Merni vagy nem merni, ez itt a kérdés….

Kicsit adós vagyok a beszámolókkal, no nem azért, mert nem történt semmi, hanem mert egy ideje egy dolog körül forog az összes gondolatom.

Amivel adós vagyok, Inezkutya első úszása, és a debreceni Tankcsapda koncert, mindkettő élmény volt, amit gondoltam megosztok veletek, na jó, azért pár szóban ecsetelem, csak hogy addig is fenntartsam valamivel az érdeklődéseteket.

Szóval az úgy volt, hogy nagy meleg volt. Hihetetlen, de az öt éves kutyusomat még sose vittük le vízbe. Miért? Nem tudjuk. Nem volt rá idő, alkalom, kedv. És mivel őnagysága Inez nagy ívben kerülte ki mindig is a pocsolyákat, a patakokon szinte a köveken átszökellve kelt át, ezért gondoltuk, nincs is ő nagyon oda a vízért. Igaz az is, hogy locsolni nem lehet tőle, mert a vízsugár az örök ellenség, amit el kell fogni. A legviccesebb, amikor beindul az öntözőrendszer, és a kert négy sarkába szaladgál felváltva… No de ott tartottam, hogy levonultunk tesómmal és az ebbel a Dunára, a Lupa-szigethez.

Napok óta tartó kánikulában embernek-állatnak jól esett a hűs víz, ami nem is volt annyira hűs. A kutya első rácsodálkozása a hullámokra volt, hangos csaholással, és fogócskával próbálta becserkészni őket. Majd szerencsénkre másik kutyások is voltak lent, és így a mi buksink is félénken, de belement a vízbe. Csak odáig szigorúan, ameddig lába érte a földet. Az úszásra úgy tudtam rávenni, hogy bementem a vízbe, és hívtam. Én voltam a biztos pont, hozzám jött, össze is karmolt…

Amire rácsodálkoztam, mert ilyen még sose volt, este anyu elindult vele sétálni, és a kutya leült a kapuban, nézett rám, mondtam, hogy nem megyek. Anyu hosszas unszolására a buksi elindult, majd félúton leült, és nem volt hajlandó tovább menni. Én a laikus eszemmel arra gondoltam, hogy a délutáni pancsi miatt volt olyan hálás, hogy nem akart nélkülem egy centit se menni sehová, aztán a franc tudja, mindenesetre ilyen még nem volt.

No ennyit arról, hogyan élvezi a kutya a strandot, és most pár szó Debrecenből, aztán jöhet az, amiért kinyitottam a word-öt.

Debrecenről csak annyit, hogy rövidke hétvégére mentünk le, én szerettem volna kicsit többet, kicsit kiáztatni a stresszt és a nyűgöket Szoboszlón, de nem akart összejönni. Először a szabikat kellett volna úgy összehangolni, hogy mind a négyünknek jó legyen, itt megdőlt a dolog, aztán kellett volna Levi keresztanyuja, meg az ő lakása, de idáig már el se jutottunk, szabi híján. Aztán gondoltam én, hogy majd szombaton koncertezünk, vasárnap strandolunk. Aztán hallgatván az időjárás-jelentést, rájöttem, hogy semmi értelme tervezgetni, mert esőt mondtak. Már csak azon drukkoltunk, hogy a koncertet ne mossa el. Végülis szombaton délben indultunk, borús, hideg időben. Esélyes volt, hogy esőkabátban ugráljuk végig a Quimbyt és a Tankcsapdát, de imáink meghallgatásra találtak. Nem lehet véletlen, hogy pont amikor kiértünk éjfél után a kocsihoz, éppen beültünk, éppen kiparkoltunk – leszakadt az ég. És onnantól kezdve szinte folyamatosan esett. A koncert jó volt, bár ahogy nőtt a bevitt pálinka mennyisége, úgy emlékszem egyre kevesebbre, de hát ez talán így is van jól.

Akkor most töprengésem, dilemmám tárgya. Ha olvasod a blogomat, már említettem, hogy „akkor fogok elgondolkodni a kocsi cserén, amikor először cserbenhagy”. Ez ugye megtörtént. (http://zsizsunaploja.blogspot.com/2010/05/megint-egy-hetfo.html) Azóta gondolkodom. Sőt, kicsit tovább is léptem. Nem tudom mikor van ideje elkölteni az embernek az összekuporgatott kis pénzét, de most, hogy megint egekig emelkedett az euró, jött egy fura érzésem, hogy mi van akkor, ha a mi vezetőink addig ügyeskednek, amíg a bankszámlánkon lévő pénz negyedét se fogja érni…??? Igaz az is, hogy nem a legjobb befektetés az autó, de valamivel járni kell (és ha az ember lánya olyan idióta beosztásban van, mint én, a HÉV nem tartozik azok közé a lehetőségek közé, amiből szívesen választana, a bicikli se, mert a távolság nagy, az életünk meg drága, kerékpárút híján néha úgy éreztem öngyilkossági kiréselttel is felér a közlekedés eme módja). Szóval van egy autóm, amit imádok, szeretek, ezer érzelmi szál fűz hozzá, de…. De… De, nyolc éves, ami önmagában még nem kor, jönnek elő hibák, amikkel számolok, ez se baj, ha tudom, bekalkulálom, megcsináltatom, az élet megy tovább. De, invesztáljak bele 300-400 ezret? Sajnos attól nem fog ennyivel többet érni. Attól még nem lesz benne klíma, attól még nem lesz erősebb a motorja, attól még nem lesz benne abs, nem lesz kényelmesebb, nem lesz fiatalabb. Van pénzem újra? Nincs. Merjek felvenni hitelt? Lesz állásom? Ha nem lesz, lesz lehetőségem munkát vállalni máshol? Ha nem lesz, meddig szívhatom a család vérét, hogy fizessék helyettem a részleteket? Nevessetek ki, én hiszek a jóslatokban, igaz nem szeretem a jövőt látni (nem lapozunk a könyv végére, és olvassuk el a regény végét), de most kértem segítséget. Kaptam, velem vannak az angyalkák, minden afelé mutat, hogy kocsit kell cserélni, MOST. Mégis van bennem egy félsz. Mint amikor ott állsz a műugró toronyban, a deszka szélén, alattad a mélység, és ugrani kéne. Tudod, hogy nem érhet baj, mégis félsz. Így érzem magam. Valaki meglökhetne, hogy beleugorjak, fejest, és aztán élvezzem a hűs hullámokat. Így lesz, érzem, jó lesz, mégis nehéz. Hozni kell egy döntést, nagy baj nem érhet, végülis, ha jól belegondolok, már meghoztam a döntést, csak húzom az időt. Ti mit gondoltok? Ugye aki nem mer, az nem nyer, aki meg merít, az nyerít? Kockázat nélkül nincs rizikó, és a többi közhelyek. Kattog az agyam, bátorítsatok, vagy vegyétek el a kedvem, mit gondoltok?