácsodálkozott a tollas-pihés csiripelő gombócra, kicsit böködte az orrával, körbeszimatolta, de nem bántotta. A cipősdoboztrükk bevált, a madarat elhelyeztem az erkélyen, és szomorúan vettem tudomásul: hiába én építettem, nem az enyém, mert ha csak egy méterre is megközelítettem a fiókát, az aggódó szülők pánikcsattogásba kezdtek, mintha ezzel meg tudták volna védeni csemetéjüket, meg mintha én bántani akartam volna. Szóval az erkélyre tervezett sörözés elmaradt, nem háborgatjuk a gyerekszobát… bár azért jópárszor kinéztem, mi van a kis kamikáze öngyilkosjelöltemmel, és megnyugodtam mindig, hogy szépen elvan, a szülők jönnek, s mennek, látszólag nem tagadták ki a családból.

Reggel szinte az első utam a dobozhoz vezetett, és kicsit megijedtem, mert nem láttam. Igaz meg is örültem, mert ha nem látom, az azt jelenti, hogy nem döglött meg (legalábbis nem a dobozban). Amikor láttam, hogy az egyik sarkot kinevezte wc-nek, szinte már megkönnyebbültem… ugye ha van produktum, van élet… Megmozgatva a gyerekszobának avanzsált dobozt előrebbent ijedten a bébi, én meg megnyugodtam, és eljöttem, dolgozni.

Most este telefon, hívom öcsim, nézzen már fel, mi a helyzet. Aggódom, nem akarok rossz híreket hallani. Peti megy, közli: madárka sehol. Jajajaj, ez jó hír, talán… talán volt ereje, talán megtanult repülni, talán túléli. Közben olvasgattam egy blogon, hogy valaki már arról számolt be, hogy a rozsdafarkú fiókák június közepén kirepültek, akkor már talán a miénk is alkalmas az önálló életre? Peti mondja, hogy azért lemegy, szétnéz a kertbe, az árulkodó tollnyomok után kutatva, ha lerepült a fióka, és a macskák megtalálták, azt biztos nem éli túl, mint a kutyával történt gyors találkozást. Öcsikém mondja, hogy anyunk már kétszer megfogta, és kétszer visszavitte a dobozba, de a madár menni akar… Mit lehet itt tenni? Drukkolni, imádkozni, bízni a madárka ösztöneiben, és jól megetetni a macskát, hátha akkor elmegy a kedve a vadászattól.

Itt tartunk, és azt hiszem, nem akarom tudni, mi lesz a sorsa a kis rozsdafarkúnak, aminek egyébként eszmei értéke, mert hogy védett, 10 ezer magyar forint. Nekem pedig, azt hiszem, el kell fogadni a törvényt: a gyenge elpusztul, nem tudom megóvni. Megtettem mindent, ami tőlem telt.