Tízmilliószoros...

Azt hiszem nincs alkalmasabb időpont tibeti hangtálas meditáción részt venni, mint a mai... hiszen tudjátok különleges nap a mai. A Tibeti naptár szerint, ez olyan nap, amikor a gondolatainknak tízmilliószoros hatása van. És én ma este bizony jártam a "Kívánságok Kútjánál a Lehetőségek angyalával", és már most hálás szívvel gondolok Rá, hogy segít az álmaim megvalósulásában. :)

Folyt. köv., ahogy valósulnak az álmok! :)

Autócserebere

Adós vagyok ezzel a bejegyzéssel, de mindig csak várok vele, próbálom magamban felépíteni, honnan is kezdjem, mire is helyezzem a hangsúlyt. A hangsúly egyértelműen az autó. És volt már itt szó érintőlegesen, hogy merjem, vagy ne merjem, belevágjak, mit csináljak. Hogy ne ismételjem magam, ezt most át is ugornám. De akkor honnantól is kezdjek most neki?

Talán onnan, hogy eredetileg úgy gondoltam, majd szeptember közepén meghirdetettem a régi kis jószágot, hiszen ráér, úgyis azt ígérték október vége, november eleje, mire megjön az új. Szóval amolyan Patópálúr-módra, én vártam… Ráér… Mikor egyszercsak, már október elején az én exvőlegénypárom feltette a kérdést: igaz, hogy árulod a kocsit? ŐŐŐŐ, hát árulni még nem árulom, de eladónak eladó… Mert hogy ők (a feleségével) éppen kocsivásárláson törik a fejüket, és esetleg megnézné. Megnézte. Elmondtam a szépséghibáit, minden kis nyavajáját (azért olyan sok nincs), és lehet hülye vagyok, de azzal kezdtem: láttam a neten 850-900-ért mennek ezek az autók, szeretnék érte 8-at kapni, de Neked (csak neked) odaadom 7-ért. Azt hiszem itt tévedtem egyet, mert még aztán a hétből próbált alkudozni, de Leventém hatására nagyon kemény voltam, és nem engedtem belőle. A lényeg, hogy végülis úgy döntött, hogy a megnézett három autó közül az enyémet választja, miután feltette a kérdést: Nem zavar engem, hogy Mariettáé lesz? Jót nevettem magamban, engem zavarjon? Nekem mindegy, ha Mariettát nem zavarja, hogy a kis lakásom után a kis autómat is megkapja…. És ezen a ponton kezdtem érezni, hogy az élet a legjobb rendező. Amikor annó, 2002 nyarán együtt vettük meg Kornéllal az autómat, én már akkor belevizionáltam Kornél gyerekét… Majdnem teljesen jól is csináltam, csak éppen azt felejtettem el, hogy kitől lesz az ő gyereke abban az autóban… Végülis 8 és fél év után, majdnem ahogy elképzeltem, ott van a kocsiban Kornél gyereke… Most mondjátok, hogy a „kérj és megadatik” nem működik… Dehogynem! Csak kérni tudni kell JÓL. (Félre ne értsetek, semmit nem bánok, csak akkor annó nyolc éve másként gondoltam a dolgokat, de hiszem és tudom, hogy minden úgy volt jó, ahogy volt!!!)

Hát és a szappanopera ott folytatódik, amikor is teljes lelki nyugalomban október elején megbeszéltük, hogy simán kivárjuk az október 22-ét, mert akkor jár le valamelyik lekötésük, de még az is lehet, hogy november elejét is kivárjuk, mire hazajönnek Németországból…

Aztán gondoltam egyet, és egy szombati napon (okt. 9-én) írtam egy mailt a kereskedésnek, hogy mi a helyzet az én autómmal. Hétfőn kaptam a választ: „Pénteken megérkezett a telephelyükre, menni kéne intézni az intéznivalót.” Hívtam is Kornélt, hogy akkor meg kéne gyorsítani a dolgokat, mert még azon vitatkoztunk előtte pár napja, hogy én akartam szerződést, meg foglalót, nehogy három-négy hét alatt meggondolják magukat. De így feleslegessé vált. Október 15-én pénteken este 7 órakor megkötöttük az adásvételit, és az én szép kis gyönyörűségem végleg visszaköltözött a Deák Ferenc utcába, ahol élete első szép három-négy évét is töltötte.

Szombaton voltunk Pakson, aztán vasárnap egyet jöttem dolgozni öcsikém Aveójával, hétfőn a szakadó esőben elrongyoltam az okmányirodába, lejelentettem az eladás tényét, megérdeklődtem a súly/teljesítményadóm helyzetét, és mint kiderült számomra, amit eddig befizettem, azzal Kornél járt jól, mert január 1-ig ezzel békéje van, én meg fizethetek majd duplán, az új után is, de sebaj. A lényeg, hogy mindent elintéztem, minden tiszta, minden becsülettel el van rendezve.

Nagyon vártam a hétfő 4 órát, akkora voltunk bejelentkezve az új autó átvételére. Gondoltam még délelőtt rácsörgök a csajszira, hogy az utalások körül minden rendben van-e, és hogy akkor pontosan mennyi kápét is kell vigyek. Nagyon gyorsan lerázott, hogy igen, minden rendben, délután találkozunk, stb… Majd egy fél óra múlva hív, hogy hát nem annyit lát a számlán összeget, amennyit én mondtam, és valahol hibádzik a rendszerben másfélmilla… Az infarktusközeli állapotot a jógában gyakorolt mély légzésekkel próbáltam oldani, és megkértem a nőt, hogy ugyan nézze már meg, hogy Hajdú Józsefné számlájáról nem lát-e két nappal előbbi utalást… Kattogott az egérrel, szinte belehasított a fülembe. A szívem a torkomban, az vérnyomásom kécccáz… MI van olyankor, amikor eltűnik az ember hosszú éveken át kuporgatott pénze? Ráadásul még csak nem is az enyém… A másodpercek perceknek, sőt, óráknak tűntek. A kezem remegett, a víz kivert, mire hallottam a szavakat: „megvan, elnézést, csak…” Csak rólam közben lefolyt a keresztvíz, de sebaj. Öregedtem legalább öt évet... nem számít. A lényeg, a lényeg….

Relaxáció gyanánt megírtam a paksi élménybeszámolót, majd elkezdtem készülődni, várva Levimet, 3-ig dolgozik, fél 4re odaér, 4re megyünk autót átvenni. Szépen puccba vágva, kiglancolva, tűkön ülve, várok. Várok. Várok. Se egy telefon, se semmi, és már 4 óra van. Akkor telefonáltam, mondta, hogy már (fél)úton van. Nem voltam nyugodt. Amúgy is feszült voltam. Hát nem vesz minden nap új autót az ember lánya… És csak mikor megérkezett, és ültünk a kocsiba, akkor mondta el, hogy az apja kórházban (azt tudtuk, hogy nincs jól, és hogy megy dokihoz) van, és nagyon rosszul van, és nem tudnak az orvosok semmit, de vért kap. Szegénykém nagyon aggódott, és mondta, hogy ne haragudjak, de ő visszamegy Esztergomba a kórházba. Hát hogy haragudhattam volna? Mondta, hogy nagyon rosszkor jött ez most így ki. De mondjátok meg, ha valakinek élet-halál között van az apukája, az minden körülmények között rossz… És túl Leventémen, túl az aggodalmamon (após miatt), szegény öcsikém miatt is szomorkodtam. Piszok fura volt, hogy bár örültem, de mégis akkora árnyékot vetett a két szeretett férfi bánata az eseményre, hogy igazán nem is nagyon tudtam átadni magam az örömnek. Hisz hiába a sok munka, de ez csak egy autó, és látni azt, hogy szenvednek a szeretteid…. Nehéz.

Aztán kedden bejöttem vele először dolgozni, és nem is tudom miért gondoltam, hogy majd itt a fiúk kíváncsiak lesznek, meg akarják nézni, együtt örülnek velem… mondhatni le se voltam szarva. Túltettem magam rajta, nincs is rá szükség. Kapásból nem értenek engem, hogy ebben a szituációban hogyan mertem belevágni, hogyan merek eladósodni akkor, amikor másról se beszélnek, mint hogy nem lesz munkahelyünk… Nem tudom eldönteni, hogy irigykednek, vagy hülyének tartanak… az is lehet, hogy mind a kettő. De én tudom, hogy jól fogok kijönni a dologból. Minden, minden annyira összejött, minden sikerült, minden gördülékenyen és simán ment, nekem ez egy jel, hogy ne aggódjak, az égiek velem vannak, segítenek az angyalkák! Hiszen Cilike is megmondta, a tarot-kártya is megmondta, mi bajom lehet??? Szóval kedden a „szokásos” jógám lemondtam, és siettem Leventémhez, hogy mellette legyek a bajban. És még „dolgunk” is volt, meg kellett mutassuk a gumisunknak (Levi apukájának az élettársa, eztán Terike) az autót. Azzal kezdett, hogy a nyári maradhat, ennél jobbat nem is nagyon kaphattam volna (Michelin). Megállapítottuk, hogy éppen van Terikének raktáron megfelelő méretű Nokian téligumi. Csak épp a felni hibádzik. Olcsón se találtunk megfelelő méretet, és úgy döntöttünk, hogy megkérdezzük Opeléknél a gyári mibe kerül, mert Terike hallotta a rádióban, hogy van valami kettőt fizet négyet vihet akció. És igen! Öt perccel zárás előtt estünk be a felnikért, és 45 ezer forintért meg is vettük az eredeti, gyári felniket. Aztán mentünk Levi apjához a kórházba (kicsit jobban van, de nem tudni mi a baj), aztán vissza Terikéhez a felnikkel.

Szerdán munka után rohanás vissza Esztergomba, gumik felszerel, dísztárcsa megrendel. Itt is a piszok mázli: az eredeti opel gyári dísztárcsák általában 6 és 9 ezer forint között vannak. Nem akartam elhinni, hogy 3300 ft akciósan az, ami nekem kell. Igaz meg kell rendelni, és péntekig várni kell rá, de meglesz. Valószínűleg huszonezreket nem fizetnék ki, így is kicsit már luxusnak érzem, de ez még a szűkösen belefér kategória. Még egy gyors látogatás a kórházban, aztán irány haza, készülődni az esti bulira…. Amit eredetileg meglepinek szántam Levinek, de a körülmények miatt úgy gondoltam, jobb, ha tudja mire készülök… Sikerült bejussunk Ákos lemezbemutatóval egybekötött premier estjére az Urániába. (Nem tudok elég hálás lenni Barbinak!!!) Levi is, én is nagy Ákos-rajongók vagyunk. Érdekes volt, egy jó fél órás werkfilmet vetítettek, amiben röviden bemutatták, hogyan készült az új album, majd láthattunk egy élő interjút Ákossal, és a végén előadott két számot is élőben. És az est fénypontja az volt, amikor Ákos sajtósától kaptunk egy CD-t… Hát rég láttam Leventét úgy vigyorogni… (ugyan így oda az ajándékötletem, de sebaj)… Visszatérve az autóhoz, tegnap már egészen szerettem, tegnapra már úgy éreztem, hogy kezdem megszokni a jót! Érzem a kuplungut, isteni a fék, a kormány olyan finoman működik, hogy elképesztő. A digitklíma olyan komfortérzetet biztosít, amit eddig nem tapasztaltam, a rádió gyönyörűen szól, az ülésfűtés melegíti a popóm, szóval kezdem felfogni, hogy döntöttem, és kezdem úgy érezni, hogy jól is döntöttem. Aztán tegnap végre már Öcsikémnek is jó kedve volt, úgy még éjszaka mentünk egy kis kört, mert este sokkal izgibb… olyan ááááááááááááálllat a kanyarkövető adaptív fényszóró, hogy nem is tudom miért nem teszik kötelezővé!!! Már az indexre kapcsol egy lámpa, persze abba az irányba, amerre fordulni akarsz, és szinte derékszögben bevilágít oldalra, még azelőtt, mielőtt tekernéd a kormányt, nehogy nekimenj valaminek, amit esetleg nem látsz. Naaagggyon elképesztően jó dolog! Mint ahogy jó dolog, hogy lassan végre velem tudnak örülni a fiúk is, mert végre rendeződni látszanak a dolgok, és ez a fontos.

U.i.: Egy kedves kolléga felhívta a figyelmem a rendszámban rejlő angol rövidítésre, ami állítólag közismert, nekem újdonság volt: LUH = Love yoU Honey... hát igen, szeretem az én kis édesem...

Sugárzóan jó nap…

Régóta húzódó meghívásnak tettem most eleget… A történet körülbelül úgy 8-9 évre húzódik vissza, amikor is megismertem játék közben (internet) egy helyes fiút, akit első perctől kezdve megkedveltem, és mondhatni viszont is. A korkülönbség és a távolság ellenére (lehet nálam ez alapfeltétel?) nagyon jó barátok lettünk. Barátok, és semmi több. Bár akkoriban a (volt) párom másként látta a dolgokat, de ez ma már talán lényegtelen is. A párom ment, a barátság megmaradt, és a minden évben legalább kétszer, háromszori invitálás is, hogy „Mikor jössz már erőművet látogatni?” Most úgy döntöttem, hogy tűzzünk ki egy időpontot, és legyen úgy. Sakkoztam az agyamban, hogy lenne jó. Október 23-án nem jó, mert nekem akkor dolgozni kell, következő hétvége is hosszúhétvége, aztán már jön a zord november. Így lett a 16-a belőve, és el is kezdte Jani egy hónapja szervezni a belépésünket, mert hát az nem csak úgy van, hogy az ember besétál az erőműbe. Még szerintem a bugyink méretét is tudni akarták… De valószínűleg ez így is van jól. Délelőtt 10-re beszéltük meg a találkozót, szép kényelmesen alig két óra leértünk. Az én drága Levikém az út elején közölte, hogy kocsiban evés nincs. Így mire étlen-szomjan leértünk, már nagyon rákívánkoztunk a csomagtartóban bujkáló frissnek hitt túróstáskákra. Csak hittük, hogy ha reggel megyünk boltba, frisset kapunk… De nem is ez a lényeg, a gyors és kényelmetlen reggeli után irány a látogatóközpont. Jani lelkesen magyarázott, én talán a felét értettem, és talán a negyedére emlékszem, de mindenképpen okosabban jöttem ki, mint ahogy bementem. És igazándiból számomra az élmény és az érdekesség az volt, hogy személyesen csodálkozhattam rá, hogy amit az ember lánya úgy gondol, hogy atom, és pici, az a valóságban mekkora hatalmas. Csak az üzemcsarnok 800 méter hosszú. A látogatóközpont végén bebizonyíthattuk, hogy a mi lelkes vezetőnk minden tudást (legalábbis amit a pórnépnek illik tudni) átadott nekünk. Elsőre nem ment… másodikra se… sokadikra sikerült össznépi munkával kitöltenünk a tesztet, amit nehezített az is, hogy csak a kitűnő, száz százalékos teljesítést jutalmazták, az alábbi oklevéllel:

Tehát miután a látogatóközpontban megkaptuk az összes elméleti oktatást, indultunk neki az üzemnek, hogy lássuk is a két szép szemünkkel azt, amiről eddig csak hallottunk. És itt jött a tortúra… igaz, hogy a belépőigénylők rendesen le lettek adva, igaz, hogy nem is volt vele semmi probléma, mégis legalább egy órát vártunk, mire lefényképezgettek minket egyenként, aztán újabb várakozás után kézanalízisnek vagy minek lettünk alávetve… Egy kütyübe kellett rakd a kezed, amin érzékelők voltak, az ujjacskáidnak a meghatározott helyre kellett kerülni, amiből a gép azonosította, hogy te vagy az, aki. Túl azon, hogy kaptál egy fényképes mágneskártyát, még ez is kellett… De bejutottunk. A gyárterület maga az az igazi szocialista hangulatot árasztotta. Minden beton, minden kocka… de hát minek is ragozni a dolgokat, a funkcionalitás a lényeg. A szocialista hangulatot hűen tükrözi az alábbi alapító levél, nincs mit hozzá tenni, olvassátok:

Amikor beértünk a 4-es blokkba (ahogy Jani mondta mind egyforma, aki egyet lát, mindet látta), elsőre rácsodálkoztunk, hogy nem emeletekben jegyzik a lépcsőfordulókat, hanem méterben. 33 méterig mentünk, nem is tudom ez már a hányadik emeletnek felel meg. Bekukkantottunk először a vezénylőterembe (én mindig vezérlőt akarok mondani, hiába, arra áll rá a tévés szám), döbbenetesen sok monitor, ledek, lámpák, kapcsolók, tiszta űrközpont. És számomra döbbenetes volt az is (nem tudom miért nem tudtam), hogy az én János barátom ott ül az űrközpont legközpontibb helyén, aztán ha valami nem úgy világít ahogy kéne, ő fúj riadót, ő küldi a népet oda, ahova küldenie kell, stb… A vezénylőterem után mentünk fel a tetőre, ahol kicsit ki tudtunk nézni a leendő ötös-hatos blokk tervezett helyére… most leginkább úgy néz ki, mint valami leszállópálya. Rápislantottunk a Dunára, hol folyik be a víz, hol folyik ki, honnan megy az áram szerte szana az országban. Eztán mentünk be a reaktorcsarnokba, vagyis annak csak egy üvegfallal védett látogatófolyosójára… bár ha szivárog az atom, nemtom az a kis üvegecske mit védett volna… majd eztán került sor a nagyon hangos turbinateremre. Alant a képek, érzékeltetésül… beszélni róla többet nem nagyon tudok, akit érdekel, olvasgasson utána a neten… én nem vagyok hiteles.

Elmúlott már 3 óra is, mire kikeveredtünk az erőműből, fáradtak voltunk, öt órát ácsingóztunk, éhesek voltunk, szomjasak… irány valami jó kis kajálda. És miután jóllaktunk (már aki bírt enni), nekiindultunk várost nézni. Amolyan kényelmes módon, ahogy a fiúk szeretik: kocsiba be, két lépés, látnivaló megnéz, kocsiba vissza, és így tovább. Amit feltétlenül meg szerettem volna nézni, az a Makovecz-féle Szentlélek templom, leírhatatlan, amit ez az ember a fával képes művelni. Imádom, gyönyörű. És a templom is fantasztikus. Sehol semmi giccses arany borzadáj, sehol a sebeiből vérző Krisztus, minden fából, az oltár is, a kapunál két angyal, a tető üveg, szív alakú, árad be a fény, elképesztő.

A másik szívem vágya volt a Sárgödörtéri pincesort látni. És paksi sillert inni. A pincesoron nem jöhetett volna össze, mert ahogy Jani mondta, szüretkor, és egy-két neves napon van ott élet, egyébként tényleg csak a bezárt pincéket lehetett látni, de nagyon szép, és nagyon hangulatos kis terecske. Ha arra jártok, érdemes egy kanyart tenni és megnézni.

És szerintem nem érdemes kihagyni a Gárdonyi-kilátót sem, ahol nagyon szép kilátás mellett gyönyörködhetünk a Dunában, és érdekes párhuzamokat fedezhetünk fel Paks és Szentendre között…

És a fárasztó nap végén ne feledkezzetek el felszaladni kedvenc barátotokhoz, ahol megkóstolhatjátok az idei év aranyérmes paksi sillerjét is…