Gyömbér

Nem, ne a fűszer- és gyógynövényre gondoljatok. Tudom, szoktam én itt olyan csodákról beszámolni, mint kuszkusz, de most nem azzal akartam indítani, hogy beavatom a kedves olvasót eme csípős, illatos fűszer rejtelmeibe, bár bevallom, én nagyon szeretem. A keleti konyha elengedhetetlen hozzávalója, és megfázásos időszakban szoktam alkalmazni forró vízbe reszelve, mézzel, citrommal teának, isteni és nagyon jótékony hatásokkal bír (vértisztító, meghűlés, torokfájás, gyomorbajok, felfúvódás, étvágytalanság, gyengeség ellenszere). Majdnem, mint a fokhagyma, csak kevésbé antiszociális.

Na de mi köze a szlovákiai Alacsony-Tátrában lévő hegycsúcsnak ehhez a növényhez? Bevallom fogalmam sincs. Ezért talán hagyjuk is a biológiát, irány a földrajz, mert tudom, hogy az Alacsony-Tátra vonulata mintegy 80 km hosszú, nyugatról keletre húzódik, a Vág és a Garam folyók völgyei veszik közre. Főgerince három ponton haladja meg a 2000 métert, a legmagasabb a Gyömbér (2043), aztán a Chopok (2024) és végül a Déres (2004).


És földrajz után egy kis történelem, hogy kerültem én ide? A kérdés mondhatni remek, nem önszántamból mentem, és mégis. Inkább úgy fogalmazok, hogy nem az én ötletem volt. És ha már történelem, nyúljunk vissza az időbe… no nem a múlt századig, csak mondjuk úgy nyár közepéig, amikor is az én utazós barátném (Marokkó) felhozta, hogy kéne még nézni valami utat, mert van egy ötezres kuponja az Eupolisznál, meg egyébként is… Akkor kitaláltuk, hogy elmegyünk 4 napra és körbejárjuk Horvátország nemzeti parkjait. A gondolattól nagyon boldog voltam, bár lélekben kicsit sajnáltam a rávalót, mert hát tudjátok: kocsivásárlás, spórolás, stb… Közeledett az idő, kérdezgettem, hogy most akkor mi lesz, megyünk-e? A többedik kérdés után Erika közölte, hogy sajnos(!) náluk ilyenkor zárás van, úgyhogy egészen biztosan nem fogják elengedni a munkahelyéről. Így jött a B-verzió, és néztük ki magunknak ezt a kis könnyed egynapos túrát, hogy az utazási utalvány se vesszen kárba, meg mi is kigyalogolhassuk a bolhát a fenekünkből (vagyis inkább a bugyinkból... holha a bugyiban, zabszem a fenékben, nem mindegy...). Minden menetrendszerint zajlott, befizettük, vártuk, hogy jöjjön el szeptember 25-e. Engem az első meglepetés múlt héten ért, amikor is egy emailre jött az automatikus válasz Erikától, miszerint is „nem vagyok intertnetközelben, írj sms-t”… Hoppá, mégis van szabi záráskor? Arra még nem sikerült azóta rájöjjek, hogy állítása szerint szabit nem kapott, hanem csúsztatott, hogy ez a valóságban hogyan zajlik, én azt hittem, ha nélkülözhetetlen vagyok, és nem engednek szabadságra, akkor az azt jelenti, hogy bent kell dekkoljak a munkahelyemen, de biztos van magyarázat rá, nem mintha nagyon érdekelne (csak így olyan „átbaszva” érzem magam). Mindenestre véletlenek ugyebár nincsenek… Ha elmegyek horvát nemzeti park nézőbe, lemaradok életem koncertjéről, és így utólag nagyon bánnám… Hogy Erika nem érezte jól magát – mint utóbb kiderült – Romániában, azt nagyon sajnálom. Isten a tanúm, hogy én nem kívántam rosszat neki, és igyekszem másnak sem… Próbálok hinni abban, hogy odafent figyelnek arra, hogy mindenki megkapja amit érdemel… És próbálok továbbra is naiv gyermekiséggel hinni az igazságban, az őszinteségben, a becsületben, nem biztos, hogy ettől nekem jobb lesz, de a világba vetett hitemnek mindenképpen szüksége van erre a hozzáállásra. A történelemóra múlt hét szerdával folytatódik, mikor is próbáltam beszélgetésbe elegyedni útitársammal, miszerint is rossz idő lesz szombaton a meteorológia szerint… Nem vette fel a beszélgetés fonalát (chat). No, nem baj, biztos dolgozik, elfoglalt, értem én, nem akarok senkire ráakaszkodni. Csütörtökön kaptam a mailt: lázas, beteg, fáj a torka, biztosan nem jön szombaton. Valahogy éreztem, hogy ez a hétvége se úgy lesz, ahogy elterveztük, de hát mit van mit tenni? Bukjam be én is a befizetett 10 ezer forintot? Üljek otthon egyedül? Ugyanmár. Régesrégen túl vagyok azon, hogy egyedül nem indulok el sehová. Elindultam, lesz ami lesz alapon. A buszon mp3-at hallgattam, és aludtam, a túra során egy-két emberkével rövid beszélgetésbe elegyedtem, de elhanyagolható mértékben… Sose zavart a csend, ami furcsa volt: úgy túrázol, hogy egyedül vagy, mégis negyvenen vannak veled… Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy mögém kerüljön valaki, aki kicsit tartja a sort. Így lélegzetvételnyi levegőhöz jutottam, és a fényképezőmet is bátran elő mertem venni, nem félve attól, hogy akadályozok, feltartok valakit, vagy éppen engem löknek egy jól célzott mozdulattal le a hegyoldalból. Tényleg az volt a legzseniálisabb része a túrának, amikor egy-két percre lemaradtak mögöttem, és elvonultak előlem. Azt hiszem én ilyen magányos erdőjáró fajta vagyok (ugye Gábor?)…

Amikor az M2-es úton haladtunk északnak, és kelt fel a nap, szinte biztos voltam benne, hogy igen, gyönyörű idő lesz, ma végre a természet rácáfol az összes időjósra, és az én kedvemért – mert megérdemlem ugyebár – szikrázó napsütésben fogunk túrázni – hittem én… Aztán ahogy haladtunk északnak, úgy lett egyre borongósabb az idő. Elérkezett az a pont, amikor már nem azért kellett imádkozni, hogy süssön a nap egy kicsit, hanem hogy ne szakadjon az eső. Végül is nem esett. De nem is sütött. Megérkeztünk Trangoska parkolójába, és azon tűnődtem: kamásli vagy nem kamásli (vízhatlan lábszárvédő, aki nem tudná). Akkor ott lenn úgy döntöttem: nem kamásli. Hogy milyen meredeken mentünk fel, azon igazából visszafelé döbbentem meg. Nem mintha felfelé nem éreztem volna, folyt rólam a víz, alig kaptam levegőt, fájt a lábam. De elhatároztam, hogy tartom a tempót, nem maradok le, nem leszek a végén, mindig annak a legrosszabb, aki a végén megy. Az eleje rég kipihente magát, amikor ő megérkezik, levegőt se tud venni, és kiadják a vezényszót: indulás. Nem, én most bírni fogom, és az élbolyban megyek. Ha belepusztulok is. Nem pusztultam bele, és az első harmaddal értem fel. A menedékháznál nagy-nagy tömeg volt, lapjával alig fértünk be. Először arra gondoltam, hogy csak jobb lesz lent beülni, átmelegedni (nagyon fújt a szél, és nagyon le voltam izzadva), megszárítkozni, de aztán megint győzött a „magányos” énem, nem bírom én ezt a szlovák beszédet és nyerítést (röhögést) hallgatni, így kivonultam a szélbe. És elkezdtem magamra venni a létező összes ruhámat, mert a csontomat is átjárta a huzat… Így került elő a kamásli. Amire más szükség nem volt, csak a lábszáramnak tett jó szolgálatot azzal, hogy nem hagyta átfújni a szelet a farmeron. Mire magamra kaptam az összes motyót (a hátizsák is remek védelem szél ellen, tudtátok?), körbejártam a házat, indultunk is tovább.

Másfél óra és 300 méter szintemelkedés várt ránk. A túrának ez a része volt a kellemesebbik. Néha még a tájban is lehetett gyönyörködni… Itt le is maradtam az élbolytól, azzal a kijelentéssel: „Nem tudom ti hogy vagytok vele, én nem sietek, az egész napomat erre az útra szántam.” És itt egy rövid ideig akadt beszélgetőtárs is, kiderült, hogy januárban együtt voltunk a Stuhlecken hótalpazni, bár odáig már nem jutottunk, hogy be is mutatkozzunk, de talán mindegy is. Minél feljebb másztunk a hegyen, a felhő annál inkább jött lefelé. Bár lehet, hogy a felhő nem mozdult, de az érzés, hogy gyalogolunk egyre jobban bele a ködbe, sajnos megvolt. Aztán amikor az utolsó táblánál ki volt írva, hogy 20 perc a csúcs, és ahogy kiértünk a hegy oltalmazó oldalából, rá a gerincre, úgy lett az időjárás a barátságtalanból pokoli. Már nemcsak a nyirkos-ködös eső bántott minket, hanem a hideg és csípős szél is. 10 percnél tovább nem is bírtuk a csúcson. Pedig utólag rákerestem a gugliban, gyönyörűséges körpanorámában lehetett volna részünk, ahol órákat (napokat) el lehetett volna csendben ücsörögve tölteni, ahol az ember érzi az istenek „leheletét”, éreztük, de nagyon másnapos volt, inkább szájszag, mint lehelet.

Ahogy felmentünk, le is jöttünk, csináltam egy pár képet, magam, magamról, magamnak. Csak úgy játékból. Önkioldóval. Amikor volt egy kis lemaradásom, meg a többieknek kis mögöttem. Jó volt az a pár percnyi csend.

Nem szeretek társaságban egyedül túrázni, ezt be kell lássam. Azt is be kell lássam, hogy öregszem… fáj a bokám, a térdem, a derekam. Azt viszont nem tudom, hogy mindezek a fájdalmak hogy adnak mégis erőt… Hogy adnak erőt és akaratot, hogy aztán az izomláz elmúltával újra vegyem a bakancsom, és újra nekiszaladjak ezer méter (vagy annál is több) leküzdésének. Egyszer meg kellett fogalmazzam, hogy miért szeretek túrázni. Akkor azt mondtam, hogy „kihívás”. Nekem fizikailag kihívás egy ilyen hegy, ha meg tudom csinálni, ha felmászok és le is jövök, és bár kicsit belehalok, akkor én büszke vagyok magamra. A sherpáknak, akik a menedékházba 60 kilókkal szaladgálnak fel nem kihívás, nekik lehet Budapesten autóval közlekedni lenne az. Talán ezért a kihívásért, ezért a büszkeségért megy neki az ember. És valószínűleg nekimegyek még, ha a jóisten is úgy akarja, nem egyszer, többször…