Nem azért nem írok, mert nem történik semmi… bár igazából nagyon jelentős dolgok nem történtek. Az élet okoz időnként egy-egy kellemes percet, de közben a mindennapok főbb jellemzői a várakozás jegyében telnek.
Várakozok, hogy mi lesz a munkahelyemen. Jönnek-mennek a hírek. Megy az elnök, jön az igazgató, itt a médiatörvény módosítása… Sok jó nincsen, sok remény sincsen. Bár a mondás igaz: a remény hal meg utoljára. Várakozom, december 1-jével betöltöm a Dunában a 15 évet, akárhonnan is nézzük, ez talán meglesz. És talán meglesz a jubileumi pénz is, ami szép összeg, bár igazán a mostani helyzetemben olyan, mintha nem is lenne (vagyis van, de a helye is megvan). De azért örülnék neki, ha már a bankszámlámat dagasztaná.
Várakozok, lassan három hete járok a másik munkahelyemre is. Aki nem tudná: DigiSport, mostmár nagydobra verem, mert biztosnak látszik. Ugyan csak külsősként, de ez is valami. Annyit nem keresek, hogy számottevő legyen, ha nem lesz Duna, max. arra lesz elég, hogy a számláimat kifizessem, de hogy a hitelemmel mi lesz…??? Meglátjuk, nem akarok aggódni. Bízom magamban, bízom a tehetségemben, bízom benne, hogy ahogy ide beajánlottak, úgy fognak máshová is, ha esetleg sor kerülne rá. Talán nem vagyok túlságosan elbizakodott, pár hete esett meg a történet, régi kedves rendező kolléga jött be egy műsorba, és az aulában ráköszöntem. Kivirult a szeme, és körbecsókolt, és tééényleg örült nekem, pedig évek óta nem beszéltünk, nem láttuk egymást, szeret(t)em, és azt hiszem az érzés kölcsönös. Ezeknek fényében úgy gondolom, hogy nem szabad félnem a változástól, mert nagyon nagy baj nem érhet.
Várom, hogy apósom túl legyen a műtétjén, hogy végre fellélegezhessen a család. Várom, hogy minden jól alakuljon, minden este úgy alszom el, hogy érte imádkozom. Az aggodalom talán még rosszabb, mint a félelem. De bennem félelemmel keveredik az aggodalom, és nem győzöm a negatív gondolatokat elhessegetni, és a „mi lesz, ha…” kezdetűekre nem megkeresni a válaszokat. Csak kivárni, hogy milyen lapokat osztottak nekünk odafentről, és majd észnél lenni a megfelelő időben, és erősnek lenni, amikor erősnek kell lenni. Nehéz, és talán még ebben a helyzetben nekem a legkönnyebb.
Lassan mindenhol karácsonyi díszben „pompáznak” az utcák, a terek, a plázák, a rádióban a jinglebellsre ébredhetünk, és bennem semmiféle karácsonyi várakozás nincs. Csak egy dologra vágyom: a családom egészsége mindennél fontosabb. És ezt csak akkor fogjuk fel, amikor elveszíteni látjuk.
u.i.: És várakozással tekintek a jövőre, lassan-lassan megszokom a gondolatot, hogy nagynéni leszek, furcsa.
