2010. szeptember 29., szerda
Kerék-kerék, kormánykerék, szerencsekerék…
2010. szeptember 26., vasárnap
Gyömbér
Na de mi köze a szlovákiai Alacsony-Tátrában lévő hegycsúcsnak ehhez a növényhez? Bevallom fogalmam sincs. Ezért talán hagyjuk is a biológiát, irány a földrajz, mert tudom, hogy az Alacsony-Tátra vonulata mintegy
És földrajz után egy kis történelem, hogy kerültem én ide? A kérdés mondhatni remek, nem önszántamból mentem, és mégis. Inkább úgy fogalmazok, hogy nem az én ötletem volt. És ha már történelem, nyúljunk vissza az időbe… no nem a múlt századig, csak mondjuk úgy nyár közepéig, amikor is az én utazós barátném (Marokkó) felhozta, hogy kéne még nézni valami utat, mert van egy ötezres kuponja az Eupolisznál, meg egyébként is… Akkor kitaláltuk, hogy elmegyünk 4 napra és körbejárjuk Horvátország nemzeti parkjait. A gondolattól nagyon boldog voltam, bár lélekben kicsit sajnáltam a rávalót, mert hát tudjátok: kocsivásárlás, spórolás, stb… Közeledett az idő, kérdezgettem, hogy most akkor mi lesz, megyünk-e? A többedik kérdés után Erika közölte, hogy sajnos(!) náluk ilyenkor zárás van, úgyhogy egészen biztosan nem fogják elengedni a munkahelyéről. Így jött a B-verzió, és néztük ki magunknak ezt a kis könnyed egynapos túrát, hogy az utazási utalvány se vesszen kárba, meg mi is kigyalogolhassuk a bolhát a fenekünkből (vagyis inkább a bugyinkból... holha a bugyiban, zabszem a fenékben, nem mindegy...). Minden menetrendszerint zajlott, befizettük, vártuk, hogy jöjjön el szeptember 25-e. Engem az első meglepetés múlt héten ért, amikor is egy emailre jött az automatikus válasz Erikától, miszerint is „nem vagyok intertnetközelben, írj sms-t”… Hoppá, mégis van szabi záráskor? Arra még nem sikerült azóta rájöjjek, hogy állítása szerint szabit nem kapott, hanem csúsztatott, hogy ez a valóságban hogyan zajlik, én azt hittem, ha nélkülözhetetlen vagyok, és nem engednek szabadságra, akkor az azt jelenti, hogy bent kell dekkoljak a munkahelyemen, de biztos van magyarázat rá, nem mintha nagyon érdekelne (csak így olyan „átbaszva” érzem magam). Mindenestre véletlenek ugyebár nincsenek… Ha elmegyek horvát nemzeti park nézőbe, lemaradok életem koncertjéről, és így utólag nagyon bánnám… Hogy Erika nem érezte jól magát – mint utóbb kiderült – Romániában, azt nagyon sajnálom. Isten a tanúm, hogy én nem kívántam rosszat neki, és igyekszem másnak sem… Próbálok hinni abban, hogy odafent figyelnek arra, hogy mindenki megkapja amit érdemel… És próbálok továbbra is naiv gyermekiséggel hinni az igazságban, az őszinteségben, a becsületben, nem biztos, hogy ettől nekem jobb lesz, de a világba vetett hitemnek mindenképpen szüksége van erre a hozzáállásra. A történelemóra múlt hét szerdával folytatódik, mikor is próbáltam beszélgetésbe elegyedni útitársammal, miszerint is rossz idő lesz szombaton a meteorológia szerint… Nem vette fel a beszélgetés fonalát (chat). No, nem baj, biztos dolgozik, elfoglalt, értem én, nem akarok senkire ráakaszkodni. Csütörtökön kaptam a mailt: lázas, beteg, fáj a torka, biztosan nem jön szombaton. Valahogy éreztem, hogy ez a hétvége se úgy lesz, ahogy elterveztük, de hát mit van mit tenni? Bukjam be én is a befizetett 10 ezer forintot? Üljek otthon egyedül? Ugyanmár. Régesrégen túl vagyok azon, hogy egyedül nem indulok el sehová. Elindultam, lesz ami lesz alapon. A buszon mp3-at hallgattam, és aludtam, a túra során egy-két emberkével rövid beszélgetésbe elegyedtem, de elhanyagolható mértékben… Sose zavart a csend, ami furcsa volt: úgy túrázol, hogy egyedül vagy, mégis negyvenen vannak veled… Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy mögém kerüljön valaki, aki kicsit tartja a sort. Így lélegzetvételnyi levegőhöz jutottam, és a fényképezőmet is bátran elő mertem venni, nem félve attól, hogy akadályozok, feltartok valakit, vagy éppen engem löknek egy jól célzott mozdulattal le a hegyoldalból. Tényleg az volt a legzseniálisabb része a túrának, amikor egy-két percre lemaradtak mögöttem, és elvonultak előlem. Azt hiszem én ilyen magányos erdőjáró fajta vagyok (ugye Gábor?)…
Amikor az M2-es úton haladtunk északnak, és kelt fel a nap, szinte biztos voltam benne, hogy igen, gyönyörű idő lesz, ma végre a természet rácáfol az összes időjósra, és az én kedvemért – mert megérdemlem ugyebár – szikrázó napsütésben fogunk túrázni – hittem én… Aztán ahogy haladtunk északnak, úgy lett egyre borongósabb az idő. Elérkezett az a pont, amikor már nem azért kellett imádkozni, hogy süssön a nap egy kicsit, hanem hogy ne szakadjon az eső. Végül is nem esett. De nem is sütött. Megérkeztünk Trangoska parkolójába, és azon tűnődtem: kamásli vagy nem kamásli (vízhatlan lábszárvédő, aki nem tudná). Akkor ott lenn úgy döntöttem: nem kamásli. Hogy milyen meredeken mentünk fel, azon igazából visszafelé döbbentem meg. Nem mintha felfelé nem éreztem volna, folyt rólam a víz, alig kaptam levegőt, fájt a lábam. De elhatároztam, hogy tartom a tempót, nem maradok le, nem leszek a végén, mindig annak a legrosszabb, aki a végén megy. Az eleje rég kipihente magát, amikor ő megérkezik, levegőt se tud venni, és kiadják a vezényszót: indulás. Nem, én most bírni fogom, és az élbolyban megyek. Ha belepusztulok is. Nem pusztultam bele, és az első harmaddal értem fel. A menedékháznál nagy-nagy tömeg volt, lapjával alig fértünk be. Először arra gondoltam, hogy csak jobb lesz lent beülni, átmelegedni (nagyon fújt a szél, és nagyon le voltam izzadva), megszárítkozni, de aztán megint győzött a „magányos” énem, nem bírom én ezt a szlovák beszédet és nyerítést (röhögést) hallgatni, így kivonultam a szélbe. És elkezdtem magamra venni a létező összes ruhámat, mert a csontomat is átjárta a huzat… Így került elő a kamásli. Amire más szükség nem volt, csak a lábszáramnak tett jó szolgálatot azzal, hogy nem hagyta átfújni a szelet a farmeron. Mire magamra kaptam az összes motyót (a hátizsák is remek védelem szél ellen, tudtátok?), körbejártam a házat, indultunk is tovább.
Másfél óra és
Ahogy felmentünk, le is jöttünk, csináltam egy pár képet, magam, magamról, magamnak. Csak úgy játékból. Önkioldóval. Amikor volt egy kis lemaradásom, meg a többieknek kis mögöttem. Jó volt az a pár percnyi csend.
Nem szeretek társaságban egyedül túrázni, ezt be kell lássam. Azt is be kell lássam, hogy öregszem… fáj a bokám, a térdem, a derekam. Azt viszont nem tudom, hogy mindezek a fájdalmak hogy adnak mégis erőt… Hogy adnak erőt és akaratot, hogy aztán az izomláz elmúltával újra vegyem a bakancsom, és újra nekiszaladjak ezer méter (vagy annál is több) leküzdésének. Egyszer meg kellett fogalmazzam, hogy miért szeretek túrázni. Akkor azt mondtam, hogy „kihívás”. Nekem fizikailag kihívás egy ilyen hegy, ha meg tudom csinálni, ha felmászok és le is jövök, és bár kicsit belehalok, akkor én büszke vagyok magamra. A sherpáknak, akik a menedékházba 60 kilókkal szaladgálnak fel nem kihívás, nekik lehet Budapesten autóval közlekedni lenne az. Talán ezért a kihívásért, ezért a büszkeségért megy neki az ember. És valószínűleg nekimegyek még, ha a jóisten is úgy akarja, nem egyszer, többször…
2010. szeptember 17., péntek
Fények, füst és lábdob Budapest felett...
2010. szeptember 13., hétfő
Öt év
De talán nézzük sorjában, és próbáljuk meg kihegyezni a jóra. Szeptember 9-én, édes jó anyukám születésnapján egyben jeles évfordulót is ültünk, öt éve él velünk a család szemefénye, a legkeményebb férfiszívek megmelengetője, nevezetesen a mi kis büdösbogarunk, Inez kutya.
Igazából az öt év ténye sokkol. Miért? Mert nem tűnt ennyinek, mert nagyon gyorsan elment, mert olyan nagyon sokminden nem történt, és mégis. Öt év alatt befejeztük a házunkat, mert amikor a kis négylábú idekerült, még éppen csak álltak a falak, bejártuk a fél világot, voltunk Indiától, Afrikán keresztül Európa nyugati részeiben is. Ez jó. Valahol. Másrészt ijesztő. Ha így pörögnek az évek mindjárt megöregszünk… ami megint jó, mert nem halunk meg fiatalon. Ugye? Az időn gondolkodom mostanában sokat, lehet a korral jár. Lehet így életem derekán, mondhatni lassan azért a felénél járok, számot kell vetni. Amikor az ember a B-oldalra fordít, el kell döntenie a további célkitűzéseket, el kell határozni mi a fontos, mi nem. Némely dologhoz nem elég a saját elhatározás, kéne hozzá egy társ is. Ami persze van, és ígéretek is vannak, de azokból eddig se volt hiány. Amikor az ember lánya elkezd azon aggódni, hogy mikor ejtik (megint) pofára, akkor jönnek a hullámvölgyek. Amikor közben úgy érzi, ha nem ad „esélyt”, később megbánná, de közben attól retteg, hogy az évek múlásával még egy kudarc egyenlő a halálos ítélettel, mondd, hogy döntenél? Várni és bízni? Vagy hátat fordítani és új életet kezdeni? Én a hitben és a bizalomban próbálok mentsvárat találni, remélem nem bánom meg a döntésem, meglátjuk.
Mostanában megint minden bizonytalan, és hozzásegítettem én is egy nagy lapáttal, hogy legyen miért még jobban aggódjak. Öt éve voltam így, pont mikor a kutyust hoztam haza. Bizonytalan munkahely, bizonytalan kapcsolat, bizonytalan lakáshelyzet, olyannyira bizonytalan volt minden, hogy a munkakörömből kirúgtak (még szerencse, hogy nem a munkahelyemről), a vőlegényem kirúgott, a lakásomat már eladtam (az exnek), a házam pedig még nem készült el, a családom sem állt mellém, mert közölte velem az anyám, hogy magamnak köszönhetem a bajt, így jár, aki ennyit dolgozik. Másik részről folyton kaptam a leb.szást, hogy nem csinálok az építkezésen semmit (kéremszépen, 350 ledolgozott munkaóra mellett mikor is?). Na most egy hasonlóan bizonytalan szakaszhoz érkeztem. A Duna Tv-ben másról sem beszélnek, mint hogy megszűnik az egész kóceráj, én meg mit csinálok? Kocsit veszek… Mikor? A legnagyobb szarban? Így kell? Így hát, ha már izgalom, legyen horror… Amikor abban reménykedsz, hogy csak addig megmaradjon a munkahelyed, míg megkapod a 30 napnál nem régebbi munkáltatói igazolást a hiteledhez, akkor azt nem lehet éppen normális dolognak nevezni. Ugyanakkor persze az is benne van a pakliban, hogy ez az egész „megszűnünk”-ösdi csak vaklárma… Nem tudom, bár lenne így. De bizonytalansági tényezőként ott lebeg, és bár nem csinálok belőle ügyet, mégis eszi a lelkem.
Öt év… Nem tudom pontosan a napját, nem emlékszem, de valahogy ilyentájt szoktam le a dohányzásról… öt éve. Mintha csak tegnap lett volna. Ha a napi 500 forintos cigarettaárat összeadom-szorzom, 1825 napja nem dohányzom, majdnem egy millát megspóroltam, pontosan 912.500 forinttal kéne beljebb legyek. Mondjak valamit? Nagyjából ennyivel is vagyok beljebb (egészen addig, míg meg nem jön az autóm), de akkor ezek szerint addig az összes pénzemet elfüstöltem? Mindegy is, a lényeg, hogy már nem függök, legalábbis a nikotintól nem. És bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose hiányzik egy jó cigi, de mégis sokkal jobb nem dohányozni, mint szívni azt a vacakot… És tudjátok mi a furcsa, akkor szoktam rá, amikor mélyponton volt az életem, és akkor tudtam lemondani róla, amikor olyan nagyon gödörben voltam, hogy annál jobban nem is nagyon lehet mélyen az ember. És tudtam, ha ebben a „nyakig-ülök-a-kakiban” élethelyzetben hiába is gyújtanék rá, semmivel nem lenne jobb, semmivel nem lenne könnyebb, és tudtam, hogy szenvedek annyira, hogy az elvonási tünetek már mit sem változtatnak a helyzeten, és tudtam, ha rá is gyújtanék sem lenne semmivel jobb, tehát nem gyújtottam rá. Azóta se. Öt éve nem. És valószínű ez így is fog maradni.
Ki akartam hegyezni a jóra, nem tudom sikerült-e. Összegezzük az elmúlt öt évet? Van állásom (még), lesz szép autóm (remélem ki is tudom fizetni), jártam Görögországban, Indiában, Franciaországot körbeutaztam, Velencén karneváloztam, végjártam a dél-olasz vulkánokat, várostlátogattam Madridban, megmásztam a Magas-Atlasz legmagasabb csúcsát, 4167 métert, van egy párom, akinél jobbat el sem tudnék képzelni (csak az a szívfájdalmam, hogy keveset látom), szép lakásom van, már nem sok hiányzik a boldogsághoz… Reméljük a következő öt éves összegzésben már azt írom, hogy semmi sem hiányzik a boldogsághoz...
2010. szeptember 7., kedd
Jajj, cicca…
- „Peter: Cigu jól van. Még bólogat picit, de valószínűleg nem lesz maradandó baja. holnap reggel megyünk érte,valószínűleg elhozhatjuk, de majd meglátjuk hogy lesz. Az ilyen idegrendszeri tüneteket általában nem méreg, hanem vegyszer, pl autó fagyálló okoz, amit sajnos nagyon szeretnek a cicák mert édes. Olyan, mintha alkoholmérgezést kapott volna. Meg kell várni amíg kitisztul és valószínűleg teljesen ki tud tisztulni.”
2010. szeptember 2., csütörtök
A durcás hölgy és a farmernadrág esete
A cím kicsit félreérthető, a durcás hölgynek semmi köze a farmernadrághoz, a történet kettő, különálló egészet alkot. Durcás hölgy egyenlő az én eladósorban lévő autómmal. A mese ott kezdődött, azon a vasárnapi délutánon, vagy talán inkább estén, amikor is szintúgy opelcorsás kollégám bejött hozzám, azzal a céllal, hogy megérdeklődje, hogyan is veszem én az autómat, mi az, hogy flottakedvezmény, meg hogy működik ez? Miután kitárgyaltuk, kicsúszott a száján, hogy az ő „Töfikéje” (ha jól emlékszem) is hisztis kicsit, kerreg-kattog-berreg a fényszórómagasságállítómotor (na ez aztán a többszörös szóösszetétet), és nem tudja mit csináljon vele. Felcsillant a szemem, hiszen én tudom a megoldást. Az én Durcás Hölgyem – nevezzük így, ha már kiérdemelte –, kb. 3 éves korában játszotta el ugyanezt velem. És amikor a szervizben ezelőtt 5 éve azt találták mondani, hogy 70 ezer plusz munkadíj a szerelés, majd elájultam. Majd rögtön magamhoz is tértem, és elkezdett nemcsak a motor kattogni, hanem az agyam is. Először is, minek nekem állítgatni a fényszórót? 70 ezerért pislogjanak csak a szembejövők egy évben egyszer, amikor kicsit jobban meg vagyok pakolva, és feljebb hord a „kislány” tekintete (akkor még kislány volt). Pislogok én is a sok halogénmacsótól, ha én kibírom, más is ki fogja. Szóval kattog az agyam, hol a megoldás. Azt már tudtam, hogy cserélni nem fogom ennyi pénzért, akkor már csak azt kell megfejteni, hogyan lehet a kerregést megszüntetni (ugyanis ha fel volt kapcsolva a lámpa, a motor automatikusan átkapcsolt traktorhang üzemmódba). Nem vagyok egy műszaki zseni, közel se. De arra gondoltam, mi lenne, ha nem kapna áramot? Akkoriban még nem vált szállóigévé az „áram van minden van” szlogen, de én megvilágosodtam a gondolattól. El kell vágni – az áram útját. Ifjúkori hévvel szegeztem neki a szerelőnek a kérdést: „Melyik mazzzagon kapja a motor az áramot?”. Szerelőnk ekkor még nem tudta mire készülök, mutatott egyre, majd elbizonytalanodott, elment, elkezdett egy könyvet lapozgatni, visszajött, mondta, hogy ezen a barnán, de MIÉRT? Mosolyogtam. Nem értette. Amikor közöltem vele, hogy csípőfogóval elő, mazzagot elvág, azt hitte viccelek. Pedig komolyan gondoltam. Elmagyaráztam neki. Felfogta. Elvágta. Azóta nincs kerregés. Idén júniusban vittem vizsgáztatni Durcás Hölgyet, mikor mindenen túl voltunk, odajött az ember, és közölte, hogy ne állítsam oda azt a tekerőt, mert elvakítom a szembejövőket. Rá is mosolyogtam, és mondtam neki, hogy én azt bizony oda állítom, ahová kedvem tartja. Ekkor belekezdett volna egy biztonságtechnikai kiselőadásba (bár nem hiszem, hogy ezért fizetik ott), de szavába vágtam, és közöltem vele: öt éve nem működik, talán ez problémát jelent a vizsgáztatásnál? Nem jelentett. Szóval jól megvagyunk/voltunk a fényszóró magasságának állítgatása nélkül. És itt jön képbe a kollégám, mondtam neki, gyere, megmutatom melyik drót elvágásával lehet elbúcsúzni a kerregéstől. Mutattam volna. Ugyanis a motorháztetőm nem akart nyílni. Feszegettem, húzogattam, semmi. Mondtam Zsótinak, próbálja meg ő is. Neki se ment. Nincs mese, itt valami bowdenszakadás lehet, szerelő kell. Másnap fel is hívtam. Következő napra kaptam is időpontot. Ahová el is mentem. Szerelő jön, kart meghúz, motorház nyílik. Ott álltam, és éreztem, amit minden szőke nő érezhet… Nincs az autónak semmi baja. Minden szép. Minden jó. Minden tökéletes. De engem szivat… csak mert meg akarok tőle válni? És mondjátok még, hogy nincs a gépeknek lelkük… vagy csak túl sok Stephen Kinget olvastam? Vagy csak bizonyságtételeket kapok, hogy ne bánjam a cserét? Hogy igazán megérezzem, hogy ennek tényleg eljött az ideje? Hogy tudjam, ha megtartom Durcás Hölgyet sok-sok ilyen kellemetlenséggel kell szembenézzek? Nem tudom, mindenesetre örülnék, ha a következő 2 hónapban nem okozna nekem meglepetéseket… drága meglepetéseket pláne.
No és mi van a farmernadrággal? Megfogadtam, hogy mostantól akkor spórolás. Mert jön az új kocsi, kell a lóvé, nem lehet már ész nélkül költekezni (nem mintha eddig jellemző lett volna rám. Meg is álltam a vásárlást, de mégse. Szerdán délelőtt az volt a programunk, hogy elmegyünk párommal és Anyukájával vásárolni, farmernadrágot, a Kedves Anyósnak, névnapjára. Így ugyan nincs meglepetés, de legalább olyasmit kap, ami biztos, hogy jó, és szüksége van rá és örül neki. Ott álltam a boltban, míg ők vásároltak, próbáltak, hoztam a kisebb méretet, vittem a nagyobbat, és közben veszekedtem magamban magammal, hogy kéne farmer – nem kell farmer. Jó lenne új farmer – nincs szükséged új farmerre… És hősként távoztam üres kézzel a boltból. Meg is állapítottam magamban, hogy így kell ezt, megy ez neked. Időnk még volt, és gondoltam egyet, mondtam Levinek, fussunk még be a kedvenc üzletembe, hiszen nagy-nagy leértékelések vannak, hátha találok valamit (itt már éreztem, hogy eddig tartott a „hősies-spórolós Zsuzsi”, és átvette a „szórd a pénzed amíg van Zsuzsi” az irányítást). Bementünk. Nézelődtünk, igazából nem fogott meg semmi. Megállapítottam, hogy amit múltkor próbáltam ruhát, és olyan közepesen tetszett, le van árazva, 9000-ről 2700-re. Már-már eljátszottam a gondolattal, hogy ennyiért megéri, meg kéne venni. Aztán jött a hősies-spórolós Zsuzsi, és úgy döntött nem kell az neki télire. Találtam egy karikát (ilyen nagy forgós karikákra vannak felválfázva a ruhák), amire az volt írva, 290 ft-tól… Na ez az, ez én helyem. Hajrá, turkálásra fel. Mint a narkós, akinek elvonási tünetei vannak, komolyan, éppen csak a nyálam nem csorgott, hogy itt majd én most kincseket fogok találni, szinte ingyen. Szóval forgatom ezt a vacakot, csupa nagymamadizájnos nájlonruha, egyszercsak leakasztok egy farmert. 42-es. Hoppá (na mostmár országvilág tudja a méretem, sebaj). Mennyiért? 490 ft a címkén. Nem akarok hinni a szememnek. Keresem Leventét. Odahívom. Mondom: nézd már meg, mi a hibája, valami kell, hogy legyen, ennyi pénzért nem lehet tökéletes. Pedig az volt. Pláne, amikor a próbafülkében felvettem. Mintha csak rám várt volna. Ott álltam, a rámszabott nadrágban, a 490 forintos nadrágban, és nem tudtam hová tenni a dolgot. Gondoltam, ez most ajándék az égiektől, mert jól viseltem magam, és nem vettem 7 ezerért? Vagy egyszerűen csak megteremtetettem magamnak a gondolataimmal (ja, tudom, túl sok ezoterikus könyvet olvasok), vagy hogy van ez? Levi le akart beszélni az egyikről, mondván, hogy majdnem ugyanolyanom van már. Nem hagytam magam. 490 ft… háromszázért veszek egy liter tejet, dehogy hagyom ott, még ha berakom a szekrénybe, és két év múlva fogom csak felvenni, akkor is megéri. Egy zippzárcsere többe kerül. A kis mini barna ruhára viszont nem hagytam magam rábeszélni, ámbár nem is adtam fel, jövő héten még benézek, hátha rákerül az is a 290-es karikára, esélyem van rá, 3 db volt, mindhárom az én méretem…