Eszik Boti szépen, majd felfedezi a nyakamban a nyakláncot. Először csak nézegeti, majd elkezdi cibálni. Anya szól neki egyszer szépen: "kisfiam, nem szabad." Szól neki kicsit erőteljesebben: "Botikám drágám, ne tépd le anya nyakából." Még mindig türelmesen: "Kicsi fiam, mostmár elég legyen." Sokadjára pedig szigorú arccal közöltem: "Na mostmár aztán ácsiácsi...." Gyerekem rettenetes, fájdalmas, vigasztalhatatlan sirásba kezdett, éppen mintha megnyúztam volna. És én csak néztem, és a szivem szakadt meg, miközben hatalmas könnycseppek hullottak szegény drágám szemeiből. És nem tudtam mi a teendő, vigasztaljam, öleljem magamhoz, simogassam meg, ösztönösen ezt tettem.
Ma hasonlóképpen jártunk. Barack volt a vacsi. Egy jól irányzott mozdulattal kirúgta a kezemből a kanalat, csak úgy repült, a barackpüré pedig fröcsögött szerte és széjjel. Első reakcióm: "Hééééééééé".... Gyerek rámnéz, és beleröhög az arcomba: "Hehehe".... Mire annyit mondtam: "Nem, ez egyáltalán nem vicces...." és megint jöttek a krokodilkönnyek, és szakadt meg majdnem a szivem.
Szóval szerintetek? Vigasztalni? Nevelni? 7 hónapos lesz maholnap,
