Sugárzóan jó nap…

Régóta húzódó meghívásnak tettem most eleget… A történet körülbelül úgy 8-9 évre húzódik vissza, amikor is megismertem játék közben (internet) egy helyes fiút, akit első perctől kezdve megkedveltem, és mondhatni viszont is. A korkülönbség és a távolság ellenére (lehet nálam ez alapfeltétel?) nagyon jó barátok lettünk. Barátok, és semmi több. Bár akkoriban a (volt) párom másként látta a dolgokat, de ez ma már talán lényegtelen is. A párom ment, a barátság megmaradt, és a minden évben legalább kétszer, háromszori invitálás is, hogy „Mikor jössz már erőművet látogatni?” Most úgy döntöttem, hogy tűzzünk ki egy időpontot, és legyen úgy. Sakkoztam az agyamban, hogy lenne jó. Október 23-án nem jó, mert nekem akkor dolgozni kell, következő hétvége is hosszúhétvége, aztán már jön a zord november. Így lett a 16-a belőve, és el is kezdte Jani egy hónapja szervezni a belépésünket, mert hát az nem csak úgy van, hogy az ember besétál az erőműbe. Még szerintem a bugyink méretét is tudni akarták… De valószínűleg ez így is van jól. Délelőtt 10-re beszéltük meg a találkozót, szép kényelmesen alig két óra leértünk. Az én drága Levikém az út elején közölte, hogy kocsiban evés nincs. Így mire étlen-szomjan leértünk, már nagyon rákívánkoztunk a csomagtartóban bujkáló frissnek hitt túróstáskákra. Csak hittük, hogy ha reggel megyünk boltba, frisset kapunk… De nem is ez a lényeg, a gyors és kényelmetlen reggeli után irány a látogatóközpont. Jani lelkesen magyarázott, én talán a felét értettem, és talán a negyedére emlékszem, de mindenképpen okosabban jöttem ki, mint ahogy bementem. És igazándiból számomra az élmény és az érdekesség az volt, hogy személyesen csodálkozhattam rá, hogy amit az ember lánya úgy gondol, hogy atom, és pici, az a valóságban mekkora hatalmas. Csak az üzemcsarnok 800 méter hosszú. A látogatóközpont végén bebizonyíthattuk, hogy a mi lelkes vezetőnk minden tudást (legalábbis amit a pórnépnek illik tudni) átadott nekünk. Elsőre nem ment… másodikra se… sokadikra sikerült össznépi munkával kitöltenünk a tesztet, amit nehezített az is, hogy csak a kitűnő, száz százalékos teljesítést jutalmazták, az alábbi oklevéllel:

Tehát miután a látogatóközpontban megkaptuk az összes elméleti oktatást, indultunk neki az üzemnek, hogy lássuk is a két szép szemünkkel azt, amiről eddig csak hallottunk. És itt jött a tortúra… igaz, hogy a belépőigénylők rendesen le lettek adva, igaz, hogy nem is volt vele semmi probléma, mégis legalább egy órát vártunk, mire lefényképezgettek minket egyenként, aztán újabb várakozás után kézanalízisnek vagy minek lettünk alávetve… Egy kütyübe kellett rakd a kezed, amin érzékelők voltak, az ujjacskáidnak a meghatározott helyre kellett kerülni, amiből a gép azonosította, hogy te vagy az, aki. Túl azon, hogy kaptál egy fényképes mágneskártyát, még ez is kellett… De bejutottunk. A gyárterület maga az az igazi szocialista hangulatot árasztotta. Minden beton, minden kocka… de hát minek is ragozni a dolgokat, a funkcionalitás a lényeg. A szocialista hangulatot hűen tükrözi az alábbi alapító levél, nincs mit hozzá tenni, olvassátok:

Amikor beértünk a 4-es blokkba (ahogy Jani mondta mind egyforma, aki egyet lát, mindet látta), elsőre rácsodálkoztunk, hogy nem emeletekben jegyzik a lépcsőfordulókat, hanem méterben. 33 méterig mentünk, nem is tudom ez már a hányadik emeletnek felel meg. Bekukkantottunk először a vezénylőterembe (én mindig vezérlőt akarok mondani, hiába, arra áll rá a tévés szám), döbbenetesen sok monitor, ledek, lámpák, kapcsolók, tiszta űrközpont. És számomra döbbenetes volt az is (nem tudom miért nem tudtam), hogy az én János barátom ott ül az űrközpont legközpontibb helyén, aztán ha valami nem úgy világít ahogy kéne, ő fúj riadót, ő küldi a népet oda, ahova küldenie kell, stb… A vezénylőterem után mentünk fel a tetőre, ahol kicsit ki tudtunk nézni a leendő ötös-hatos blokk tervezett helyére… most leginkább úgy néz ki, mint valami leszállópálya. Rápislantottunk a Dunára, hol folyik be a víz, hol folyik ki, honnan megy az áram szerte szana az országban. Eztán mentünk be a reaktorcsarnokba, vagyis annak csak egy üvegfallal védett látogatófolyosójára… bár ha szivárog az atom, nemtom az a kis üvegecske mit védett volna… majd eztán került sor a nagyon hangos turbinateremre. Alant a képek, érzékeltetésül… beszélni róla többet nem nagyon tudok, akit érdekel, olvasgasson utána a neten… én nem vagyok hiteles.

Elmúlott már 3 óra is, mire kikeveredtünk az erőműből, fáradtak voltunk, öt órát ácsingóztunk, éhesek voltunk, szomjasak… irány valami jó kis kajálda. És miután jóllaktunk (már aki bírt enni), nekiindultunk várost nézni. Amolyan kényelmes módon, ahogy a fiúk szeretik: kocsiba be, két lépés, látnivaló megnéz, kocsiba vissza, és így tovább. Amit feltétlenül meg szerettem volna nézni, az a Makovecz-féle Szentlélek templom, leírhatatlan, amit ez az ember a fával képes művelni. Imádom, gyönyörű. És a templom is fantasztikus. Sehol semmi giccses arany borzadáj, sehol a sebeiből vérző Krisztus, minden fából, az oltár is, a kapunál két angyal, a tető üveg, szív alakú, árad be a fény, elképesztő.

A másik szívem vágya volt a Sárgödörtéri pincesort látni. És paksi sillert inni. A pincesoron nem jöhetett volna össze, mert ahogy Jani mondta, szüretkor, és egy-két neves napon van ott élet, egyébként tényleg csak a bezárt pincéket lehetett látni, de nagyon szép, és nagyon hangulatos kis terecske. Ha arra jártok, érdemes egy kanyart tenni és megnézni.

És szerintem nem érdemes kihagyni a Gárdonyi-kilátót sem, ahol nagyon szép kilátás mellett gyönyörködhetünk a Dunában, és érdekes párhuzamokat fedezhetünk fel Paks és Szentendre között…

És a fárasztó nap végén ne feledkezzetek el felszaladni kedvenc barátotokhoz, ahol megkóstolhatjátok az idei év aranyérmes paksi sillerjét is…