Vééégre elérkezett az idő, egy átdolgozott nyár után a jól megérdemelt pihenésünket töltöttük el, sajnos nem ahogy terveztem, nem egy görög szigeten a tengerparton, hanem csak kis hazánkban, mert hogy ugye a kocsivásárlás után/előtt meg kell szorítani azt a bizonyos nadrágszíjat. Próbáltuk minimálra csökkenteni a költségeket, és egyetlen luxust engedtünk meg magunknak, egy első látásra szerelem szállodát Tiszafüreden, saját wellnessel, olyan közel a Tiszához, hogy szinte a szobánkból lógathattuk a lábunkat a folyóba. Szóval miután jól kinéztük magunknak a szállást, és éppen egyetlen egy darab szabad szobájuk volt, úgy döntöttünk, hogy kivesszük, és ehhez igazítjuk a nyaralásunk további részét. Tiszafüred elég közel van Debrecenhez, tehát adott volt a kérdés: egy-két éjszaka Kenyunál (Levi KE-reszt aNYU-ja)? Előtte egy kis Bükk – ez az én kedvemért, hogy kiélhessem túrázós hajlamaim (bár ne lennének ilyenjeim), így lett Szilvásvárad. Haladok szépen lassan visszafelé az időben, hogy aztán kezdhessem a dolgokat elölről… De hát így foglaltunk szállást, hogy értsétek a koncepciót.
Vasárnapi nap volt, mikor nekiindultunk Szurdokpüspökinek, Levi nagyszüleihez mentünk, és ott is töltöttünk egy éjszakát. Nem volt könnyű éjszaka. Nekem van egy kis örökletes allergiás asztmám, leginkább a tollra, na már most abban a szobában, ahol aludtunk, rajtam kívül volt még legalább 4 dunyha (tollból), meg ugyanennyi párna, szépen felsorakoztatva az ágyra, ahogy az vidéken szokás. Ezeket átmozgattuk, az ágytól mintegy méterre, a fotelokba, jól felkevervén a levegő pollentartalmát, amitől nekem még a fulladásos rohamaim ugyan nem jöttek elő, de taknyom-nyálam már egybefolyt. De mit nekem egy kis orrfolyás, kibírom – gondoltam én. Ablak nyitva, főútra néz – sebaj. Zaj van, nem számít. Egészen odáig hittem ezt, míg nem az ablakunk alatt vertek tanyát a falu fiataljai, és ott beszélték ki hangosan az élet aprócseprő gondjait, bánatukat, örömüket. Az öröm volt a gázosabb, mert ezt hangos röhögéssel fejezték ki, és adták a nagyvilág tudtára. Választási lehetőség: én, a jöttment városi fennhangon elküldöm őket a jófenébe – nem jó, mert Levi nagyszüleire hozom a bajt, akiket egyébként nem zavar a ház előtti éjszakai élet, lévén elég süketek. Becsukom az ablakot – nem jó, a tollas cókmókoktól megfulladok zárt térben. Relaxálok, légzéstechnikázok, jógázok, visszaszámolok 800-tól hármasával – nem jó. Semmi nem jó. Az ágy kényelmetlen, valószínűleg – végiggondolom –, hogy Levikém ezen fogant, de még lehet, hogy az anyósom is, nem tesz boldoggá a tudat, hogy ilyen muzeális darabon vergődök éjjel 2-kor. Végső elkeseredésemben kinyitottam a netbook-om, és elkezdtem Family guy-t nézni, fülhallgatóval. Azt hiszem az ötödik részen aludtam be, úgy hajnali 3, vagy fél 4 körül, de addigra már a ifjúság is elvonult az ablak alól, és az autóforgalom is lecsendesedett. Gyorsan bekövetkezett a hajnali fél 8, amikor már nem bírtam tovább, feladtam és felkeltem. Levikém nagymamija épp indulófélben volt, az orvoshoz, szegény olyan szerencsétlenül esett, hogy két bordája is tört, persze semmit nem tudnak vele tenni, az összes jó tanács: pihentesse, ne dolgozzon, ne csináljon semmit. Ez a legnagyobb büntetés vagy kitolás egy olyan embernek, akit az éltet, hogy süthet-főzhet a szeretteire.
Püspökiből indultunk el Szilvásváradra, ahol reménykedtem, hogy végre jól ki tudom majd aludni magam. Az első ijedelmem akkor következett be, amikor kiderült, hogy a szállásunk egyben egy söröző is. Hajaj, gondoltam én, a tegnapi kocsmajelenetet így kell hivatalossá tenni, ami előzőleg váratlanul ért, azt itt majd most borítékolhatom magamnak. Szerencsére a kocsma 9-kor bezárt, és szerencsére nem bonyolított nagy forgalmat, úgyhogy ettől nyugodtan aludhattam volna, ha az ágy nem lett volna legalább annyira kényelmetlen, mint a fent említett múlt századi darab. Bár lehet, hogy csak a szétvert izületeim kínoztak, de ne szaladjunk ennyire előre.
Ott tartottunk, hogy megérkeztünk Szilvásváradra, a panzióba, és a kocsmán keresztül megkaptuk a szobánkat is. Szép, tágas, nagy szoba, saját fürdővel, wc-vel. Ideális. Közös konyha, de itt amúgy sem akartunk sokat időzni, úgyhogy nem is érdekes. Terepet felmértük, megállapítottuk, hogy jó lesz. Felkerekedtünk az általam jól kinézett „kis” túrának. Gondoltuk, felvonatozunk, majd amikor megláttuk a sort, úgy döntöttünk, inkább sétálunk. Kellemes volt az idő, és újra kigyönyörködtük magunkat a már-már unalmas Fátyol-vízesésben, a pisztrángos tavakban, a patakban, a tóban, ahol végre volt víz, nem úgy, mint három éve, amikor Levi csak mesélt-mesélt-mesélt róla, hogy milyen szép lesz, majd meglátom, aztán amikor odaértünk, csak a nagy hűlt helye volt a tónak…
A túraútvonalat úgy terveztem, hogy innen a tótól felmászunk az Istállóskői ősember barlanghoz, majd ha már ott fenn vagyunk, akkor felmegyünk egészen az Istállóskő tetejére, és szépen a másik irányból visszamászunk a faluba.
A térképen a pirossal jeleztem, hogy merre mentünk, a sötétkékkel, hogy merre szerettünk volna menni, aztán az első kilátós helynél, ahol már sejteni lehetett, hogy semmi jó nem vár ránk, ahol Levi mondta, hogy forduljunk vissza, ahol én erősködtem, hogy ugyanmááár, messze van még a vihar (messze volt, de már látszott), aztán a nagy emelkedő után, amikor felérünk az Istállóskőre, megmásztuk a 959 métert, és a csúcson elkezdett szakadni az eső, dörögni az ég, na akkor kezdtem erősen azon gondolkodni, hogy de mi lesz velünk, ha belénk vág a villám, vagy ránk dől egy fa, vagy csak szimplán az éjszakai sötétségben (ami lett pillanatok alatt kora délutánra) eltévedünk, mikor kezdenek el minket vajon keresni? Hát igen, az országban piros riasztás van, én meg mit csinálok? Túrázok a Bükkben. Így kell ezt, jó időben mindenki kirándul, jégesőben kevesebbek. Gondoltam, hogy felhívom a tesóm, Levi le akart beszélni róla, mondván minek idegeskedjen. Ebben némi igazság van, de én meg úgy gondoltam, nem árt, ha legalább egy ember van, aki tudja, hogy nem vagyok normális (ezt lehet többen is tudjátok), hogy nem hallgatok az okosabbra, vagy legalábbis bölcsebbre, és fordulok vissza időben (egy kos visszafordulni??? – ugyanmár!!!). Szóval felhívtam az egyetlen öcsikémet, első lépésben azért, hogy nézzen már rá az időképre, hogy mire számíthatok. Röviden közölte a választ: „Nővérkém, semmi jóra… 4 centis jég, úgyhogy ugye van nálatok valami, amit a fejetekre tehettek…” Fasza… Ő ellátott jótanácsokkal, én meg közöltem, hogy jól jegyezze meg: „Az Istállóskőről tartunk lefelé a sárga háromszög jelzésen, Szilvásvárad irányába, ha nem jelentkezek két órán belül, akkor baj van…” Ettől kicsit megnyugodtam, legalább ha belémvág a villám, valaki megkeresi a holttestemet, nem tudom miért nyugtatott meg a gondolat, mindenesetre máris szebb színben láttam a jövőt, mást nem nagyon láttam, nagyjából az utat se, meg a jelzést se, de mentünk, csak mentünk előre… Mígnem az én életem értelme egyszercsak rámnéz, a dörgések-villámlások közepette, és nekem szegezi a kérdést, halálos komolysággal: „Remélem élvezed…” Khmm… ööööö… nem tudom mit válaszoltam. Végülis valahol élveztem, de nem mondhatnám, hogy nem féltettem a tyúkszaros életem egy kicsit se. Volt bennem némi megbánás, hogy igen, vissza kellett volna forduljunk, és volt bennem egyfajta dac is, hogy akkor is meg kell csinálni, és meg fogjuk csinálni, és ha nem halunk meg, akkor szép emlék lesz. Még nem szép, de már emlék. Na szóval haladunk lefelé a sárga háromszögön. És mint a mesében: Őzgidácska sete-suta, rátévedt az országútra… Bizony. Országút. Jó aszfaltos. Jól látszik, nem csúszik, és nem kíméli az izületeid. Úgy döntöttünk, hogy nem térünk le róla. Ez ha már egyszer megvan, ezt el nem veszítjük, és ez előbb vagy utóbb (mint később kiderült utóbb) levisz a faluba. Először csak a bokám fájt, aztán a sípcsontom is, majd a térdem, végül a csípőm. Minden lépés hatalmas pofon volt az izületeimnek, de megérdemlem, aki nem hátrál meg, aki nem képes belátni, hogy vissza is lehet, sőt, kell is fordulni, az szenvedjen. „Remélem élvezed”… cseng a fülemben azóta is, mint az ázott nyulak a hideg jégverésben caplatunk az aszfalt úton, mint a hülyék. Hogy én szenvedek, az rendjén van, én megérdemlem, de vajon szegény Leventémet miért verte az isten az én hülyeségem miatt? Tán nem is fontos a válasz, eddig se szeretett túrázni, és azt hiszem ezzel a „lövésemmel” sem szeretettem meg vele.
Másnap megint kis túrát terveztünk, vagyis én erre a napra terveztem volna eredetileg a nagy túrát, de elég nagy lett az előző napi kis túra, úgyhogy első lépésnek úgy gondoltuk, hogy megpróbálkozunk a Millenniumi kilátóval, az talán még menni fog. Bár a legelső kihívást a lépcső jelentette, de miután sikeresen kijutottunk a panziónkból, bíztunk benne, hogy fel tudunk valahogy mászni a kilátóhoz is. Jelentem, sikerült!
Miután jól kigyönyörködtük magunkat a szép napsütötte tájban, ahol felmásztunk, ott ugyanúgy leereszkedtünk, és kipróbáltuk a kis hazánkban egyedülálló, egy sínen futó bobpályát. Jó volt, bár nagyon rövidnek tűnt. Mire úgy igazából belendültem volna már vége is volt. De legalább elmondhatjuk, hogy ilyenen is voltunk.
Nagyjából ezzel is telt a délelőtt, de hát valamit kellene kezdeni magunkkal, a Fátyol-vízesés bár szép, de elég volt belőle tegnap. Úgy döntöttem – már megint én –, hogy nézzük meg Bélapátfalván az apátságot, nem vagyok egy templomba járó fajta, de a régi dolgokat szeretem (kivétel ez alól az ágy), és ha már Árpád vezérünk korába oda építkeztek, és azóta is ott áll az épület, az a hely tudhat valamit.
Miután kigyönyörködtük magunkat a ciszterciták kolostorában, ami 1232-ben épült, és román stílusú, hosszas könyörgés és nyűglődés és hiszti és durci után végre elindultunk a Bélkő-tanösvényen felfelé a hegynek, papírforma szerint 5 km-es kis túrára. Mert ugye 5 km az kis túra, szerintetek is. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a hisztiért és a durciért, a konokságért és az akarnokságért cserébe kaptam azt a büntetést, hogy az előző nap szétvert izületeimet ma szintúgy aszfaltúton fájdíthattam tovább. Nem akartam elhinni, hogy létezik ilyen, hogy egy tanösvényt, ami szerintem nem 5 km, hanem legalább 8, 70 százalékban aszfaltútra terveznek. Két óra tempós séta után értünk fel a hegyre, mondanom sem kell, a látvány kárpótolt, de a bosszússágom maradt. Átverve éreztem magam, és baromi csalódottnak, hogy nekem a Bükkből csak az aszfalt jut.
Máris szerdán vagyunk, az első hivatalos pihenőnapunkon. Innentől kezdve feladtam a dolgot, mondtam Levinek, hogy én már semmit sem akarok, nincs több durci, hiszti, csak vigyen el gyorsan egy gyógyvízbe ázni, és Noszvajt, a kedvenc lekvárosomat (www.szilvalekvar.hu) is ejtsük útba. Így is lett. Első nekifutásra megcéloztuk Demjént, ami egy-két éve még egy kis eldugott, alig ismert fürdő volt, ugyanazzal a vízzel, amivel az egerszalóki fürdő kaszál, itt megfizethető áron ázhatott az ember. Első megrökönyödésünk már a parkolóban ért: ugyanis nem fértünk be. A második a pénztárnál: kígyózott a sor. Harmadik a medencékben: éppenhogycsak nem rakták ki a megtelt táblát. Nem kellett sokáig győzködni, hogy inkább menjünk Szalókra, inkább fizessünk többet, de ázzunk kényelmesen, ne úgy, mint a heringek, vagy szardíniák? Nem vagyok jó se halügyileg, se konzervileg… A jó kis ázás után megvettem a semmihez sem hasonlítható éves (idénre legalábbis elég) szilvalekvár adagomat, és még próbaképpen kértem egy kis üveg eperdzsemet is, mondván olyat még nem ettem Pintéréktől, ki kell próbálni. Ez volt az a pillanat, amikor is ha Levente szemmel ölni tudna, már nem élnék. A tekintetéből a következőket olvastam ki: „Minek neked még eperlekvár is? Hát miért nem elég az a három üveg szilva? Miért veszel drága pénzért még epret is?...” és ehhez hasonló kérdéseket szegezett volna nekem, ha nem lett volna illetlenség… Igen ám, de amikor kinyitottam azt a lekvárt, és megkóstoltuk, na akkor én már inkább azt kérdeztem magamtól., hogy miért csak ilyen kicsi üveggel vettél…, hogy ez mennyire finom… meg is ettük két nap alatt, és azóta is sajnálom, hogy csak annyit vettem. Délután elfoglaltuk szállásunkat Kenyunál, és egy kósza gondolattal játszottunk, hogy bemegyünk vele este a városba megnézni az R-go koncertet, de nagyon gyorsan hagytuk egymást lebeszélni a dologról, és kb. 9 órakor már úgy aludtunk, mint a bunda. Persze azért nem volt itt se minden tökéletes. A hiperszuper bőrülőgarnitúra, ami csodaszép és méregdrága, és vendégággyá nyitható, nem éppen hasonlítható össze az én megszokott biocsodamatracommal, de legalább az allergiám itt nem gyötört. És itt már számoltam vissza az órákat, hogy majd a tiszafüredi szálláson, na majd ott végre jót fogok aludni, de akkor még nem tudhattam…
Debrecenben sok mindent nem csináltunk, mondhatni semmit. Igazi pihenős délelőttöt tartottunk, ültünk-feküdtünk a napon, én keresztrejtvényeztem, Levi szundikált. Délután bementünk a városba, nézelődtünk a plázában, és beültünk egy moziba. Közös megegyezéssel az Eredet című „alkotás” mellett döntöttünk, Di Caprioval a főszerepben. Igazándiból a sok-sok jó kritika mellett bennem volt egy nemtetszik érzés, talán csak túl sok volt, túl hosszú volt, mert a történet maga érdekes és izgalmas. Egy olyan helyre kalauzol el minket a rendező, ahol be lehet hatolni az emberek fejébe, és az álmokat csak úgy el lehet lopni. Ennek mestere Mr. Cobb (Dicaprio). Ám az ő élete sincs rendben. Kap egy soha vissza nem térő esélyt, hogy visszakaphassa régi életét – ám ehhez nemcsak lopnia, hanem a tudatalattiban kell megváltoztatnia a gondolatot – annak eredetét. A kérdés csak az: be lehet-e ilyen mélységben hatolni az emberi elmébe minden gond nélkül? Meg lehet-e maradéktalanul változtatni az emberi döntéseket az álmokon keresztül? Kiderül-e a kérdésre a válasz? Nézd meg a filmet, egyszer szerintem érdemes.
Pénteken reggel korán keltünk, és megnéztük a virágkarnevált. Jól az elején álltunk, ahol indultak a kocsik, itt még nem volt nagy tömeg, és első sorból „ élvezhettük” a táncosok előadását. A virágkarneválra járás sem lesz a kedvenc elfoglaltságaim közül való, de egyszer szerintem mindenképpen érdemes az embernek időt szakítani rá, és megnézni, mert hangulatos, ahogy a feldíszített járműveket felváltja egy-egy tánccsoport, olyan egy sima, egy fordított módjára: kis táncikálás, kis autó, kis mazsorettek, megint egy szekér, zászlódobálók, virágkocsi, pomponlányok, virágkocsi, hastáncosok, virágkocsi, a kínai népírtók ellen „tüntető” Mennyei Zenekar, virágkocsi… És ennyi.
Délben indultunk Tiszafüredre. Leventém szokás szerint ment, visszakettőpadlógáz, előztünk folyton folyvást… Mígnem már egyszercsak rászóltam: „Nem sietünk sehová…” Mire ő: „Tudom, de én így szeretek menni.” Nem is szóltam semmit, ha ő így szeret, hát így megyünk. Imádkozom sűrűn, hátha repül olyan gyorsan az őrangyalunk is… De lehet, hogy nem jófelé imádkoztam, vagy túl jól, mert egyszercsak megálltunk. Szó szerint. 120-ról 0-ra. És csak álltunk. És nem tudtuk miért. A puszta közepén. Beállt a sor. Senki sehová. Araszolgattunk. Lassan. Piszok lassan. Elhúzott egy mentő mellettünk. Ajajjajjj, baleset lenne? Nagy néha még kettesbe is fel tudtunk kapcsolni. Nagyjából pont egy órát szüttyögtünk így, mire beértünk Hortobágy faluba, annak is a határába, ahol volt egy tábla: „A falu egész területe parkoló, parkolási díj
Éppen pont 2-re érkeztünk meg, szobafoglalás rendben, szoba rendben, rövid séta, ismerkedés az ojjektummal, majd fürdőruhára válts, irány a gyógyvíz, meg a szauna. 6-kor vacsiztunk, lesétáltunk a partra, kigyönyörködtük magunkat a naplementében, majd 9-kor be az ágyba, és a tűzijáték 10-ik percében mint a kisangyal, úgy aludtam.
Szombaton délelőtt biciklit béreltünk. A szálloda szolgáltatása. Szuper. Egy vagyon (gondolom) óránként
Csónakos emberünk 2re ígérte magát. Lebattyogtunk a kikötőbe, vártunk. Sehol senki. Levi visszasétál a recepcióhoz, én várok a parton. Sehol senki. Én is bebaktatok a portára. Levi mondja, hogy felhívták, mindjárt jön. Türelmes vagyok, végülis még csak negyed óra telt el. Akkor kezdem felkapni a vizet, amikor jön a manusz, hogy ne aggódjunk, mindjárt itt lesz a csávó, csak „nagy a forgalom, nem tud úgy haladni”. Na itt elkapott a röhögőgörccsel vegyes düh. Ezek engem hülyének néznek. Várok én jövő hétig is, de ne próbálják már nekem bemagyarázni, hogy dugó van a Tiszán. Hahahaha… Emberünk több mint fél órás késéssel futott be, és szimplán közölte, hogy nem szólt neki a főnöke, hogy jönnie kell. Nem volt szó dugóról, semmiről… El lett felejtve, amikor pedig rájuk telefonáltak, akkor küldték az embert. Ennyi. Csak nem értem, miért kellett hülye meséket szőni a sztori köré. Na a lényeg, hogy nekiindultunk, bár mondtam Leventémnek, hogy lehet ez jel, a tavalyi csónakázás sem akart sikeredni, amikor beborult a hideg Dunába, aztán a Lipari-szigeteken a hajókázás is majdnem balul ütött ki, aztán meg most ez… De végülis minden szép és jó volt.
Madárka kevés volt, azt mondta a szakember, a nagy árvíz miatt nem találtak megfelelő költő helyet és továbbálltak, izé, repültek. A csónakozáson kívül voltunk még két tanösvényen is, ajánlom mindenkinek szeretettel. Az egyiket Tiszafüred-Örvény mellett, a Szabics kikötőből lehet megközelíteni, a másikat pedig Poroszlóról, ez utóbbi az izgalmasabb, bár az előbbinek is megvan a bája.
7 órára értünk vissza este, még kicsit áztattuk magunkat a gyógyba, mert estére lehült az idő, és rövidnaciban nagyon átfagytam. 9kor vacsi, majd megint jó korán kómaszerű alvás, végre olyan ágyban, ami nem nyomott, nem volt benne gödör, puha volt és finom, majdnem mint otthon… Csak otthon nem megy el az ablakomtól 100 méterre gyorsvonat, na de ez már az a bizonyos kákán való csomókeresés…
Összességében elmondhatom, hogy tartalmas egy hetünk volt, pihentünk is, élményekkel is gazdagodtunk, együtt is voltunk, ilyen kéne úgy három havonként egy, és minden rendben való lenne.
