Várakozós…

Nem azért nem írok, mert nem történik semmi… bár igazából nagyon jelentős dolgok nem történtek. Az élet okoz időnként egy-egy kellemes percet, de közben a mindennapok főbb jellemzői a várakozás jegyében telnek.

Várakozok, hogy mi lesz a munkahelyemen. Jönnek-mennek a hírek. Megy az elnök, jön az igazgató, itt a médiatörvény módosítása… Sok jó nincsen, sok remény sincsen. Bár a mondás igaz: a remény hal meg utoljára. Várakozom, december 1-jével betöltöm a Dunában a 15 évet, akárhonnan is nézzük, ez talán meglesz. És talán meglesz a jubileumi pénz is, ami szép összeg, bár igazán a mostani helyzetemben olyan, mintha nem is lenne (vagyis van, de a helye is megvan). De azért örülnék neki, ha már a bankszámlámat dagasztaná.

Várakozok, lassan három hete járok a másik munkahelyemre is. Aki nem tudná: DigiSport, mostmár nagydobra verem, mert biztosnak látszik. Ugyan csak külsősként, de ez is valami. Annyit nem keresek, hogy számottevő legyen, ha nem lesz Duna, max. arra lesz elég, hogy a számláimat kifizessem, de hogy a hitelemmel mi lesz…??? Meglátjuk, nem akarok aggódni. Bízom magamban, bízom a tehetségemben, bízom benne, hogy ahogy ide beajánlottak, úgy fognak máshová is, ha esetleg sor kerülne rá. Talán nem vagyok túlságosan elbizakodott, pár hete esett meg a történet, régi kedves rendező kolléga jött be egy műsorba, és az aulában ráköszöntem. Kivirult a szeme, és körbecsókolt, és tééényleg örült nekem, pedig évek óta nem beszéltünk, nem láttuk egymást, szeret(t)em, és azt hiszem az érzés kölcsönös. Ezeknek fényében úgy gondolom, hogy nem szabad félnem a változástól, mert nagyon nagy baj nem érhet.

Várom, hogy apósom túl legyen a műtétjén, hogy végre fellélegezhessen a család. Várom, hogy minden jól alakuljon, minden este úgy alszom el, hogy érte imádkozom. Az aggodalom talán még rosszabb, mint a félelem. De bennem félelemmel keveredik az aggodalom, és nem győzöm a negatív gondolatokat elhessegetni, és a „mi lesz, ha…” kezdetűekre nem megkeresni a válaszokat. Csak kivárni, hogy milyen lapokat osztottak nekünk odafentről, és majd észnél lenni a megfelelő időben, és erősnek lenni, amikor erősnek kell lenni. Nehéz, és talán még ebben a helyzetben nekem a legkönnyebb.

Lassan mindenhol karácsonyi díszben „pompáznak” az utcák, a terek, a plázák, a rádióban a jinglebellsre ébredhetünk, és bennem semmiféle karácsonyi várakozás nincs. Csak egy dologra vágyom: a családom egészsége mindennél fontosabb. És ezt csak akkor fogjuk fel, amikor elveszíteni látjuk.

“Mindig alakulni s változtatni, odasimulni és áldozni valamit, mindig adni, amikor kapsz, mindig továbbadni, amit szereztél, így vagy úgy… Csak nem “biztonságban” élni. Mindig várni a vihart és a tűzvészt. S ha beköszönt a vihar és a tűzvész, nem csodálkozni és nem sopánkodni. Nyugodtan mondani: “Itt van.” S oltani és védekezni.” (Márai Sándor: Füves könyv – Az élet ritmusáról)

u.i.: És várakozással tekintek a jövőre, lassan-lassan megszokom a gondolatot, hogy nagynéni leszek, furcsa.

Tízmilliószoros...

Azt hiszem nincs alkalmasabb időpont tibeti hangtálas meditáción részt venni, mint a mai... hiszen tudjátok különleges nap a mai. A Tibeti naptár szerint, ez olyan nap, amikor a gondolatainknak tízmilliószoros hatása van. És én ma este bizony jártam a "Kívánságok Kútjánál a Lehetőségek angyalával", és már most hálás szívvel gondolok Rá, hogy segít az álmaim megvalósulásában. :)

Folyt. köv., ahogy valósulnak az álmok! :)

Autócserebere

Adós vagyok ezzel a bejegyzéssel, de mindig csak várok vele, próbálom magamban felépíteni, honnan is kezdjem, mire is helyezzem a hangsúlyt. A hangsúly egyértelműen az autó. És volt már itt szó érintőlegesen, hogy merjem, vagy ne merjem, belevágjak, mit csináljak. Hogy ne ismételjem magam, ezt most át is ugornám. De akkor honnantól is kezdjek most neki?

Talán onnan, hogy eredetileg úgy gondoltam, majd szeptember közepén meghirdetettem a régi kis jószágot, hiszen ráér, úgyis azt ígérték október vége, november eleje, mire megjön az új. Szóval amolyan Patópálúr-módra, én vártam… Ráér… Mikor egyszercsak, már október elején az én exvőlegénypárom feltette a kérdést: igaz, hogy árulod a kocsit? ŐŐŐŐ, hát árulni még nem árulom, de eladónak eladó… Mert hogy ők (a feleségével) éppen kocsivásárláson törik a fejüket, és esetleg megnézné. Megnézte. Elmondtam a szépséghibáit, minden kis nyavajáját (azért olyan sok nincs), és lehet hülye vagyok, de azzal kezdtem: láttam a neten 850-900-ért mennek ezek az autók, szeretnék érte 8-at kapni, de Neked (csak neked) odaadom 7-ért. Azt hiszem itt tévedtem egyet, mert még aztán a hétből próbált alkudozni, de Leventém hatására nagyon kemény voltam, és nem engedtem belőle. A lényeg, hogy végülis úgy döntött, hogy a megnézett három autó közül az enyémet választja, miután feltette a kérdést: Nem zavar engem, hogy Mariettáé lesz? Jót nevettem magamban, engem zavarjon? Nekem mindegy, ha Mariettát nem zavarja, hogy a kis lakásom után a kis autómat is megkapja…. És ezen a ponton kezdtem érezni, hogy az élet a legjobb rendező. Amikor annó, 2002 nyarán együtt vettük meg Kornéllal az autómat, én már akkor belevizionáltam Kornél gyerekét… Majdnem teljesen jól is csináltam, csak éppen azt felejtettem el, hogy kitől lesz az ő gyereke abban az autóban… Végülis 8 és fél év után, majdnem ahogy elképzeltem, ott van a kocsiban Kornél gyereke… Most mondjátok, hogy a „kérj és megadatik” nem működik… Dehogynem! Csak kérni tudni kell JÓL. (Félre ne értsetek, semmit nem bánok, csak akkor annó nyolc éve másként gondoltam a dolgokat, de hiszem és tudom, hogy minden úgy volt jó, ahogy volt!!!)

Hát és a szappanopera ott folytatódik, amikor is teljes lelki nyugalomban október elején megbeszéltük, hogy simán kivárjuk az október 22-ét, mert akkor jár le valamelyik lekötésük, de még az is lehet, hogy november elejét is kivárjuk, mire hazajönnek Németországból…

Aztán gondoltam egyet, és egy szombati napon (okt. 9-én) írtam egy mailt a kereskedésnek, hogy mi a helyzet az én autómmal. Hétfőn kaptam a választ: „Pénteken megérkezett a telephelyükre, menni kéne intézni az intéznivalót.” Hívtam is Kornélt, hogy akkor meg kéne gyorsítani a dolgokat, mert még azon vitatkoztunk előtte pár napja, hogy én akartam szerződést, meg foglalót, nehogy három-négy hét alatt meggondolják magukat. De így feleslegessé vált. Október 15-én pénteken este 7 órakor megkötöttük az adásvételit, és az én szép kis gyönyörűségem végleg visszaköltözött a Deák Ferenc utcába, ahol élete első szép három-négy évét is töltötte.

Szombaton voltunk Pakson, aztán vasárnap egyet jöttem dolgozni öcsikém Aveójával, hétfőn a szakadó esőben elrongyoltam az okmányirodába, lejelentettem az eladás tényét, megérdeklődtem a súly/teljesítményadóm helyzetét, és mint kiderült számomra, amit eddig befizettem, azzal Kornél járt jól, mert január 1-ig ezzel békéje van, én meg fizethetek majd duplán, az új után is, de sebaj. A lényeg, hogy mindent elintéztem, minden tiszta, minden becsülettel el van rendezve.

Nagyon vártam a hétfő 4 órát, akkora voltunk bejelentkezve az új autó átvételére. Gondoltam még délelőtt rácsörgök a csajszira, hogy az utalások körül minden rendben van-e, és hogy akkor pontosan mennyi kápét is kell vigyek. Nagyon gyorsan lerázott, hogy igen, minden rendben, délután találkozunk, stb… Majd egy fél óra múlva hív, hogy hát nem annyit lát a számlán összeget, amennyit én mondtam, és valahol hibádzik a rendszerben másfélmilla… Az infarktusközeli állapotot a jógában gyakorolt mély légzésekkel próbáltam oldani, és megkértem a nőt, hogy ugyan nézze már meg, hogy Hajdú Józsefné számlájáról nem lát-e két nappal előbbi utalást… Kattogott az egérrel, szinte belehasított a fülembe. A szívem a torkomban, az vérnyomásom kécccáz… MI van olyankor, amikor eltűnik az ember hosszú éveken át kuporgatott pénze? Ráadásul még csak nem is az enyém… A másodpercek perceknek, sőt, óráknak tűntek. A kezem remegett, a víz kivert, mire hallottam a szavakat: „megvan, elnézést, csak…” Csak rólam közben lefolyt a keresztvíz, de sebaj. Öregedtem legalább öt évet... nem számít. A lényeg, a lényeg….

Relaxáció gyanánt megírtam a paksi élménybeszámolót, majd elkezdtem készülődni, várva Levimet, 3-ig dolgozik, fél 4re odaér, 4re megyünk autót átvenni. Szépen puccba vágva, kiglancolva, tűkön ülve, várok. Várok. Várok. Se egy telefon, se semmi, és már 4 óra van. Akkor telefonáltam, mondta, hogy már (fél)úton van. Nem voltam nyugodt. Amúgy is feszült voltam. Hát nem vesz minden nap új autót az ember lánya… És csak mikor megérkezett, és ültünk a kocsiba, akkor mondta el, hogy az apja kórházban (azt tudtuk, hogy nincs jól, és hogy megy dokihoz) van, és nagyon rosszul van, és nem tudnak az orvosok semmit, de vért kap. Szegénykém nagyon aggódott, és mondta, hogy ne haragudjak, de ő visszamegy Esztergomba a kórházba. Hát hogy haragudhattam volna? Mondta, hogy nagyon rosszkor jött ez most így ki. De mondjátok meg, ha valakinek élet-halál között van az apukája, az minden körülmények között rossz… És túl Leventémen, túl az aggodalmamon (após miatt), szegény öcsikém miatt is szomorkodtam. Piszok fura volt, hogy bár örültem, de mégis akkora árnyékot vetett a két szeretett férfi bánata az eseményre, hogy igazán nem is nagyon tudtam átadni magam az örömnek. Hisz hiába a sok munka, de ez csak egy autó, és látni azt, hogy szenvednek a szeretteid…. Nehéz.

Aztán kedden bejöttem vele először dolgozni, és nem is tudom miért gondoltam, hogy majd itt a fiúk kíváncsiak lesznek, meg akarják nézni, együtt örülnek velem… mondhatni le se voltam szarva. Túltettem magam rajta, nincs is rá szükség. Kapásból nem értenek engem, hogy ebben a szituációban hogyan mertem belevágni, hogyan merek eladósodni akkor, amikor másról se beszélnek, mint hogy nem lesz munkahelyünk… Nem tudom eldönteni, hogy irigykednek, vagy hülyének tartanak… az is lehet, hogy mind a kettő. De én tudom, hogy jól fogok kijönni a dologból. Minden, minden annyira összejött, minden sikerült, minden gördülékenyen és simán ment, nekem ez egy jel, hogy ne aggódjak, az égiek velem vannak, segítenek az angyalkák! Hiszen Cilike is megmondta, a tarot-kártya is megmondta, mi bajom lehet??? Szóval kedden a „szokásos” jógám lemondtam, és siettem Leventémhez, hogy mellette legyek a bajban. És még „dolgunk” is volt, meg kellett mutassuk a gumisunknak (Levi apukájának az élettársa, eztán Terike) az autót. Azzal kezdett, hogy a nyári maradhat, ennél jobbat nem is nagyon kaphattam volna (Michelin). Megállapítottuk, hogy éppen van Terikének raktáron megfelelő méretű Nokian téligumi. Csak épp a felni hibádzik. Olcsón se találtunk megfelelő méretet, és úgy döntöttünk, hogy megkérdezzük Opeléknél a gyári mibe kerül, mert Terike hallotta a rádióban, hogy van valami kettőt fizet négyet vihet akció. És igen! Öt perccel zárás előtt estünk be a felnikért, és 45 ezer forintért meg is vettük az eredeti, gyári felniket. Aztán mentünk Levi apjához a kórházba (kicsit jobban van, de nem tudni mi a baj), aztán vissza Terikéhez a felnikkel.

Szerdán munka után rohanás vissza Esztergomba, gumik felszerel, dísztárcsa megrendel. Itt is a piszok mázli: az eredeti opel gyári dísztárcsák általában 6 és 9 ezer forint között vannak. Nem akartam elhinni, hogy 3300 ft akciósan az, ami nekem kell. Igaz meg kell rendelni, és péntekig várni kell rá, de meglesz. Valószínűleg huszonezreket nem fizetnék ki, így is kicsit már luxusnak érzem, de ez még a szűkösen belefér kategória. Még egy gyors látogatás a kórházban, aztán irány haza, készülődni az esti bulira…. Amit eredetileg meglepinek szántam Levinek, de a körülmények miatt úgy gondoltam, jobb, ha tudja mire készülök… Sikerült bejussunk Ákos lemezbemutatóval egybekötött premier estjére az Urániába. (Nem tudok elég hálás lenni Barbinak!!!) Levi is, én is nagy Ákos-rajongók vagyunk. Érdekes volt, egy jó fél órás werkfilmet vetítettek, amiben röviden bemutatták, hogyan készült az új album, majd láthattunk egy élő interjút Ákossal, és a végén előadott két számot is élőben. És az est fénypontja az volt, amikor Ákos sajtósától kaptunk egy CD-t… Hát rég láttam Leventét úgy vigyorogni… (ugyan így oda az ajándékötletem, de sebaj)… Visszatérve az autóhoz, tegnap már egészen szerettem, tegnapra már úgy éreztem, hogy kezdem megszokni a jót! Érzem a kuplungut, isteni a fék, a kormány olyan finoman működik, hogy elképesztő. A digitklíma olyan komfortérzetet biztosít, amit eddig nem tapasztaltam, a rádió gyönyörűen szól, az ülésfűtés melegíti a popóm, szóval kezdem felfogni, hogy döntöttem, és kezdem úgy érezni, hogy jól is döntöttem. Aztán tegnap végre már Öcsikémnek is jó kedve volt, úgy még éjszaka mentünk egy kis kört, mert este sokkal izgibb… olyan ááááááááááááálllat a kanyarkövető adaptív fényszóró, hogy nem is tudom miért nem teszik kötelezővé!!! Már az indexre kapcsol egy lámpa, persze abba az irányba, amerre fordulni akarsz, és szinte derékszögben bevilágít oldalra, még azelőtt, mielőtt tekernéd a kormányt, nehogy nekimenj valaminek, amit esetleg nem látsz. Naaagggyon elképesztően jó dolog! Mint ahogy jó dolog, hogy lassan végre velem tudnak örülni a fiúk is, mert végre rendeződni látszanak a dolgok, és ez a fontos.

U.i.: Egy kedves kolléga felhívta a figyelmem a rendszámban rejlő angol rövidítésre, ami állítólag közismert, nekem újdonság volt: LUH = Love yoU Honey... hát igen, szeretem az én kis édesem...

Sugárzóan jó nap…

Régóta húzódó meghívásnak tettem most eleget… A történet körülbelül úgy 8-9 évre húzódik vissza, amikor is megismertem játék közben (internet) egy helyes fiút, akit első perctől kezdve megkedveltem, és mondhatni viszont is. A korkülönbség és a távolság ellenére (lehet nálam ez alapfeltétel?) nagyon jó barátok lettünk. Barátok, és semmi több. Bár akkoriban a (volt) párom másként látta a dolgokat, de ez ma már talán lényegtelen is. A párom ment, a barátság megmaradt, és a minden évben legalább kétszer, háromszori invitálás is, hogy „Mikor jössz már erőművet látogatni?” Most úgy döntöttem, hogy tűzzünk ki egy időpontot, és legyen úgy. Sakkoztam az agyamban, hogy lenne jó. Október 23-án nem jó, mert nekem akkor dolgozni kell, következő hétvége is hosszúhétvége, aztán már jön a zord november. Így lett a 16-a belőve, és el is kezdte Jani egy hónapja szervezni a belépésünket, mert hát az nem csak úgy van, hogy az ember besétál az erőműbe. Még szerintem a bugyink méretét is tudni akarták… De valószínűleg ez így is van jól. Délelőtt 10-re beszéltük meg a találkozót, szép kényelmesen alig két óra leértünk. Az én drága Levikém az út elején közölte, hogy kocsiban evés nincs. Így mire étlen-szomjan leértünk, már nagyon rákívánkoztunk a csomagtartóban bujkáló frissnek hitt túróstáskákra. Csak hittük, hogy ha reggel megyünk boltba, frisset kapunk… De nem is ez a lényeg, a gyors és kényelmetlen reggeli után irány a látogatóközpont. Jani lelkesen magyarázott, én talán a felét értettem, és talán a negyedére emlékszem, de mindenképpen okosabban jöttem ki, mint ahogy bementem. És igazándiból számomra az élmény és az érdekesség az volt, hogy személyesen csodálkozhattam rá, hogy amit az ember lánya úgy gondol, hogy atom, és pici, az a valóságban mekkora hatalmas. Csak az üzemcsarnok 800 méter hosszú. A látogatóközpont végén bebizonyíthattuk, hogy a mi lelkes vezetőnk minden tudást (legalábbis amit a pórnépnek illik tudni) átadott nekünk. Elsőre nem ment… másodikra se… sokadikra sikerült össznépi munkával kitöltenünk a tesztet, amit nehezített az is, hogy csak a kitűnő, száz százalékos teljesítést jutalmazták, az alábbi oklevéllel:

Tehát miután a látogatóközpontban megkaptuk az összes elméleti oktatást, indultunk neki az üzemnek, hogy lássuk is a két szép szemünkkel azt, amiről eddig csak hallottunk. És itt jött a tortúra… igaz, hogy a belépőigénylők rendesen le lettek adva, igaz, hogy nem is volt vele semmi probléma, mégis legalább egy órát vártunk, mire lefényképezgettek minket egyenként, aztán újabb várakozás után kézanalízisnek vagy minek lettünk alávetve… Egy kütyübe kellett rakd a kezed, amin érzékelők voltak, az ujjacskáidnak a meghatározott helyre kellett kerülni, amiből a gép azonosította, hogy te vagy az, aki. Túl azon, hogy kaptál egy fényképes mágneskártyát, még ez is kellett… De bejutottunk. A gyárterület maga az az igazi szocialista hangulatot árasztotta. Minden beton, minden kocka… de hát minek is ragozni a dolgokat, a funkcionalitás a lényeg. A szocialista hangulatot hűen tükrözi az alábbi alapító levél, nincs mit hozzá tenni, olvassátok:

Amikor beértünk a 4-es blokkba (ahogy Jani mondta mind egyforma, aki egyet lát, mindet látta), elsőre rácsodálkoztunk, hogy nem emeletekben jegyzik a lépcsőfordulókat, hanem méterben. 33 méterig mentünk, nem is tudom ez már a hányadik emeletnek felel meg. Bekukkantottunk először a vezénylőterembe (én mindig vezérlőt akarok mondani, hiába, arra áll rá a tévés szám), döbbenetesen sok monitor, ledek, lámpák, kapcsolók, tiszta űrközpont. És számomra döbbenetes volt az is (nem tudom miért nem tudtam), hogy az én János barátom ott ül az űrközpont legközpontibb helyén, aztán ha valami nem úgy világít ahogy kéne, ő fúj riadót, ő küldi a népet oda, ahova küldenie kell, stb… A vezénylőterem után mentünk fel a tetőre, ahol kicsit ki tudtunk nézni a leendő ötös-hatos blokk tervezett helyére… most leginkább úgy néz ki, mint valami leszállópálya. Rápislantottunk a Dunára, hol folyik be a víz, hol folyik ki, honnan megy az áram szerte szana az országban. Eztán mentünk be a reaktorcsarnokba, vagyis annak csak egy üvegfallal védett látogatófolyosójára… bár ha szivárog az atom, nemtom az a kis üvegecske mit védett volna… majd eztán került sor a nagyon hangos turbinateremre. Alant a képek, érzékeltetésül… beszélni róla többet nem nagyon tudok, akit érdekel, olvasgasson utána a neten… én nem vagyok hiteles.

Elmúlott már 3 óra is, mire kikeveredtünk az erőműből, fáradtak voltunk, öt órát ácsingóztunk, éhesek voltunk, szomjasak… irány valami jó kis kajálda. És miután jóllaktunk (már aki bírt enni), nekiindultunk várost nézni. Amolyan kényelmes módon, ahogy a fiúk szeretik: kocsiba be, két lépés, látnivaló megnéz, kocsiba vissza, és így tovább. Amit feltétlenül meg szerettem volna nézni, az a Makovecz-féle Szentlélek templom, leírhatatlan, amit ez az ember a fával képes művelni. Imádom, gyönyörű. És a templom is fantasztikus. Sehol semmi giccses arany borzadáj, sehol a sebeiből vérző Krisztus, minden fából, az oltár is, a kapunál két angyal, a tető üveg, szív alakú, árad be a fény, elképesztő.

A másik szívem vágya volt a Sárgödörtéri pincesort látni. És paksi sillert inni. A pincesoron nem jöhetett volna össze, mert ahogy Jani mondta, szüretkor, és egy-két neves napon van ott élet, egyébként tényleg csak a bezárt pincéket lehetett látni, de nagyon szép, és nagyon hangulatos kis terecske. Ha arra jártok, érdemes egy kanyart tenni és megnézni.

És szerintem nem érdemes kihagyni a Gárdonyi-kilátót sem, ahol nagyon szép kilátás mellett gyönyörködhetünk a Dunában, és érdekes párhuzamokat fedezhetünk fel Paks és Szentendre között…

És a fárasztó nap végén ne feledkezzetek el felszaladni kedvenc barátotokhoz, ahol megkóstolhatjátok az idei év aranyérmes paksi sillerjét is…

Kerék-kerék, kormánykerék, szerencsekerék…

Na akkor most csend van, meg nyugalom is… füstölő, gyertya, bor, sajt (Lengyelországból hozta Kedves kollégám), facebook-on senki, msn-en senki, gmail-en senki. Ideális körülmények, hogy az ember lánya kicsit összegezze, helyre tegye az elmúlt napok eseményeit. Kezdetnek talán elmesélem, hogy megint sikerült belefussak egy közlekedés ellen beoltott női vezetőbe. Nem is, mert nem futottam bele, ő jött majdnem belém, és még ő volt felháborodva, pedig… A történtet ott kezdődött, hogy láttam tolat kifelé, megálltam, hadd jöjjön, elvégre nem sietek. Mikor már második perce vártam, hogy kiálljon, akkor jöttem rá, hogy hibát követtem el. Igazából nem értettem a bizonytalansága okát, mert hely volt, lükverc, kuplung felenged, kis gáz, azt uzsgyi… De nem… Mentségére legyen mondva, hogy nem egy törpe suziban ült, hanem egy nemtom milyen transzporter szerű valami kisbuszban, de végülis ha nekiindul vele közlekedni, ugyan egy parkolóból való egyenes kiállás ne jelentsen gondot… de jelentett. És ez még csak a kezdet volt. Egyel tőle jobbra egy svájci illetőségű szintén elkezdett bénázni. Ekkor borultam rá a kormányra, és gondoltam, hogy akkor most szórakozzunk… Ha lett volna társaságom, biztosan elkezdek fogadásokat kötni, hogy melyik töri össze a másikat, de mivel nem volt, drukkoltam nekik, hogy épségben meg tudják tenni azt a két és fél méter távolságot hátrafelé, és hadd menjen mindenki a dolgára. És amikor megvoltak, volt ám nagy öröm, kettőt dobbant a szívem, hogy na végre, túl vagyunk a nehezén. Pedig a neheze még csak ezután következett.

Egyirányú utca (parkoló, ha valaki a Bécsi úti StopShopot tudja hová tenni) révén a KRESZ-t én még úgy tanultam, hogy aki balra kíván menni, az utca bal oldalára, aki jobbra, a jobb oldalára sorol. Így is tettem… svájcikám elhúzott jobbra, mögötte állt a hölgy, aki nem indexelt… ebből is gondolhattam, hogy majd elhúz szépen jobbra, nekem meg szabad lesz az út balra. Aha… meg ahogy azt Móricka elképzeli. Én szabályosan, a hatalmas balra nyílallal felfestett sávomból kanyarodok szabályosan balra, indexelve, biztonsági öv bekötve, és a többi, mikor is a szőke dudál. Tudtam, hogy velem van baja, és rájöttem, hogy a KRESZ-t is valami sajátságos elképzelés szerint rendszerezte a fejében. A dudát bezzeg megtanulta, hol kell nyomni. Megálltam. Úgy az út közepén, hogy ha szembe jönnek sem férnek el. És egy pár másodperces tusát vívtam magamban, hogy most mi legyen: A-verzió/ kiszállok, és elmagyarázom neki a KRESZ-t; B-verzió/kiszállok, és iradatlanul elküldöm a qqqqq……….ba, szóval elküldöm újra tanfolyamra; C-verzió/hagyom a francba, hadd higgye, hogy ő a nagyobb, meg az okosabb. Ez utóbbinál maradtam, bár gondoltam rá, hogy most az autóstársadalomnak nem teszek jót, mert lehet a következő áldozat tényleg áldozat lesz, de ez ne legyen már az én bajom. Eljöttem szó nélkül, mondván nem szükségeltetik nekem se infarktus, se agyvérzés, és ki vagyok én, hogy bárkit is kioktassak arról, amit nagyon is tudnia kéne, ha autóba ül. Szóval ez után a kis kaland után nyúltam a telefonom felé, hogy felhívjak valakit. Ami miatt ültem neki az egész bejegyzésnek. Bár most vissza fogok nyúlni, majdnem történelmi időkig, hogy értsétek.

A történelmi idő július vége, augusztus eleje, amikor éppen arra próbáltam rájönni, hogy kell-e új autó, vagy nem. És a nagy-nagy fejtörés vége az lett, hogy Cilike barátnőmnél kötöttem ki, ott pedig előkaptuk a Tarot-kártyát, és elkezdtünk belelapozni a jövő lapjaiba. (Vessetek meg, de nekem bejött, ezért hiszek benne, nálam működik, és pontosan ezért élek ezzel a lehetőséggel nagyon ritkán, csak amikor nagyon szükséges.) A kérdésemre, hogy vegyek-e most autót, egyértelmű igent kaptam. A kérdésemre, hogy vissza tudom-e majd a hitelt fizetni, egyértelmű igen volt a válasz. A kérdésemre, hogy megmarad-e a DunaTV, egyértelmű nem volt a válasz. Itt kezdtem el pánikba esni. A kérdésemre, hogy a decemberi jubileumi (15 éves munkaviszony után járó) jutalmamra számíthatok-e, egyértelmű nem volt a válasz. Aha nagyon viccesek az angyali segítőim. Persze Zsuzsi, vedd meg, nincs semmi gáz, munkád nem lesz, de az élet szép… Nem voltam nyugodt. Még akkor sem, amikor kijött a Szerencsekerék lapja. Ami azt jelenti, hogy fordulat következik be az ember életében, és ez a fordulat mindenképpen szerencsés lesz. Jön egy sorsszerű változás az életemben, egy elkerülhetetlen változás. Ezek után mit van mit tenni, autót kell venni, de ezen már túl vagyok, hisz tudjátok.

És vasárnap jött el az a pillanat az életemben, amikor azt éreztem, megint azt éreztem, hogy velem vannak az égiek, hogy amit annó Cilikém „jósolt” nekem, az megintcsak beigazolódik. Kaptam egy telefont, most direkt nem akarok neveket írni, mert még az egész nagyon képlékeny, és hétfőig még én sem tudok konkrétumokkal szolgálni, de kaptam egy telefont, attól a fiútól, akit nagyon bírok régóta, de nagyon keveset szoktunk együtt dolgozni, és igazából nem tudtam, hogy ő is bír engem, mígnem egyszercsak kaptam egy üzenetet tőle, nagyjából a következő tartalommal: „jól kibeszéltelek a hátad mögött, mondtam XY-nak, hogy Te vagy az egyetlen ügyes, gyors, megbízható feliratozó…” Persze mondjátok, hogy ti nem olvadnátok el, meg különben is, kell az ilyen az én önbizalomhiányos személyiségemnek, de viccesen válaszoltam: „jólvan-jólvan, de majd ha nem lesz Duna, megyek hozzád, hogy szerezz nekem állást.” Szóval ez a fiú (akit egészen véletlenül jól ismer az az Opelos emberke, akitől veszem a kocsimat) hívott vasárnap, hogy ő nem szokott csak úgy ígérgetni, és ha gondolom, akkor lenne egy lehetőség… Lehetőség, egyelőre arra, hogy két helyen hajtsam szét magam, és lehetőség arra, hogy ha a Dunát tényleg megpiszkálják úgy, ahogy azt a szóbeszéd tartja, akkor nekem ne legyen már olyan nagy problémám, hogy miből fogok megélni, miből fogom a hitelemet fizetni, és úgy egyáltalán. Tehát az egyik szemem sír, a másik nevet. Érzem, hogy menni kell, lépni kell, most van itt az ideje annak, hogy több lábon álljak. Most van itt annak a bizonyos Szerencsekerék lapjának az ideje, ami a munkával, karrierrel kapcsolatban szükségszerű változást, új lehetőségeket jelez. De vajon meddig lehet bírni egy seggel két lovat megülni? Persze erős vagyok, és ha van miért, akkor csinálom. Most van miért. És kedvem is van, és a tavasszal kiépítettem a Dunában a „védvonalamat” is, amikor betanult a tesóm, akit most szintén boldoggá tesz a tudat, hogy ha én máshol is, akkor ő a dunában többet…

Van most egy kis lelki nyugim, bár izgalmak vannak… Milyen lesz? Új emberek (azért ahogy kipuhatoltam vannak ott ismerősök is), új környezet, új rendszer, de szeretek tanulni. Hétfőn megyek az „interjúra”, addigra fog kiderülni sokminden. De most úgy éreztem, hogy könnyítenem kell kicsit a lelkemen, nem tudok titkolózni, pedig amíg nem biztos, nem állt szándékomban nagydobra verni. Hát csak nem olvassa el, akinek nem kell…

Gyömbér

Nem, ne a fűszer- és gyógynövényre gondoljatok. Tudom, szoktam én itt olyan csodákról beszámolni, mint kuszkusz, de most nem azzal akartam indítani, hogy beavatom a kedves olvasót eme csípős, illatos fűszer rejtelmeibe, bár bevallom, én nagyon szeretem. A keleti konyha elengedhetetlen hozzávalója, és megfázásos időszakban szoktam alkalmazni forró vízbe reszelve, mézzel, citrommal teának, isteni és nagyon jótékony hatásokkal bír (vértisztító, meghűlés, torokfájás, gyomorbajok, felfúvódás, étvágytalanság, gyengeség ellenszere). Majdnem, mint a fokhagyma, csak kevésbé antiszociális.

Na de mi köze a szlovákiai Alacsony-Tátrában lévő hegycsúcsnak ehhez a növényhez? Bevallom fogalmam sincs. Ezért talán hagyjuk is a biológiát, irány a földrajz, mert tudom, hogy az Alacsony-Tátra vonulata mintegy 80 km hosszú, nyugatról keletre húzódik, a Vág és a Garam folyók völgyei veszik közre. Főgerince három ponton haladja meg a 2000 métert, a legmagasabb a Gyömbér (2043), aztán a Chopok (2024) és végül a Déres (2004).


És földrajz után egy kis történelem, hogy kerültem én ide? A kérdés mondhatni remek, nem önszántamból mentem, és mégis. Inkább úgy fogalmazok, hogy nem az én ötletem volt. És ha már történelem, nyúljunk vissza az időbe… no nem a múlt századig, csak mondjuk úgy nyár közepéig, amikor is az én utazós barátném (Marokkó) felhozta, hogy kéne még nézni valami utat, mert van egy ötezres kuponja az Eupolisznál, meg egyébként is… Akkor kitaláltuk, hogy elmegyünk 4 napra és körbejárjuk Horvátország nemzeti parkjait. A gondolattól nagyon boldog voltam, bár lélekben kicsit sajnáltam a rávalót, mert hát tudjátok: kocsivásárlás, spórolás, stb… Közeledett az idő, kérdezgettem, hogy most akkor mi lesz, megyünk-e? A többedik kérdés után Erika közölte, hogy sajnos(!) náluk ilyenkor zárás van, úgyhogy egészen biztosan nem fogják elengedni a munkahelyéről. Így jött a B-verzió, és néztük ki magunknak ezt a kis könnyed egynapos túrát, hogy az utazási utalvány se vesszen kárba, meg mi is kigyalogolhassuk a bolhát a fenekünkből (vagyis inkább a bugyinkból... holha a bugyiban, zabszem a fenékben, nem mindegy...). Minden menetrendszerint zajlott, befizettük, vártuk, hogy jöjjön el szeptember 25-e. Engem az első meglepetés múlt héten ért, amikor is egy emailre jött az automatikus válasz Erikától, miszerint is „nem vagyok intertnetközelben, írj sms-t”… Hoppá, mégis van szabi záráskor? Arra még nem sikerült azóta rájöjjek, hogy állítása szerint szabit nem kapott, hanem csúsztatott, hogy ez a valóságban hogyan zajlik, én azt hittem, ha nélkülözhetetlen vagyok, és nem engednek szabadságra, akkor az azt jelenti, hogy bent kell dekkoljak a munkahelyemen, de biztos van magyarázat rá, nem mintha nagyon érdekelne (csak így olyan „átbaszva” érzem magam). Mindenestre véletlenek ugyebár nincsenek… Ha elmegyek horvát nemzeti park nézőbe, lemaradok életem koncertjéről, és így utólag nagyon bánnám… Hogy Erika nem érezte jól magát – mint utóbb kiderült – Romániában, azt nagyon sajnálom. Isten a tanúm, hogy én nem kívántam rosszat neki, és igyekszem másnak sem… Próbálok hinni abban, hogy odafent figyelnek arra, hogy mindenki megkapja amit érdemel… És próbálok továbbra is naiv gyermekiséggel hinni az igazságban, az őszinteségben, a becsületben, nem biztos, hogy ettől nekem jobb lesz, de a világba vetett hitemnek mindenképpen szüksége van erre a hozzáállásra. A történelemóra múlt hét szerdával folytatódik, mikor is próbáltam beszélgetésbe elegyedni útitársammal, miszerint is rossz idő lesz szombaton a meteorológia szerint… Nem vette fel a beszélgetés fonalát (chat). No, nem baj, biztos dolgozik, elfoglalt, értem én, nem akarok senkire ráakaszkodni. Csütörtökön kaptam a mailt: lázas, beteg, fáj a torka, biztosan nem jön szombaton. Valahogy éreztem, hogy ez a hétvége se úgy lesz, ahogy elterveztük, de hát mit van mit tenni? Bukjam be én is a befizetett 10 ezer forintot? Üljek otthon egyedül? Ugyanmár. Régesrégen túl vagyok azon, hogy egyedül nem indulok el sehová. Elindultam, lesz ami lesz alapon. A buszon mp3-at hallgattam, és aludtam, a túra során egy-két emberkével rövid beszélgetésbe elegyedtem, de elhanyagolható mértékben… Sose zavart a csend, ami furcsa volt: úgy túrázol, hogy egyedül vagy, mégis negyvenen vannak veled… Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy mögém kerüljön valaki, aki kicsit tartja a sort. Így lélegzetvételnyi levegőhöz jutottam, és a fényképezőmet is bátran elő mertem venni, nem félve attól, hogy akadályozok, feltartok valakit, vagy éppen engem löknek egy jól célzott mozdulattal le a hegyoldalból. Tényleg az volt a legzseniálisabb része a túrának, amikor egy-két percre lemaradtak mögöttem, és elvonultak előlem. Azt hiszem én ilyen magányos erdőjáró fajta vagyok (ugye Gábor?)…

Amikor az M2-es úton haladtunk északnak, és kelt fel a nap, szinte biztos voltam benne, hogy igen, gyönyörű idő lesz, ma végre a természet rácáfol az összes időjósra, és az én kedvemért – mert megérdemlem ugyebár – szikrázó napsütésben fogunk túrázni – hittem én… Aztán ahogy haladtunk északnak, úgy lett egyre borongósabb az idő. Elérkezett az a pont, amikor már nem azért kellett imádkozni, hogy süssön a nap egy kicsit, hanem hogy ne szakadjon az eső. Végül is nem esett. De nem is sütött. Megérkeztünk Trangoska parkolójába, és azon tűnődtem: kamásli vagy nem kamásli (vízhatlan lábszárvédő, aki nem tudná). Akkor ott lenn úgy döntöttem: nem kamásli. Hogy milyen meredeken mentünk fel, azon igazából visszafelé döbbentem meg. Nem mintha felfelé nem éreztem volna, folyt rólam a víz, alig kaptam levegőt, fájt a lábam. De elhatároztam, hogy tartom a tempót, nem maradok le, nem leszek a végén, mindig annak a legrosszabb, aki a végén megy. Az eleje rég kipihente magát, amikor ő megérkezik, levegőt se tud venni, és kiadják a vezényszót: indulás. Nem, én most bírni fogom, és az élbolyban megyek. Ha belepusztulok is. Nem pusztultam bele, és az első harmaddal értem fel. A menedékháznál nagy-nagy tömeg volt, lapjával alig fértünk be. Először arra gondoltam, hogy csak jobb lesz lent beülni, átmelegedni (nagyon fújt a szél, és nagyon le voltam izzadva), megszárítkozni, de aztán megint győzött a „magányos” énem, nem bírom én ezt a szlovák beszédet és nyerítést (röhögést) hallgatni, így kivonultam a szélbe. És elkezdtem magamra venni a létező összes ruhámat, mert a csontomat is átjárta a huzat… Így került elő a kamásli. Amire más szükség nem volt, csak a lábszáramnak tett jó szolgálatot azzal, hogy nem hagyta átfújni a szelet a farmeron. Mire magamra kaptam az összes motyót (a hátizsák is remek védelem szél ellen, tudtátok?), körbejártam a házat, indultunk is tovább.

Másfél óra és 300 méter szintemelkedés várt ránk. A túrának ez a része volt a kellemesebbik. Néha még a tájban is lehetett gyönyörködni… Itt le is maradtam az élbolytól, azzal a kijelentéssel: „Nem tudom ti hogy vagytok vele, én nem sietek, az egész napomat erre az útra szántam.” És itt egy rövid ideig akadt beszélgetőtárs is, kiderült, hogy januárban együtt voltunk a Stuhlecken hótalpazni, bár odáig már nem jutottunk, hogy be is mutatkozzunk, de talán mindegy is. Minél feljebb másztunk a hegyen, a felhő annál inkább jött lefelé. Bár lehet, hogy a felhő nem mozdult, de az érzés, hogy gyalogolunk egyre jobban bele a ködbe, sajnos megvolt. Aztán amikor az utolsó táblánál ki volt írva, hogy 20 perc a csúcs, és ahogy kiértünk a hegy oltalmazó oldalából, rá a gerincre, úgy lett az időjárás a barátságtalanból pokoli. Már nemcsak a nyirkos-ködös eső bántott minket, hanem a hideg és csípős szél is. 10 percnél tovább nem is bírtuk a csúcson. Pedig utólag rákerestem a gugliban, gyönyörűséges körpanorámában lehetett volna részünk, ahol órákat (napokat) el lehetett volna csendben ücsörögve tölteni, ahol az ember érzi az istenek „leheletét”, éreztük, de nagyon másnapos volt, inkább szájszag, mint lehelet.

Ahogy felmentünk, le is jöttünk, csináltam egy pár képet, magam, magamról, magamnak. Csak úgy játékból. Önkioldóval. Amikor volt egy kis lemaradásom, meg a többieknek kis mögöttem. Jó volt az a pár percnyi csend.

Nem szeretek társaságban egyedül túrázni, ezt be kell lássam. Azt is be kell lássam, hogy öregszem… fáj a bokám, a térdem, a derekam. Azt viszont nem tudom, hogy mindezek a fájdalmak hogy adnak mégis erőt… Hogy adnak erőt és akaratot, hogy aztán az izomláz elmúltával újra vegyem a bakancsom, és újra nekiszaladjak ezer méter (vagy annál is több) leküzdésének. Egyszer meg kellett fogalmazzam, hogy miért szeretek túrázni. Akkor azt mondtam, hogy „kihívás”. Nekem fizikailag kihívás egy ilyen hegy, ha meg tudom csinálni, ha felmászok és le is jövök, és bár kicsit belehalok, akkor én büszke vagyok magamra. A sherpáknak, akik a menedékházba 60 kilókkal szaladgálnak fel nem kihívás, nekik lehet Budapesten autóval közlekedni lenne az. Talán ezért a kihívásért, ezért a büszkeségért megy neki az ember. És valószínűleg nekimegyek még, ha a jóisten is úgy akarja, nem egyszer, többször…

Fények, füst és lábdob Budapest felett...

Lassan 24 órája „túl vagyunk” az eseményen, de még mindig a hatása alatt vagyok. Lassan már kezdem elhinni, felfogni, megemészteni, hogy tényleg velem történt – a csoda. Csoda. Nem viccelek. Csoda, mert bejutni úgy egy ilyen rendezvényre, ahogy mi/én bejutottam oda, nem lehetséges isteni segítség nélkül. Milyen rendezvényről is van szó? A Tankcsapda jubileumi, 20 éves koncert DVD-jének ünnepélyes megjelenéséről, melyet a NeoFM élőben közvetít, Budapest szívéből, az Oktogonról, egy szép nagy ház tetejéről, ahonnan körpanorámában gyönyörködhetsz, és közben a kedvenc zenekarod zúzza a rock and rollt. Ahová 100 szerencsést kisorsolnak, ami mondhatni, hogy esélytelen, hogy regisztrálgatsz, és vársz. De itt jön képbe a csoda.

Hetekkel ezelőtt nézegettem facebook-on, hogy lesz ez a buli, és csorgott a nyálam, hogy jajjj, de jó is lenne, és mi kell ahhoz, hogy az ember szerencsés legyen? Tankolni kell egy bizonyos benzinkúton, jólvan, tankolni amúgyis kell, a blokkal regisztrálni kell egy honlapon, aztán várni, hogy kisorsoljanak… Gondoltam én, majd tankolok, regisztrálok, imádkozok, és ha nyerek, szólok Barbinak, hogy hajrááá… Ezt így jól kigondolván két óra múlva csörgött a telefonom, Barbi barátnőm hívott, hogy nehogy, hangsúlyozom, NEHOGY csináljak valamit 16-án csütörtökön. ŐŐŐ, hebegtem, habogtam, mondom: ugye nem azt akarod mondani, hogy elintézed???? Pedig de… Ahogy Barbi kollégája fogalmazott „Nektek sikerült befúrni magatokat a száz közé, szééép…” Nem akartam elhinni… Csak ültem, és úgy éreztem, most valaki nagyon szeret engem odafönt. Boldog voltam, és vártam a nagy napot.

De a nagy nap előtt pár nappal Barbi hívott, hogy rossz híre van. A menedzser sráctól kapott egy mailt, miszerint saaaaajnos csak egyikünk mehet fel a tetőre, másikunknak be kell érnie valami vip kivetítővel. Kicsit összetörtem, kicsit szarul esett, de mit van mit tenni… Elmegyek, és maradok a vipben, még az is jobb, mint a semmi… Mondhatni az esélytelenek nyugalmával indultam el csütörtökön, biztos voltam benne, hogy nagy-nagy buli nem lesz, de ott akartam lenni, közel a „tűzhöz”. Barbi hív, alig értem ki a metróból, hogy „hol vagy már, itt kéne legyél, elintéztem, de nehogy meggondolják magukat… siess…” Futottam a Deákról az Oktogon felé, mint hülye. Barbi és egy volt kollégájának a felesége (Évi) vártak, vigyorogtak, és indultunk neki az ajtónak… ahol a biztonsági őr, akinek hatalmas izmai nem álltak összefüggésben az IQ-jával, odaröffentette, hogy karszalag nélkül sehová… Oké terminátorkám, de az a gond, hogy a karszalagot ott bent adják… Megtorpanni látszott elhatározottságában, vagy csak azon lepődött meg, hogy a három nő céltudatosan irányult a pult felé? Nem tudom, mindenesetre egy „jól van, beszéljétek meg a lányokkal” mondattal már túl voltunk a kordonon… És nagyon gyorsan túl voltunk a karszalagosztáson is… És ha már karszalag, akkor legyen az, ami mindent visz, amivel minden ajtó kinyílik előtted, amivel mindent ehetsz, mindent ihatsz… Ott állni a tetőn, a kiválasztott száz között, úgy, hogy 10 perce még azt hitted az Andrássy úton állsz a tömegben… nem semmi. Szeretnek az égiek? Ilyenkor határozott igen a válasz. Csodák vannak? Igen.

Szóval áll ott az ember lánya a tetőn, és nem fogja agyilag, hogy ez vele történik. Ez az a tipikus „csípjetek meg, álmodom” kategória. De ne, nem akarok felébredni… És álmodom tovább a dolgokat… A szegény hivatalból kint lévő fotóst, akinek rá van írva az arcára: „Uram, mit vétettem, hogy ezt a három spicces libát kell fotózzam…” De fotóz, nemcsak minket, hanem néha úgy kötelességtudatból Bocskor-Borosékat is. Lacika (a fotós) autóval van, viszünk neki szolidaritásból egy energiaitalt… Mondom: „Lacika, ginsenges… ettől úúúúúúgy fog állni….” Röhögünk… Ő nem, csak csodálkozva kérdezi, hogy de álló répával hogy fog dolgozni???

Pár perc, pár kattintás, és gondolom vissza akar vágni, nem emlékszem már szó szerint arra mit mondott, de a lényeg valami olyasmi volt, hogy vigyázzunk, mert seggbe leszünk qrva… Lereagáltam: „Vigyázzon az, akit felérnek…” Röhögés, további szexuális tárgyú viccelődések ezennel befejezve.

Én meg lassan álmodom, hogy kezdődik a koncert, hogy ott állok a második sorban, hogy szinte karnyújtásnyira előttem Lukács, hogy megy le a nap, hogy kigyúlnak a város fényei… aztán elkezdődik… Barbi néha beszól, hogy mit pofáznak Borosék… én röhögök, és tájékoztatom az egyébként újságíró barátnőmet, hogy tudod, itt most élő rádióműsor van… Az én édes barátnőm az összes spicces báját bevetve regéli: „De hát ez ki a f.szt érdekel…” Imádom.

Helikopter köröz felettünk, Bocskorék kommentálják… én is: „Barbócikám, legközelebb oda szeretném, ha jegyet szereznél…” Ugye, ha az ember a kisujját nyújtja??? De merjünk nagyot álmodni, nem?

Tudjátok, hogy az utóbbi hetekben eléggé paff voltam… Sejtettem, hogy a Tankcsapda jót fog tenni… mindig jót tesz. Nem tudom hogy van ez, de egy kiadós „üvöltsd ki magadból a feszültséget” koncert után sokkal felszabadultabb vagyok… Igaz a hangom elmegy, de ahogy Uta fogalmazott „így autentikus”… Tinilány korom óta úgy vagyok, ha baj van, és zúzós zenét hallgatok, megnyugszok, ha valami lagymatag vacakot, akkor elbőgöm magam… igaz attól is megnyugszom, csak abban a formában utóbb… Na szóval nemcsak álmodtam, hogy üvöltök, ugrálok, csápolok, rázom a hajam – ahogy azt kell… Biztos nem álom volt, mert most úúúgy fáj mindenem, hogy álmomban nem szedhettem össze izomlázat… Biztos, hogy nem álom volt, mert Barbinak otthon a polcon figyel Lukács pengetője… Biztos, hogy nem álom volt, nem álmom volt…

Öt év

„Úgy írnék is meg nem is” hangulatban vagyok. Írnék, mert volna miről, de nem tudom minek… Igazából az elmúlt hetem az az igazi hullámvölgyek-hullámhegyek szerinti tipikus hol az egekben voltam a jókedvtől, hol a pincében voltam a depitől hangulatban telt. Igazából nem tudom, hogy túl vagyok-e a negatív érzéseken, ezért valahogy nincs is kedvem előhozakodni vele, meg hát az emberek többsége (ha magamból indulok ki) nem is szívesen olvasgat rosszról. Főleg ha annak még csak tanulsága sincs.

De talán nézzük sorjában, és próbáljuk meg kihegyezni a jóra. Szeptember 9-én, édes jó anyukám születésnapján egyben jeles évfordulót is ültünk, öt éve él velünk a család szemefénye, a legkeményebb férfiszívek megmelengetője, nevezetesen a mi kis büdösbogarunk, Inez kutya.

Igazából az öt év ténye sokkol. Miért? Mert nem tűnt ennyinek, mert nagyon gyorsan elment, mert olyan nagyon sokminden nem történt, és mégis. Öt év alatt befejeztük a házunkat, mert amikor a kis négylábú idekerült, még éppen csak álltak a falak, bejártuk a fél világot, voltunk Indiától, Afrikán keresztül Európa nyugati részeiben is. Ez jó. Valahol. Másrészt ijesztő. Ha így pörögnek az évek mindjárt megöregszünk… ami megint jó, mert nem halunk meg fiatalon. Ugye? Az időn gondolkodom mostanában sokat, lehet a korral jár. Lehet így életem derekán, mondhatni lassan azért a felénél járok, számot kell vetni. Amikor az ember a B-oldalra fordít, el kell döntenie a további célkitűzéseket, el kell határozni mi a fontos, mi nem. Némely dologhoz nem elég a saját elhatározás, kéne hozzá egy társ is. Ami persze van, és ígéretek is vannak, de azokból eddig se volt hiány. Amikor az ember lánya elkezd azon aggódni, hogy mikor ejtik (megint) pofára, akkor jönnek a hullámvölgyek. Amikor közben úgy érzi, ha nem ad „esélyt”, később megbánná, de közben attól retteg, hogy az évek múlásával még egy kudarc egyenlő a halálos ítélettel, mondd, hogy döntenél? Várni és bízni? Vagy hátat fordítani és új életet kezdeni? Én a hitben és a bizalomban próbálok mentsvárat találni, remélem nem bánom meg a döntésem, meglátjuk.

Mostanában megint minden bizonytalan, és hozzásegítettem én is egy nagy lapáttal, hogy legyen miért még jobban aggódjak. Öt éve voltam így, pont mikor a kutyust hoztam haza. Bizonytalan munkahely, bizonytalan kapcsolat, bizonytalan lakáshelyzet, olyannyira bizonytalan volt minden, hogy a munkakörömből kirúgtak (még szerencse, hogy nem a munkahelyemről), a vőlegényem kirúgott, a lakásomat már eladtam (az exnek), a házam pedig még nem készült el, a családom sem állt mellém, mert közölte velem az anyám, hogy magamnak köszönhetem a bajt, így jár, aki ennyit dolgozik. Másik részről folyton kaptam a leb.szást, hogy nem csinálok az építkezésen semmit (kéremszépen, 350 ledolgozott munkaóra mellett mikor is?). Na most egy hasonlóan bizonytalan szakaszhoz érkeztem. A Duna Tv-ben másról sem beszélnek, mint hogy megszűnik az egész kóceráj, én meg mit csinálok? Kocsit veszek… Mikor? A legnagyobb szarban? Így kell? Így hát, ha már izgalom, legyen horror… Amikor abban reménykedsz, hogy csak addig megmaradjon a munkahelyed, míg megkapod a 30 napnál nem régebbi munkáltatói igazolást a hiteledhez, akkor azt nem lehet éppen normális dolognak nevezni. Ugyanakkor persze az is benne van a pakliban, hogy ez az egész „megszűnünk”-ösdi csak vaklárma… Nem tudom, bár lenne így. De bizonytalansági tényezőként ott lebeg, és bár nem csinálok belőle ügyet, mégis eszi a lelkem.

Öt év… Nem tudom pontosan a napját, nem emlékszem, de valahogy ilyentájt szoktam le a dohányzásról… öt éve. Mintha csak tegnap lett volna. Ha a napi 500 forintos cigarettaárat összeadom-szorzom, 1825 napja nem dohányzom, majdnem egy millát megspóroltam, pontosan 912.500 forinttal kéne beljebb legyek. Mondjak valamit? Nagyjából ennyivel is vagyok beljebb (egészen addig, míg meg nem jön az autóm), de akkor ezek szerint addig az összes pénzemet elfüstöltem? Mindegy is, a lényeg, hogy már nem függök, legalábbis a nikotintól nem. És bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose hiányzik egy jó cigi, de mégis sokkal jobb nem dohányozni, mint szívni azt a vacakot… És tudjátok mi a furcsa, akkor szoktam rá, amikor mélyponton volt az életem, és akkor tudtam lemondani róla, amikor olyan nagyon gödörben voltam, hogy annál jobban nem is nagyon lehet mélyen az ember. És tudtam, ha ebben a „nyakig-ülök-a-kakiban” élethelyzetben hiába is gyújtanék rá, semmivel nem lenne jobb, semmivel nem lenne könnyebb, és tudtam, hogy szenvedek annyira, hogy az elvonási tünetek már mit sem változtatnak a helyzeten, és tudtam, ha rá is gyújtanék sem lenne semmivel jobb, tehát nem gyújtottam rá. Azóta se. Öt éve nem. És valószínű ez így is fog maradni.

Ki akartam hegyezni a jóra, nem tudom sikerült-e. Összegezzük az elmúlt öt évet? Van állásom (még), lesz szép autóm (remélem ki is tudom fizetni), jártam Görögországban, Indiában, Franciaországot körbeutaztam, Velencén karneváloztam, végjártam a dél-olasz vulkánokat, várostlátogattam Madridban, megmásztam a Magas-Atlasz legmagasabb csúcsát, 4167 métert, van egy párom, akinél jobbat el sem tudnék képzelni (csak az a szívfájdalmam, hogy keveset látom), szép lakásom van, már nem sok hiányzik a boldogsághoz… Reméljük a következő öt éves összegzésben már azt írom, hogy semmi sem hiányzik a boldogsághoz...

Jajj, cicca…

…a látszat csal - nem, nem vagyok nótás kedvemben. És sajnos az örökzöld nótát idézve nem én eszem a valaki csöpp kis száját, hanem a csöpp agyú macskáim ettek a csöpp kis szájukkal valami olyasmit, amit mondhatni nem rendeltetés szerű használat következtében nem bírtak megemészteni. És még ha csak emésztési problémáik lennének… Persze kérdés, hogy önként voltak olyan balgák, vagy valami humán(us)nak nem nevezhető, két lábon járó, ahogy Gábor barátom fogalmazott: „lelki roggyant elbaszott génállományú abortuszmaradék” segített ehetővé varázsolni a két macska számára azt, ami nem fogyasztásra lett kitalálva. Dühös vagyok, és közben reménykedem, és imádkozom… De mi is történt? Facebook-kedvelő-látogató barátaim végizgulták, végig aggódták velem a mai (szept. 6-i) napot. De aki nem jár ilyesfajta közösségépítő oldalakra, azoknak elmesélem, aki jár, az se csukja most be az ablakot, mert töviről-hegyire jön a történet.

Tudni kell a két macskáról, nevezzük eztán őket nevükön, Pisztácia (mert a szeme olyan szép zöld), röviden Piszti az anyacicánk, ő már idestova hat éve velünk van, és Cigu, az ő fia (Cigu, mert amikor anyu belenézett az alomba, az első szava az volt: ez a kis cigány a nyakunkon fog maradni – és lőn), Piszti kis tigriscsíkos, fehér pofival, vöröses bundával, Cigu pedig a kis párduc, fekete, mint a korom. Mindkettő ivartalanítva lett, elkerülendő a bűzzel járó jelöléseket, az évenként kétszer ismétlődő násznyirvákolást (éjszakákon át, csak is a te ablakod alatt, hogy tudd, jó dolga van a macskádnak), a nászért folyó harcban szerzett sérülések ápolgatását, és persze a felesleges szaporulatot.

A cica nem véletlenül került a házhoz, először is, én akartam, mert imádtam őket, és jó gyógymódnak tűnt a macskaszőrallergiámat kezelni… Tudjátok hogy van, ami nem öl meg, az erősít. Biztos nem tartotok normálisnak, de a teóriám, miszerint nem érdekel, hogy taknyom-nyálam folyik, prüszkölök, és vakarózom a kiütésektől, amit a macskaszőrnek köszönhettem, szóval az elmélet működött. Gyakorlatilag napról napra tolódott az idő, amit tünetmentesen tudtam a macskával eltölteni, mígnem fél év macskaterápia után szinte gyógyultnak tekintem magam (tán a homeopátia is valami ilyesmi). A másik oka a macska ide kerülésének az volt, hogy egerünk volt. Gondoltuk bevetjük a hagyományos táplákláncot, hátha – és igen. Mióta macska van, egér nincs. Igaz mióta egér nincs, a macskák a madarakat vadásszák előszeretettel, de mondjuk, hogy ez így van rendjén, még ha nem is esik jól a lelkünknek.

Szóval itt ez a két cicus. Az egyik engem utál, mert elvittem ivartalaníttattni, és azóta hozzám kapcsolja az ott átélt borzalmakat, megértem, nem volt szép dolog tőlem, de vállaltam, és úgy gondoltam a felelős állattartással ez is velejár. Azóta (5 éve) nem nagyon hagyja magát általam simogatni Pisztácia őnaccsága, még mindig sértődött, és látványosan parolázik idegeneknek, demonstratíve, hogy ő márpediglen jó macska, én pedig kapjam be… Az elején még úgy gondoltam, hogy majd felejt. De nem. Így aztán Pisztit csak szerettem volna szeretgetni. Ellenben a fia, Cigu kandúr őméltósága bepótolta mindazt a dorombolást, amit anyujától nem kaptam meg. Ő igazi cicaként funkcionált, ha éhes volt nyávogott, ha simogatásra vágyott, nyávogott, ha csak beszélgetni akart, nyávogott – jaj, de nem még a múlt idő, még él (remélem).

Nagyjából így talán képbe kerültetek, kikről is van szó (már aki nem ismeri őket személyesen).

És akkor kronológiában a macskakálvária:

Csütörtök:

Napközben kint vagyok a kertben, játszom a kutyával, macskákat nem látom, de ez így napközben nem ad okot semmiféle gyanakvásra, ilyenkor a legtöbbször keresnek egy nyugodt helyet, és alszanak. Kora délután fedezem fel a kocsibeállón azt a hányást, ami még mindig nem keltette fel bennem az aggódó gazdit, a macskák csinálnak ilyet, biztos bezabált valami madarat, nem tetszett a gyomrának, kijött, oszt jóvan… volt már ilyen máskor is. Összevakargattam, fújoltam, fintorogtam, kidobtam.

Péntek:

Anyu kérdezi, mi van a macskákkal, mondtam, hogy nem tudom, tegnap nem láttam őket. Mondja, hogy ő sem. Kajálni se jöttek haza, pedig az esti 8-as nagyvacsora az mindig szent volt, sőt, addigra már szinte sorbaálltak a kajáért.

Szombat-vasárnap:

Macskáknak se híre, se hamva… Már kombinálok… Lehet nem kéne, de gyanakszom: egyszerre tűnik el mind a két macska… hmm… nem csavargósok (hála az ivartalanításnak), itt biztos valami idegenkezűség van, de ki lehetett? Kombináció: a macskák a szomszéd (év eleje óta már nem) üres telken szeretnek tanyázni, a leendő – most még csak építkező – új szomszéd tett már megjegyzést a macskákra, mi meg elnézést kértünk, és mondtuk, hogy sajnos nem tudjuk a macskáknak megtiltani, hogy átmenjenek, majd ha sűrűbben lesznek itt, majd a cicák leszoknak az átjárásról, szóval meg mertem volna esküdni, hogy ez az ember volt, aki megmérgezte az én kis állatkáimat (persze még nem biztos, hogy nem ő volt).

Hétfő:

Tartok befelé a munkahelyemre, dugó van, kések, hív anyám: Megvan a Cigu, de mint egy rongy, a fejét nem bírja emelni, a szája fel van akadva, rángatózik, nem tud inni, mit csináljon? Anyukám, orvoshoz kell vinni! Igen ám, de ez a herélt jószág nyom vagy 6-7 kilót, az állatdoki meg legalább negyed óra járás, szegény anyám belerokkan gyalogolni. Hívom öcsim, hazamegy-e. Nem megy. Mi legyen? Peti hívja Gábort (ő lakott nálunk évekig, ismeri a macskákat is, szereti is őket), aki azonnal ugrik (munkahelyről!), jön, és aggódik velünk együtt a cicáért (Gábor, itt is köszönöm, amit tettél). Fél órát várnak a remegő-hörgő-rángatózó macskával, mire sorra kerülnek. A doki is mérgezésre gyanakszik. Infúzió, görcsoldó, nyugtató, és türelem, no meg a remény, hogy reagál a cica. Ha reagál, ha jobban lesz, akkor van esély. Ha nem, abba talán jobb nem bele gondolni. Peti délután lemegy, meglátogatja Cigut, csodálkozom, mert ahogy én Pisztivel nem vagyok jó viszonyban, úgy ő Ciguval nincs kibékülve. Történt ugyanis, hogy Ciguka úgy döntött közelebbről megismerkedik Péter nappalijával. Péter ezt a hívatlan látogatást úgy akarta megtorolni, hogy nyakon ragadja a macskát, és kisebbfajta röppályára állítva (beleszámítva a törvényszerűséget, hogy a macskák mindig talpra esnek) kihajítja nagy ívben a lakásból az állatot, remélvén, hogy a jószág tanul az esetből. Igen ám, de Cigu úgy döntött, hogy mivel nem született madárnak, őt biza ne reptessék, átlendült védekezésből támadásba, és összekarmolta, nagyon csúnyán összekarmolta azt a kezet, ami ki akarta baszarintani a lakásból, végülis mondhatjuk, hogy teljes joggal. A karmolászásnak az ügyelet lett a vége, meg asszem egy tetanusz, és azóta – érthető módon – a ház két kandúrja két lépés távolságot tartanak. Nem tudom melyikük fél jobban melyiküktől (már ha félnek), de nem szívlelik egymást, az biztos. Szóval ezek után csodálkoztam, hogy az én tesóm elmegy beteglátogatóba a cicához, de milyen jó, hogy elment. Délután a következő jó hírt kaptam:

• „Peter: Cigu jól van. Még bólogat picit, de valószínűleg nem lesz maradandó baja. holnap reggel megyünk érte,valószínűleg elhozhatjuk, de majd meglátjuk hogy lesz. Az ilyen idegrendszeri tüneteket általában nem méreg, hanem vegyszer, pl autó fagyálló okoz, amit sajnos nagyon szeretnek a cicák mert édes. Olyan, mintha alkoholmérgezést kapott volna. Meg kell várni amíg kitisztul és valószínűleg teljesen ki tud tisztulni.”

Ennek tudatában átértékeltem kicsit a helyzetet. Lehet, hogy mégsem egy olyan könyörtelen gyilkos fog a szomszédba költözni, mint gondoltam? Adná az ég. A hétvégén lomtalanítás volt felénk, és elképzelhető, hogy valahol kukáztak valami fagyállót, vagy ki tudja mit… Szeretném hinni, hogy az emberiség még nem olyan romlott, hogy csak mert zavarja a köreit a macska jelenlétének puszta ténye, átmegy kegyetlen gyilkosba. Mert azt kegyetlennek tartom, aki olyan szert ad az állatnak, amitől az napokig vívja a haláltusáját. Ha halni kell, akkor az legyen gyors, és fájdalommentes. Vagy Ti nem így gondoljátok? Csak a legtöbb ember ahhoz meg túl beszari, vagy álszent, hogy fogjon egy nagy kést, és… na mindegy, inkább nem akarok se tippeket adni, se belegondolni.

Nem tudom Pisztiért lehet-e még reménykedni. Én még bízom benne, hogy túléli, vagy bízom benne, hogy nem szenved annyit, mint Cigu. Szóval BÍZOM, egyelőre más nem maradt.

Kedd délelőtt van. Reményekkel telve megyünk anyuval az állatorvoshoz. Abban a hitben, hogy hozzuk haza a cicát, főzünk neki csirkemellet, ápolgatjuk-szeretgetjük, és mintha mi sem történt volna, jönnek a dorombolós-nyávogós hétköznapok. De a doki nem vidám. És nincsenek jó hírei. Nagyon rosszakat meg nem akar mondani, látszik rajta, érezni a levegőben, de nincs kimondva. Szinte arról beszél, hogy csodára várunk. A cica megkapta az infúziókat, de nem pisil. Ami nem jó jel, ha nincs vizelet, nem működnek a vesék, akkor valószínűleg annyira károsodtak a belső szervek, hogy nincs tovább.... De ezt már magunk következtetjük ki, szűrjük ki a diplomatikus válaszok közül. Mi legyen? A cica fekszik, tényleg, mint egy darab rongy. Felismer, próbál mozogni, de csak a lábai remegnek, a fejét sem emeli. Megsimogatjuk, dorombolni próbál, de az se igazán megy neki. El kéne engedni... Nem tudunk döntést hozni. Anyu sír, pedig hányszor megkaptam, hogy úúútálja a macskáimat... Orvostól eljövünk, itthon én is sírok. Nem tudom mi lenne a helyes döntés. De azt tudom, hogy a másik cicámat nem szeretném így látni, azt is tudom, hogy ha ugyanazt kajálta be, mint Cigu, akkor valószínűleg neki már vége.

Várunk, nem tudom mire... most csak a csoda segíthet. Hiszek a csodákban.

Kedd este van. Bőgök. Most jöttünk az orvostól (Öcsém, Évi és Én), szegény cicám nem lett jobban. Nem akartam hagyni szenvedni egész éjjel, útálom, hogy nekem kellett kimondani, hogy legyen vége, de valakinek ki kellett mondani.

Még mindig hiszek a csodákban, de most nem talált ránk... Cigukám, nyugodj békében!

A durcás hölgy és a farmernadrág esete

A cím kicsit félreérthető, a durcás hölgynek semmi köze a farmernadrághoz, a történet kettő, különálló egészet alkot. Durcás hölgy egyenlő az én eladósorban lévő autómmal. A mese ott kezdődött, azon a vasárnapi délutánon, vagy talán inkább estén, amikor is szintúgy opelcorsás kollégám bejött hozzám, azzal a céllal, hogy megérdeklődje, hogyan is veszem én az autómat, mi az, hogy flottakedvezmény, meg hogy működik ez? Miután kitárgyaltuk, kicsúszott a száján, hogy az ő „Töfikéje” (ha jól emlékszem) is hisztis kicsit, kerreg-kattog-berreg a fényszórómagasságállítómotor (na ez aztán a többszörös szóösszetétet), és nem tudja mit csináljon vele. Felcsillant a szemem, hiszen én tudom a megoldást. Az én Durcás Hölgyem – nevezzük így, ha már kiérdemelte –, kb. 3 éves korában játszotta el ugyanezt velem. És amikor a szervizben ezelőtt 5 éve azt találták mondani, hogy 70 ezer plusz munkadíj a szerelés, majd elájultam. Majd rögtön magamhoz is tértem, és elkezdett nemcsak a motor kattogni, hanem az agyam is. Először is, minek nekem állítgatni a fényszórót? 70 ezerért pislogjanak csak a szembejövők egy évben egyszer, amikor kicsit jobban meg vagyok pakolva, és feljebb hord a „kislány” tekintete (akkor még kislány volt). Pislogok én is a sok halogénmacsótól, ha én kibírom, más is ki fogja. Szóval kattog az agyam, hol a megoldás. Azt már tudtam, hogy cserélni nem fogom ennyi pénzért, akkor már csak azt kell megfejteni, hogyan lehet a kerregést megszüntetni (ugyanis ha fel volt kapcsolva a lámpa, a motor automatikusan átkapcsolt traktorhang üzemmódba). Nem vagyok egy műszaki zseni, közel se. De arra gondoltam, mi lenne, ha nem kapna áramot? Akkoriban még nem vált szállóigévé az „áram van minden van” szlogen, de én megvilágosodtam a gondolattól. El kell vágni – az áram útját. Ifjúkori hévvel szegeztem neki a szerelőnek a kérdést: „Melyik mazzzagon kapja a motor az áramot?”. Szerelőnk ekkor még nem tudta mire készülök, mutatott egyre, majd elbizonytalanodott, elment, elkezdett egy könyvet lapozgatni, visszajött, mondta, hogy ezen a barnán, de MIÉRT? Mosolyogtam. Nem értette. Amikor közöltem vele, hogy csípőfogóval elő, mazzagot elvág, azt hitte viccelek. Pedig komolyan gondoltam. Elmagyaráztam neki. Felfogta. Elvágta. Azóta nincs kerregés. Idén júniusban vittem vizsgáztatni Durcás Hölgyet, mikor mindenen túl voltunk, odajött az ember, és közölte, hogy ne állítsam oda azt a tekerőt, mert elvakítom a szembejövőket. Rá is mosolyogtam, és mondtam neki, hogy én azt bizony oda állítom, ahová kedvem tartja. Ekkor belekezdett volna egy biztonságtechnikai kiselőadásba (bár nem hiszem, hogy ezért fizetik ott), de szavába vágtam, és közöltem vele: öt éve nem működik, talán ez problémát jelent a vizsgáztatásnál? Nem jelentett. Szóval jól megvagyunk/voltunk a fényszóró magasságának állítgatása nélkül. És itt jön képbe a kollégám, mondtam neki, gyere, megmutatom melyik drót elvágásával lehet elbúcsúzni a kerregéstől. Mutattam volna. Ugyanis a motorháztetőm nem akart nyílni. Feszegettem, húzogattam, semmi. Mondtam Zsótinak, próbálja meg ő is. Neki se ment. Nincs mese, itt valami bowdenszakadás lehet, szerelő kell. Másnap fel is hívtam. Következő napra kaptam is időpontot. Ahová el is mentem. Szerelő jön, kart meghúz, motorház nyílik. Ott álltam, és éreztem, amit minden szőke nő érezhet… Nincs az autónak semmi baja. Minden szép. Minden jó. Minden tökéletes. De engem szivat… csak mert meg akarok tőle válni? És mondjátok még, hogy nincs a gépeknek lelkük… vagy csak túl sok Stephen Kinget olvastam? Vagy csak bizonyságtételeket kapok, hogy ne bánjam a cserét? Hogy igazán megérezzem, hogy ennek tényleg eljött az ideje? Hogy tudjam, ha megtartom Durcás Hölgyet sok-sok ilyen kellemetlenséggel kell szembenézzek? Nem tudom, mindenesetre örülnék, ha a következő 2 hónapban nem okozna nekem meglepetéseket… drága meglepetéseket pláne.

No és mi van a farmernadrággal? Megfogadtam, hogy mostantól akkor spórolás. Mert jön az új kocsi, kell a lóvé, nem lehet már ész nélkül költekezni (nem mintha eddig jellemző lett volna rám. Meg is álltam a vásárlást, de mégse. Szerdán délelőtt az volt a programunk, hogy elmegyünk párommal és Anyukájával vásárolni, farmernadrágot, a Kedves Anyósnak, névnapjára. Így ugyan nincs meglepetés, de legalább olyasmit kap, ami biztos, hogy jó, és szüksége van rá és örül neki. Ott álltam a boltban, míg ők vásároltak, próbáltak, hoztam a kisebb méretet, vittem a nagyobbat, és közben veszekedtem magamban magammal, hogy kéne farmer – nem kell farmer. Jó lenne új farmer – nincs szükséged új farmerre… És hősként távoztam üres kézzel a boltból. Meg is állapítottam magamban, hogy így kell ezt, megy ez neked. Időnk még volt, és gondoltam egyet, mondtam Levinek, fussunk még be a kedvenc üzletembe, hiszen nagy-nagy leértékelések vannak, hátha találok valamit (itt már éreztem, hogy eddig tartott a „hősies-spórolós Zsuzsi”, és átvette a „szórd a pénzed amíg van Zsuzsi” az irányítást). Bementünk. Nézelődtünk, igazából nem fogott meg semmi. Megállapítottam, hogy amit múltkor próbáltam ruhát, és olyan közepesen tetszett, le van árazva, 9000-ről 2700-re. Már-már eljátszottam a gondolattal, hogy ennyiért megéri, meg kéne venni. Aztán jött a hősies-spórolós Zsuzsi, és úgy döntött nem kell az neki télire. Találtam egy karikát (ilyen nagy forgós karikákra vannak felválfázva a ruhák), amire az volt írva, 290 ft-tól… Na ez az, ez én helyem. Hajrá, turkálásra fel. Mint a narkós, akinek elvonási tünetei vannak, komolyan, éppen csak a nyálam nem csorgott, hogy itt majd én most kincseket fogok találni, szinte ingyen. Szóval forgatom ezt a vacakot, csupa nagymamadizájnos nájlonruha, egyszercsak leakasztok egy farmert. 42-es. Hoppá (na mostmár országvilág tudja a méretem, sebaj). Mennyiért? 490 ft a címkén. Nem akarok hinni a szememnek. Keresem Leventét. Odahívom. Mondom: nézd már meg, mi a hibája, valami kell, hogy legyen, ennyi pénzért nem lehet tökéletes. Pedig az volt. Pláne, amikor a próbafülkében felvettem. Mintha csak rám várt volna. Ott álltam, a rámszabott nadrágban, a 490 forintos nadrágban, és nem tudtam hová tenni a dolgot. Gondoltam, ez most ajándék az égiektől, mert jól viseltem magam, és nem vettem 7 ezerért? Vagy egyszerűen csak megteremtetettem magamnak a gondolataimmal (ja, tudom, túl sok ezoterikus könyvet olvasok), vagy hogy van ez? Levi le akart beszélni az egyikről, mondván, hogy majdnem ugyanolyanom van már. Nem hagytam magam. 490 ft… háromszázért veszek egy liter tejet, dehogy hagyom ott, még ha berakom a szekrénybe, és két év múlva fogom csak felvenni, akkor is megéri. Egy zippzárcsere többe kerül. A kis mini barna ruhára viszont nem hagytam magam rábeszélni, ámbár nem is adtam fel, jövő héten még benézek, hátha rákerül az is a 290-es karikára, esélyem van rá, 3 db volt, mindhárom az én méretem…

Hurrá – nyaraltunk…

Vééégre elérkezett az idő, egy átdolgozott nyár után a jól megérdemelt pihenésünket töltöttük el, sajnos nem ahogy terveztem, nem egy görög szigeten a tengerparton, hanem csak kis hazánkban, mert hogy ugye a kocsivásárlás után/előtt meg kell szorítani azt a bizonyos nadrágszíjat. Próbáltuk minimálra csökkenteni a költségeket, és egyetlen luxust engedtünk meg magunknak, egy első látásra szerelem szállodát Tiszafüreden, saját wellnessel, olyan közel a Tiszához, hogy szinte a szobánkból lógathattuk a lábunkat a folyóba. Szóval miután jól kinéztük magunknak a szállást, és éppen egyetlen egy darab szabad szobájuk volt, úgy döntöttünk, hogy kivesszük, és ehhez igazítjuk a nyaralásunk további részét. Tiszafüred elég közel van Debrecenhez, tehát adott volt a kérdés: egy-két éjszaka Kenyunál (Levi KE-reszt aNYU-ja)? Előtte egy kis Bükk – ez az én kedvemért, hogy kiélhessem túrázós hajlamaim (bár ne lennének ilyenjeim), így lett Szilvásvárad. Haladok szépen lassan visszafelé az időben, hogy aztán kezdhessem a dolgokat elölről… De hát így foglaltunk szállást, hogy értsétek a koncepciót.

Vasárnapi nap volt, mikor nekiindultunk Szurdokpüspökinek, Levi nagyszüleihez mentünk, és ott is töltöttünk egy éjszakát. Nem volt könnyű éjszaka. Nekem van egy kis örökletes allergiás asztmám, leginkább a tollra, na már most abban a szobában, ahol aludtunk, rajtam kívül volt még legalább 4 dunyha (tollból), meg ugyanennyi párna, szépen felsorakoztatva az ágyra, ahogy az vidéken szokás. Ezeket átmozgattuk, az ágytól mintegy méterre, a fotelokba, jól felkevervén a levegő pollentartalmát, amitől nekem még a fulladásos rohamaim ugyan nem jöttek elő, de taknyom-nyálam már egybefolyt. De mit nekem egy kis orrfolyás, kibírom – gondoltam én. Ablak nyitva, főútra néz – sebaj. Zaj van, nem számít. Egészen odáig hittem ezt, míg nem az ablakunk alatt vertek tanyát a falu fiataljai, és ott beszélték ki hangosan az élet aprócseprő gondjait, bánatukat, örömüket. Az öröm volt a gázosabb, mert ezt hangos röhögéssel fejezték ki, és adták a nagyvilág tudtára. Választási lehetőség: én, a jöttment városi fennhangon elküldöm őket a jófenébe – nem jó, mert Levi nagyszüleire hozom a bajt, akiket egyébként nem zavar a ház előtti éjszakai élet, lévén elég süketek. Becsukom az ablakot – nem jó, a tollas cókmókoktól megfulladok zárt térben. Relaxálok, légzéstechnikázok, jógázok, visszaszámolok 800-tól hármasával – nem jó. Semmi nem jó. Az ágy kényelmetlen, valószínűleg – végiggondolom –, hogy Levikém ezen fogant, de még lehet, hogy az anyósom is, nem tesz boldoggá a tudat, hogy ilyen muzeális darabon vergődök éjjel 2-kor. Végső elkeseredésemben kinyitottam a netbook-om, és elkezdtem Family guy-t nézni, fülhallgatóval. Azt hiszem az ötödik részen aludtam be, úgy hajnali 3, vagy fél 4 körül, de addigra már a ifjúság is elvonult az ablak alól, és az autóforgalom is lecsendesedett. Gyorsan bekövetkezett a hajnali fél 8, amikor már nem bírtam tovább, feladtam és felkeltem. Levikém nagymamija épp indulófélben volt, az orvoshoz, szegény olyan szerencsétlenül esett, hogy két bordája is tört, persze semmit nem tudnak vele tenni, az összes jó tanács: pihentesse, ne dolgozzon, ne csináljon semmit. Ez a legnagyobb büntetés vagy kitolás egy olyan embernek, akit az éltet, hogy süthet-főzhet a szeretteire.

Püspökiből indultunk el Szilvásváradra, ahol reménykedtem, hogy végre jól ki tudom majd aludni magam. Az első ijedelmem akkor következett be, amikor kiderült, hogy a szállásunk egyben egy söröző is. Hajaj, gondoltam én, a tegnapi kocsmajelenetet így kell hivatalossá tenni, ami előzőleg váratlanul ért, azt itt majd most borítékolhatom magamnak. Szerencsére a kocsma 9-kor bezárt, és szerencsére nem bonyolított nagy forgalmat, úgyhogy ettől nyugodtan aludhattam volna, ha az ágy nem lett volna legalább annyira kényelmetlen, mint a fent említett múlt századi darab. Bár lehet, hogy csak a szétvert izületeim kínoztak, de ne szaladjunk ennyire előre.

Ott tartottunk, hogy megérkeztünk Szilvásváradra, a panzióba, és a kocsmán keresztül megkaptuk a szobánkat is. Szép, tágas, nagy szoba, saját fürdővel, wc-vel. Ideális. Közös konyha, de itt amúgy sem akartunk sokat időzni, úgyhogy nem is érdekes. Terepet felmértük, megállapítottuk, hogy jó lesz. Felkerekedtünk az általam jól kinézett „kis” túrának. Gondoltuk, felvonatozunk, majd amikor megláttuk a sort, úgy döntöttünk, inkább sétálunk. Kellemes volt az idő, és újra kigyönyörködtük magunkat a már-már unalmas Fátyol-vízesésben, a pisztrángos tavakban, a patakban, a tóban, ahol végre volt víz, nem úgy, mint három éve, amikor Levi csak mesélt-mesélt-mesélt róla, hogy milyen szép lesz, majd meglátom, aztán amikor odaértünk, csak a nagy hűlt helye volt a tónak…

A túraútvonalat úgy terveztem, hogy innen a tótól felmászunk az Istállóskői ősember barlanghoz, majd ha már ott fenn vagyunk, akkor felmegyünk egészen az Istállóskő tetejére, és szépen a másik irányból visszamászunk a faluba.

A térképen a pirossal jeleztem, hogy merre mentünk, a sötétkékkel, hogy merre szerettünk volna menni, aztán az első kilátós helynél, ahol már sejteni lehetett, hogy semmi jó nem vár ránk, ahol Levi mondta, hogy forduljunk vissza, ahol én erősködtem, hogy ugyanmááár, messze van még a vihar (messze volt, de már látszott), aztán a nagy emelkedő után, amikor felérünk az Istállóskőre, megmásztuk a 959 métert, és a csúcson elkezdett szakadni az eső, dörögni az ég, na akkor kezdtem erősen azon gondolkodni, hogy de mi lesz velünk, ha belénk vág a villám, vagy ránk dől egy fa, vagy csak szimplán az éjszakai sötétségben (ami lett pillanatok alatt kora délutánra) eltévedünk, mikor kezdenek el minket vajon keresni? Hát igen, az országban piros riasztás van, én meg mit csinálok? Túrázok a Bükkben. Így kell ezt, jó időben mindenki kirándul, jégesőben kevesebbek. Gondoltam, hogy felhívom a tesóm, Levi le akart beszélni róla, mondván minek idegeskedjen. Ebben némi igazság van, de én meg úgy gondoltam, nem árt, ha legalább egy ember van, aki tudja, hogy nem vagyok normális (ezt lehet többen is tudjátok), hogy nem hallgatok az okosabbra, vagy legalábbis bölcsebbre, és fordulok vissza időben (egy kos visszafordulni??? – ugyanmár!!!). Szóval felhívtam az egyetlen öcsikémet, első lépésben azért, hogy nézzen már rá az időképre, hogy mire számíthatok. Röviden közölte a választ: „Nővérkém, semmi jóra… 4 centis jég, úgyhogy ugye van nálatok valami, amit a fejetekre tehettek…” Fasza… Ő ellátott jótanácsokkal, én meg közöltem, hogy jól jegyezze meg: „Az Istállóskőről tartunk lefelé a sárga háromszög jelzésen, Szilvásvárad irányába, ha nem jelentkezek két órán belül, akkor baj van…” Ettől kicsit megnyugodtam, legalább ha belémvág a villám, valaki megkeresi a holttestemet, nem tudom miért nyugtatott meg a gondolat, mindenesetre máris szebb színben láttam a jövőt, mást nem nagyon láttam, nagyjából az utat se, meg a jelzést se, de mentünk, csak mentünk előre… Mígnem az én életem értelme egyszercsak rámnéz, a dörgések-villámlások közepette, és nekem szegezi a kérdést, halálos komolysággal: „Remélem élvezed…” Khmm… ööööö… nem tudom mit válaszoltam. Végülis valahol élveztem, de nem mondhatnám, hogy nem féltettem a tyúkszaros életem egy kicsit se. Volt bennem némi megbánás, hogy igen, vissza kellett volna forduljunk, és volt bennem egyfajta dac is, hogy akkor is meg kell csinálni, és meg fogjuk csinálni, és ha nem halunk meg, akkor szép emlék lesz. Még nem szép, de már emlék. Na szóval haladunk lefelé a sárga háromszögön. És mint a mesében: Őzgidácska sete-suta, rátévedt az országútra… Bizony. Országút. Jó aszfaltos. Jól látszik, nem csúszik, és nem kíméli az izületeid. Úgy döntöttünk, hogy nem térünk le róla. Ez ha már egyszer megvan, ezt el nem veszítjük, és ez előbb vagy utóbb (mint később kiderült utóbb) levisz a faluba. Először csak a bokám fájt, aztán a sípcsontom is, majd a térdem, végül a csípőm. Minden lépés hatalmas pofon volt az izületeimnek, de megérdemlem, aki nem hátrál meg, aki nem képes belátni, hogy vissza is lehet, sőt, kell is fordulni, az szenvedjen. „Remélem élvezed”… cseng a fülemben azóta is, mint az ázott nyulak a hideg jégverésben caplatunk az aszfalt úton, mint a hülyék. Hogy én szenvedek, az rendjén van, én megérdemlem, de vajon szegény Leventémet miért verte az isten az én hülyeségem miatt? Tán nem is fontos a válasz, eddig se szeretett túrázni, és azt hiszem ezzel a „lövésemmel” sem szeretettem meg vele.

Másnap megint kis túrát terveztünk, vagyis én erre a napra terveztem volna eredetileg a nagy túrát, de elég nagy lett az előző napi kis túra, úgyhogy első lépésnek úgy gondoltuk, hogy megpróbálkozunk a Millenniumi kilátóval, az talán még menni fog. Bár a legelső kihívást a lépcső jelentette, de miután sikeresen kijutottunk a panziónkból, bíztunk benne, hogy fel tudunk valahogy mászni a kilátóhoz is. Jelentem, sikerült!

Miután jól kigyönyörködtük magunkat a szép napsütötte tájban, ahol felmásztunk, ott ugyanúgy leereszkedtünk, és kipróbáltuk a kis hazánkban egyedülálló, egy sínen futó bobpályát. Jó volt, bár nagyon rövidnek tűnt. Mire úgy igazából belendültem volna már vége is volt. De legalább elmondhatjuk, hogy ilyenen is voltunk.

Nagyjából ezzel is telt a délelőtt, de hát valamit kellene kezdeni magunkkal, a Fátyol-vízesés bár szép, de elég volt belőle tegnap. Úgy döntöttem – már megint én –, hogy nézzük meg Bélapátfalván az apátságot, nem vagyok egy templomba járó fajta, de a régi dolgokat szeretem (kivétel ez alól az ágy), és ha már Árpád vezérünk korába oda építkeztek, és azóta is ott áll az épület, az a hely tudhat valamit.

Miután kigyönyörködtük magunkat a ciszterciták kolostorában, ami 1232-ben épült, és román stílusú, hosszas könyörgés és nyűglődés és hiszti és durci után végre elindultunk a Bélkő-tanösvényen felfelé a hegynek, papírforma szerint 5 km-es kis túrára. Mert ugye 5 km az kis túra, szerintetek is. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a hisztiért és a durciért, a konokságért és az akarnokságért cserébe kaptam azt a büntetést, hogy az előző nap szétvert izületeimet ma szintúgy aszfaltúton fájdíthattam tovább. Nem akartam elhinni, hogy létezik ilyen, hogy egy tanösvényt, ami szerintem nem 5 km, hanem legalább 8, 70 százalékban aszfaltútra terveznek. Két óra tempós séta után értünk fel a hegyre, mondanom sem kell, a látvány kárpótolt, de a bosszússágom maradt. Átverve éreztem magam, és baromi csalódottnak, hogy nekem a Bükkből csak az aszfalt jut.

Máris szerdán vagyunk, az első hivatalos pihenőnapunkon. Innentől kezdve feladtam a dolgot, mondtam Levinek, hogy én már semmit sem akarok, nincs több durci, hiszti, csak vigyen el gyorsan egy gyógyvízbe ázni, és Noszvajt, a kedvenc lekvárosomat (www.szilvalekvar.hu) is ejtsük útba. Így is lett. Első nekifutásra megcéloztuk Demjént, ami egy-két éve még egy kis eldugott, alig ismert fürdő volt, ugyanazzal a vízzel, amivel az egerszalóki fürdő kaszál, itt megfizethető áron ázhatott az ember. Első megrökönyödésünk már a parkolóban ért: ugyanis nem fértünk be. A második a pénztárnál: kígyózott a sor. Harmadik a medencékben: éppenhogycsak nem rakták ki a megtelt táblát. Nem kellett sokáig győzködni, hogy inkább menjünk Szalókra, inkább fizessünk többet, de ázzunk kényelmesen, ne úgy, mint a heringek, vagy szardíniák? Nem vagyok jó se halügyileg, se konzervileg… A jó kis ázás után megvettem a semmihez sem hasonlítható éves (idénre legalábbis elég) szilvalekvár adagomat, és még próbaképpen kértem egy kis üveg eperdzsemet is, mondván olyat még nem ettem Pintéréktől, ki kell próbálni. Ez volt az a pillanat, amikor is ha Levente szemmel ölni tudna, már nem élnék. A tekintetéből a következőket olvastam ki: „Minek neked még eperlekvár is? Hát miért nem elég az a három üveg szilva? Miért veszel drága pénzért még epret is?...” és ehhez hasonló kérdéseket szegezett volna nekem, ha nem lett volna illetlenség… Igen ám, de amikor kinyitottam azt a lekvárt, és megkóstoltuk, na akkor én már inkább azt kérdeztem magamtól., hogy miért csak ilyen kicsi üveggel vettél…, hogy ez mennyire finom… meg is ettük két nap alatt, és azóta is sajnálom, hogy csak annyit vettem. Délután elfoglaltuk szállásunkat Kenyunál, és egy kósza gondolattal játszottunk, hogy bemegyünk vele este a városba megnézni az R-go koncertet, de nagyon gyorsan hagytuk egymást lebeszélni a dologról, és kb. 9 órakor már úgy aludtunk, mint a bunda. Persze azért nem volt itt se minden tökéletes. A hiperszuper bőrülőgarnitúra, ami csodaszép és méregdrága, és vendégággyá nyitható, nem éppen hasonlítható össze az én megszokott biocsodamatracommal, de legalább az allergiám itt nem gyötört. És itt már számoltam vissza az órákat, hogy majd a tiszafüredi szálláson, na majd ott végre jót fogok aludni, de akkor még nem tudhattam…

Debrecenben sok mindent nem csináltunk, mondhatni semmit. Igazi pihenős délelőttöt tartottunk, ültünk-feküdtünk a napon, én keresztrejtvényeztem, Levi szundikált. Délután bementünk a városba, nézelődtünk a plázában, és beültünk egy moziba. Közös megegyezéssel az Eredet című „alkotás” mellett döntöttünk, Di Caprioval a főszerepben. Igazándiból a sok-sok jó kritika mellett bennem volt egy nemtetszik érzés, talán csak túl sok volt, túl hosszú volt, mert a történet maga érdekes és izgalmas. Egy olyan helyre kalauzol el minket a rendező, ahol be lehet hatolni az emberek fejébe, és az álmokat csak úgy el lehet lopni. Ennek mestere Mr. Cobb (Dicaprio). Ám az ő élete sincs rendben. Kap egy soha vissza nem térő esélyt, hogy visszakaphassa régi életét – ám ehhez nemcsak lopnia, hanem a tudatalattiban kell megváltoztatnia a gondolatot – annak eredetét. A kérdés csak az: be lehet-e ilyen mélységben hatolni az emberi elmébe minden gond nélkül? Meg lehet-e maradéktalanul változtatni az emberi döntéseket az álmokon keresztül? Kiderül-e a kérdésre a válasz? Nézd meg a filmet, egyszer szerintem érdemes.

Pénteken reggel korán keltünk, és megnéztük a virágkarnevált. Jól az elején álltunk, ahol indultak a kocsik, itt még nem volt nagy tömeg, és első sorból „ élvezhettük” a táncosok előadását. A virágkarneválra járás sem lesz a kedvenc elfoglaltságaim közül való, de egyszer szerintem mindenképpen érdemes az embernek időt szakítani rá, és megnézni, mert hangulatos, ahogy a feldíszített járműveket felváltja egy-egy tánccsoport, olyan egy sima, egy fordított módjára: kis táncikálás, kis autó, kis mazsorettek, megint egy szekér, zászlódobálók, virágkocsi, pomponlányok, virágkocsi, hastáncosok, virágkocsi, a kínai népírtók ellen „tüntető” Mennyei Zenekar, virágkocsi… És ennyi.

Délben indultunk Tiszafüredre. Leventém szokás szerint ment, visszakettőpadlógáz, előztünk folyton folyvást… Mígnem már egyszercsak rászóltam: „Nem sietünk sehová…” Mire ő: „Tudom, de én így szeretek menni.” Nem is szóltam semmit, ha ő így szeret, hát így megyünk. Imádkozom sűrűn, hátha repül olyan gyorsan az őrangyalunk is… De lehet, hogy nem jófelé imádkoztam, vagy túl jól, mert egyszercsak megálltunk. Szó szerint. 120-ról 0-ra. És csak álltunk. És nem tudtuk miért. A puszta közepén. Beállt a sor. Senki sehová. Araszolgattunk. Lassan. Piszok lassan. Elhúzott egy mentő mellettünk. Ajajjajjj, baleset lenne? Nagy néha még kettesbe is fel tudtunk kapcsolni. Nagyjából pont egy órát szüttyögtünk így, mire beértünk Hortobágy faluba, annak is a határába, ahol volt egy tábla: „A falu egész területe parkoló, parkolási díj 1000 ft” – na szép, de ekkor még nem tudtam mi is a pálya. A következő fél óra azzal telt, hogy a falu szélétől bejutottunk a falu közepébe, ahol már rendőrök terelgették a népet, kit jobbra a parkolóba, kit balra, kit meg egyenesen, fel a hídra. Itt már sejtettük, hogy valami nagy népi rendezvény van, a híd egyik felén gyalogosok áradata haladt, az autósokat felváltva engedték a rendőrök, hol innen hármat, hol onnan hármat. Ezért volt a több km-es dugesz, ezért szüttyögtünk másfél órát. Komolyan mondom, hogy kedvem lett volna a vásárban szétnézni, de vérlázítónak tartom, hogy a pusztában, a nagy semmiben kinevezett parkolóért van pofájuk ezer ft-ot elkérni. Így aztán fel sem tettem a „mi lenne, ha…” kezdetű kérdést Leventémnek.

Éppen pont 2-re érkeztünk meg, szobafoglalás rendben, szoba rendben, rövid séta, ismerkedés az ojjektummal, majd fürdőruhára válts, irány a gyógyvíz, meg a szauna. 6-kor vacsiztunk, lesétáltunk a partra, kigyönyörködtük magunkat a naplementében, majd 9-kor be az ágyba, és a tűzijáték 10-ik percében mint a kisangyal, úgy aludtam.

Szombaton délelőtt biciklit béreltünk. A szálloda szolgáltatása. Szuper. Egy vagyon (gondolom) óránként 600 ft, gondoltuk kapunk valami jót, jó is volt, mert most már az otthoni bringámat nem is tartom olyan vacaknak… Az enyémen csak a váltó nem működött, Leviében volt egy akkora nyolcas, hogy ihaj. Áttekertünk Poroszlóra, majd vissza, kicsit a kikötőben megpihentünk egy fagyi mellett, és úgy döntöttünk a délutáni csónakozós túra előtt áztatunk a szállodánk wellnesében.

Csónakos emberünk 2re ígérte magát. Lebattyogtunk a kikötőbe, vártunk. Sehol senki. Levi visszasétál a recepcióhoz, én várok a parton. Sehol senki. Én is bebaktatok a portára. Levi mondja, hogy felhívták, mindjárt jön. Türelmes vagyok, végülis még csak negyed óra telt el. Akkor kezdem felkapni a vizet, amikor jön a manusz, hogy ne aggódjunk, mindjárt itt lesz a csávó, csak „nagy a forgalom, nem tud úgy haladni”. Na itt elkapott a röhögőgörccsel vegyes düh. Ezek engem hülyének néznek. Várok én jövő hétig is, de ne próbálják már nekem bemagyarázni, hogy dugó van a Tiszán. Hahahaha… Emberünk több mint fél órás késéssel futott be, és szimplán közölte, hogy nem szólt neki a főnöke, hogy jönnie kell. Nem volt szó dugóról, semmiről… El lett felejtve, amikor pedig rájuk telefonáltak, akkor küldték az embert. Ennyi. Csak nem értem, miért kellett hülye meséket szőni a sztori köré. Na a lényeg, hogy nekiindultunk, bár mondtam Leventémnek, hogy lehet ez jel, a tavalyi csónakázás sem akart sikeredni, amikor beborult a hideg Dunába, aztán a Lipari-szigeteken a hajókázás is majdnem balul ütött ki, aztán meg most ez… De végülis minden szép és jó volt.

Madárka kevés volt, azt mondta a szakember, a nagy árvíz miatt nem találtak megfelelő költő helyet és továbbálltak, izé, repültek. A csónakozáson kívül voltunk még két tanösvényen is, ajánlom mindenkinek szeretettel. Az egyiket Tiszafüred-Örvény mellett, a Szabics kikötőből lehet megközelíteni, a másikat pedig Poroszlóról, ez utóbbi az izgalmasabb, bár az előbbinek is megvan a bája.

7 órára értünk vissza este, még kicsit áztattuk magunkat a gyógyba, mert estére lehült az idő, és rövidnaciban nagyon átfagytam. 9kor vacsi, majd megint jó korán kómaszerű alvás, végre olyan ágyban, ami nem nyomott, nem volt benne gödör, puha volt és finom, majdnem mint otthon… Csak otthon nem megy el az ablakomtól 100 méterre gyorsvonat, na de ez már az a bizonyos kákán való csomókeresés…

Összességében elmondhatom, hogy tartalmas egy hetünk volt, pihentünk is, élményekkel is gazdagodtunk, együtt is voltunk, ilyen kéne úgy három havonként egy, és minden rendben való lenne.