Talán onnan, hogy eredetileg úgy gondoltam, majd szeptember közepén meghirdetettem a régi kis jószágot, hiszen ráér, úgyis azt ígérték október vége, november eleje, mire megjön az új. Szóval amolyan Patópálúr-módra, én vártam… Ráér… Mikor egyszercsak, már október elején az én exvőlegénypárom feltette a kérdést: igaz, hogy árulod a kocsit? ŐŐŐŐ, hát árulni még nem árulom, de eladónak eladó… Mert hogy ők (a feleségével) éppen kocsivásárláson törik a fejüket, és esetleg megnézné. Megnézte. Elmondtam a szépséghibáit, minden kis nyavajáját (azért olyan sok nincs), és lehet hülye vagyok, de azzal kezdtem: láttam a neten 850-900-ért mennek ezek az autók, szeretnék érte 8-at kapni, de Neked (csak neked) odaadom 7-ért. Azt hiszem itt tévedtem egyet, mert még aztán a hétből próbált alkudozni, de Leventém hatására nagyon kemény voltam, és nem engedtem belőle. A lényeg, hogy végülis úgy döntött, hogy a megnézett három autó közül az enyémet választja, miután feltette a kérdést: Nem zavar engem, hogy Mariettáé lesz? Jót nevettem magamban, engem zavarjon? Nekem mindegy, ha Mariettát nem zavarja, hogy a kis lakásom után a kis autómat is megkapja…. És ezen a ponton kezdtem érezni, hogy az élet a legjobb rendező. Amikor annó, 2002 nyarán együtt vettük meg Kornéllal az autómat, én már akkor belevizionáltam Kornél gyerekét… Majdnem teljesen jól is csináltam, csak éppen azt felejtettem el, hogy kitől lesz az ő gyereke abban az autóban… Végülis 8 és fél év után, majdnem ahogy elképzeltem, ott van a kocsiban Kornél gyereke… Most mondjátok, hogy a „kérj és megadatik” nem működik… Dehogynem! Csak kérni tudni kell JÓL. (Félre ne értsetek, semmit nem bánok, csak akkor annó nyolc éve másként gondoltam a dolgokat, de hiszem és tudom, hogy minden úgy volt jó, ahogy volt!!!)
Hát és a szappanopera ott folytatódik, amikor is teljes lelki nyugalomban október elején megbeszéltük, hogy simán kivárjuk az október 22-ét, mert akkor jár le valamelyik lekötésük, de még az is lehet, hogy november elejét is kivárjuk, mire hazajönnek Németországból…
Aztán gondoltam egyet, és egy szombati napon (okt. 9-én) írtam egy mailt a kereskedésnek, hogy mi a helyzet az én autómmal. Hétfőn kaptam a választ: „Pénteken megérkezett a telephelyükre, menni kéne intézni az intéznivalót.” Hívtam is Kornélt, hogy akkor meg kéne gyorsítani a dolgokat, mert még azon vitatkoztunk előtte pár napja, hogy én akartam szerződést, meg foglalót, nehogy három-négy hét alatt meggondolják magukat. De így feleslegessé vált. Október 15-én pénteken este 7 órakor megkötöttük az adásvételit, és az én szép kis gyönyörűségem végleg visszaköltözött a Deák Ferenc utcába, ahol élete első szép három-négy évét is töltötte.
Szombaton voltunk Pakson, aztán vasárnap egyet jöttem dolgozni öcsikém Aveójával, hétfőn a szakadó esőben elrongyoltam az okmányirodába, lejelentettem az eladás tényét, megérdeklődtem a súly/teljesítményadóm helyzetét, és mint kiderült számomra, amit eddig befizettem, azzal Kornél járt jól, mert január 1-ig ezzel békéje van, én meg fizethetek majd duplán, az új után is, de sebaj. A lényeg, hogy mindent elintéztem, minden tiszta, minden becsülettel el van rendezve.
Nagyon vártam a hétfő 4 órát, akkora voltunk bejelentkezve az új autó átvételére. Gondoltam még délelőtt rácsörgök a csajszira, hogy az utalások körül minden rendben van-e, és hogy akkor pontosan mennyi kápét is kell vigyek. Nagyon gyorsan lerázott, hogy igen, minden rendben, délután találkozunk, stb… Majd egy fél óra múlva hív, hogy hát nem annyit lát a számlán összeget, amennyit én mondtam, és valahol hibádzik a rendszerben másfélmilla… Az infarktusközeli állapotot a jógában gyakorolt mély légzésekkel próbáltam oldani, és megkértem a nőt, hogy ugyan nézze már meg, hogy Hajdú Józsefné számlájáról nem lát-e két nappal előbbi utalást… Kattogott az egérrel, szinte belehasított a fülembe. A szívem a torkomban, az vérnyomásom kécccáz… MI van olyankor, amikor eltűnik az ember hosszú éveken át kuporgatott pénze? Ráadásul még csak nem is az enyém… A másodpercek perceknek, sőt, óráknak tűntek. A kezem remegett, a víz kivert, mire hallottam a szavakat: „megvan, elnézést, csak…” Csak rólam közben lefolyt a keresztvíz, de sebaj. Öregedtem legalább öt évet... nem számít. A lényeg, a lényeg….
Relaxáció gyanánt megírtam a paksi élménybeszámolót, majd elkezdtem készülődni, várva Levimet, 3-ig dolgozik, fél 4re odaér, 4re megyünk autót átvenni. Szépen puccba vágva, kiglancolva, tűkön ülve, várok. Várok. Várok. Se egy telefon, se semmi, és már 4 óra van. Akkor telefonáltam, mondta, hogy már (fél)úton van. Nem voltam nyugodt. Amúgy is feszült voltam. Hát nem vesz minden nap új autót az ember lánya… És csak mikor megérkezett, és ültünk a kocsiba, akkor mondta el, hogy az apja kórházban (azt tudtuk, hogy nincs jól, és hogy megy dokihoz) van, és nagyon rosszul van, és nem tudnak az orvosok semmit, de vért kap. Szegénykém nagyon aggódott, és mondta, hogy ne haragudjak, de ő visszamegy Esztergomba a kórházba. Hát hogy haragudhattam volna? Mondta, hogy nagyon rosszkor jött ez most így ki. De mondjátok meg, ha valakinek élet-halál között van az apukája, az minden körülmények között rossz… És túl Leventémen, túl az aggodalmamon (após miatt), szegény öcsikém miatt is szomorkodtam. Piszok fura volt, hogy bár örültem, de mégis akkora árnyékot vetett a két szeretett férfi bánata az eseményre, hogy igazán nem is nagyon tudtam átadni magam az örömnek. Hisz hiába a sok munka, de ez csak egy autó, és látni azt, hogy szenvednek a szeretteid…. Nehéz.
Aztán kedden bejöttem vele először dolgozni, és nem is tudom miért gondoltam, hogy majd itt a fiúk kíváncsiak lesznek, meg akarják nézni, együtt örülnek velem… mondhatni le se voltam szarva. Túltettem magam rajta, nincs is rá szükség. Kapásból nem értenek engem, hogy ebben a szituációban hogyan mertem belevágni, hogyan merek eladósodni akkor, amikor másról se beszélnek, mint hogy nem lesz munkahelyünk… Nem tudom eldönteni, hogy irigykednek, vagy hülyének tartanak… az is lehet, hogy mind a kettő. De én tudom, hogy jól fogok kijönni a dologból. Minden, minden annyira összejött, minden sikerült, minden gördülékenyen és simán ment, nekem ez egy jel, hogy ne aggódjak, az égiek velem vannak, segítenek az angyalkák! Hiszen Cilike is megmondta, a tarot-kártya is megmondta, mi bajom lehet??? Szóval kedden a „szokásos” jógám lemondtam, és siettem Leventémhez, hogy mellette legyek a bajban. És még „dolgunk” is volt, meg kellett mutassuk a gumisunknak (Levi apukájának az élettársa, eztán Terike) az autót. Azzal kezdett, hogy a nyári maradhat, ennél jobbat nem is nagyon kaphattam volna (Michelin). Megállapítottuk, hogy éppen van Terikének raktáron megfelelő méretű Nokian téligumi. Csak épp a felni hibádzik. Olcsón se találtunk megfelelő méretet, és úgy döntöttünk, hogy megkérdezzük Opeléknél a gyári mibe kerül, mert Terike hallotta a rádióban, hogy van valami kettőt fizet négyet vihet akció. És igen! Öt perccel zárás előtt estünk be a felnikért, és 45 ezer forintért meg is vettük az eredeti, gyári felniket. Aztán mentünk Levi apjához a kórházba (kicsit jobban van, de nem tudni mi a baj), aztán vissza Terikéhez a felnikkel.
Szerdán munka után rohanás vissza Esztergomba, gumik felszerel, dísztárcsa megrendel. Itt is a piszok mázli: az eredeti opel gyári dísztárcsák általában 6 és 9 ezer forint között vannak. Nem akartam elhinni, hogy 3300 ft akciósan az, ami nekem kell. Igaz meg kell rendelni, és péntekig várni kell rá, de meglesz. Valószínűleg huszonezreket nem fizetnék ki, így is kicsit már luxusnak érzem, de ez még a szűkösen belefér kategória. Még egy gyors látogatás a kórházban, aztán irány haza, készülődni az esti bulira…. Amit eredetileg meglepinek szántam Levinek, de a körülmények miatt úgy gondoltam, jobb, ha tudja mire készülök… Sikerült bejussunk Ákos lemezbemutatóval egybekötött premier estjére az Urániába. (Nem tudok elég hálás lenni Barbinak!!!) Levi is, én is nagy Ákos-rajongók vagyunk. Érdekes volt, egy jó fél órás werkfilmet vetítettek, amiben röviden bemutatták, hogyan készült az új album, majd láthattunk egy élő interjút Ákossal, és a végén előadott két számot is élőben. És az est fénypontja az volt, amikor Ákos sajtósától kaptunk egy CD-t… Hát rég láttam Leventét úgy vigyorogni… (ugyan így oda az ajándékötletem, de sebaj)… Visszatérve az autóhoz, tegnap már egészen szerettem, tegnapra már úgy éreztem, hogy kezdem megszokni a jót! Érzem a kuplungut, isteni a fék, a kormány olyan finoman működik, hogy elképesztő. A digitklíma olyan komfortérzetet biztosít, amit eddig nem tapasztaltam, a rádió gyönyörűen szól, az ülésfűtés melegíti a popóm, szóval kezdem felfogni, hogy döntöttem, és kezdem úgy érezni, hogy jól is döntöttem. Aztán tegnap végre már Öcsikémnek is jó kedve volt, úgy még éjszaka mentünk egy kis kört, mert este sokkal izgibb… olyan ááááááááááááálllat a kanyarkövető adaptív fényszóró, hogy nem is tudom miért nem teszik kötelezővé!!! Már az indexre kapcsol egy lámpa, persze abba az irányba, amerre fordulni akarsz, és szinte derékszögben bevilágít oldalra, még azelőtt, mielőtt tekernéd a kormányt, nehogy nekimenj valaminek, amit esetleg nem látsz. Naaagggyon elképesztően jó dolog! Mint ahogy jó dolog, hogy lassan végre velem tudnak örülni a fiúk is, mert végre rendeződni látszanak a dolgok, és ez a fontos.
U.i.: Egy kedves kolléga felhívta a figyelmem a rendszámban rejlő angol rövidítésre, ami állítólag közismert, nekem újdonság volt: LUH = Love yoU Honey... hát igen, szeretem az én kis édesem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése