Megint egy hétfő....

…és kezdem magam a rajzfilmbeli macska bőrében érezni, ha még egy ilyen hétfőre virradok, kérni fogom, hogy töröljék a naptárból, bár nem vagyok benne biztos, hogy ehhez van elegendő állampolgári jogom. Lehet még az is megoldás lenne, ha szimplán a saját egészségemre való tekintettel, ezután a hétfőket kivenném szabadnapnak – állandó jelleggel –, és mondjuk biztos, ami biztos alapon, programot se szerveznék erre a napra, és mint ahogy dagadt macska kollégámtól tanultam, akár megtenném azt is, hogy ki se másszak az ágyból. Na de miért vagyok ennyire feldúlva? - kérdezheted Kedves Olvasó. A történet nem annyira drámai, mint inkább idegesítő és bosszantó.

Történt is az, hogy a vasárnap beharangozott 22 órás végzéssel ellentétben már fél 9-kor elszabadultam a Duna TV-nek nevezett intézményből. Az ajándékba kapott másfél óra örömére úgy döntöttem, megyek Levihez Esztergomba. Eddig még minden szép és jó, öröm és bódotttááá… Levi délelőttös, ergó negyed 6-kor (igen, 5 óra 15 perckor) indulunk (igen, én is, mert ha ő nincs, én minek is maradnék?), azaz indulnánk… mert, hogy nem indul a jármű. Nagyon nem. De kicsit sem. Az értékes percek gyorsan telnek, hamar rájövünk, hogy az aksinak nincs problémája, hogy hiába a próbálkozás, betolni-beröffenteni nem lehet, a gyárban viszont kezdődik a műszak, úgyhogy Levi elmegy, apuját riasztja, aki olyan negyed 8 felé meg is érkezik. Próbálkozik ő is, neki se indul… Megkérdezi, hogy ugye benzin van benne… Ilyenkor visítani tudnék, de legalábbis toporzékolni, hogy ugyan nő vagyok, és a hajam is közelebb áll a szőkéhez, minta feketéhez, de nem, nem, nem, ennyire nem vagyok egyszerű, kikérem magamnak, még a feltételezést is. Okoskodunk, gondolkodunk, majd oda lyukadunk ki, hogy bizony el kell vontatni a gépet, a kb. 8 km-re lévő autóvillamossági szakemberhez, aki szarik felvenni a telefonját, de ha ott vagyunk a műhely előtt, majdcsak arra téved, és kezelésbe veszi a sztrájkoló öreg hölgyet (vagyis az autómat). Várunk, vidéken vagyunk, 8kor biztos kinyit. Nem nyit, sehol senki. Mennek a percek, gondolkodni kell azon, hogyan jutok be dolgozni. Mert ahogy múlnak a percek, megy el a remény, hogy autóval, az enyémmel legalábbis biztos nem. De ha busszal, mikor indul? Mennyi a menetidő? Beérek-e fél 11-re? Mondja Kedves Após-jelölt, hogy jön hozzá két kuncsaft (fogtechnikus), lezavarja őket, és behoz. De előttem lebeg az opció, hogy mi van, ha a páciensek késnek, akkor én is kések, nem, ez nem lesz jó. Fél 9 előtt pár perccel jön egy ember, nyitja a garázsszervizt, letámadjuk, átadjuk a kulcsot, pár szóban vázoljuk az autó tüneteit, gyanakszom a riasztóra, a srác szerint pedig valami féltengelykapcsoló (hogy mi lehet az, gőzöm sincs) szállt el.

Autó otthagy, irány a buszpályaudvar. Éppen felszállok, éppen indul, 1 óra 20 perc a Flórián tér, úgy, hogy nincs dugó, nincs tömeg, haladunk szépen… szépen és LASSAN. Éppen sikerül bkv-jegyet vegyek, éppen odaérek a 86-os megállójába, éppen jön is a busz. Szarvas térnél le a buszról, fel a Tabánon át a Naphegyre gyalog, mert ha kilépek ez 15 perc, és mínusz 320 ft. Háztól házig két óra, ami kocsival 45-50 perc. De éppen beértem.

Az eset tanulsága: most életemben először vezettem olyan autót, amit vontattak… nem volt egy nagy élmény, kihagytam volna. Nem egy hightech autóm van, de már itt is szervó segít a kormányzásban és a fékezésben. És ha nem jár a motor, nem segít. Ellenben úgy érzed, hiába nyomod a féket, nem állsz meg.

Tanulság kettő: szerdára jelentkeztem be az autószerelőhöz, a szokásos éves olajcsere, stb. csere körre. Nem bírta ki addig.

Az érdekesség kedvéért: 139.999 km-en állt a számláló.

A probléma oka: üzemanyagbefecskendező gémóver.

A probléma orvoslása: csere, elméletileg délutánra meglesz.

A probléma anyagi vonzata: még nem tudom, de lehet jobb is.

Elvileg este jön értem Levi, hogy melyik autóval, majd eldönti. Útálom a hétfőket… úúúúútálom.