2011. március 24., csütörtök

A vég kezdete, a kezdet vége

Azt utóbbi pár napban annyi minden történt velem, hogy még én magam sem dolgoztam fel.... Ma többször éreztem azt, mintha csak álmodnék, mintha nem is velem történne, ami történik... Akik ismertek, valószínűleg érteni fogjátok a soraimat.
Tudjátok, hogy süllyed a hajó velem. Hónapok óta mondogatom. Hétfőn kaptam egy telefont, ami legalább olyan sokk-ként ért, mint pár hete az autómat ért attrocitás. Mondogattam magamban ugyanazt a mondókát: "Miért én? Miért? Miért most? Mi lesz most? Hogyan tovább???" A süllyedő hajóról átvettek egy másikra, amin ugyan még nem tudom mi vár, nem tudom hogyan fogok beilleszkedni, nem tudom hogyan fogom érezni magam, és még nagyon sok mindent nem tudok (többek között örülni se a lehetőségnek, pedig kéne), és miközben tele vagyok kérdésekkel, szakad meg a szívem az elmúlt 15 és fél évért, a kollégáimért, akik közben a barátaim lettek, akik már-már a családom lettek (nem túlzok, hiszen többet voltam velük néha, mint az otthoniakkal), akik még ott ülnek a süllyedő hajón, és tudom, hogy nem szabad lelkiismeretfurdalásomnak lenni amiatt, hogy az én jövőm már "biztos", de mégis a szívemen viselem a sorsukat, és aggódom értük. És siratom azt a majd' tizenhat évet, ami már nem jön vissza.
Felkavart az is, hogy tulajdonképpen oda megyek vissza, ahol kezdtem 1992-ben, 16 éves kamaszlányként, ahol megtanultam a szakmát, ahol beleszerettem, és úgy tűnik végérvényesen bele is ragadtam. Milyen lesz? Ki tudja. Szerencsés vagyok? Bizonyára. Hiszen a velem egy műszakban dolgozó húsz kolléga közül ketten lettünk "kiválasztva".
Új hely, új légkör, új munkakör. 15 és fél év nehézségei, szépségei, lassan emlékké való átalakulása. Olyan ez, mint amikor meghal valaki, akit nagyon szerettél. És miközben gyászolok, meg kell feleljek az új helyen. Nincs idő a bánkódásra... Az élet megy tovább.... Lesz mit "emésszek" a következő három napban...

2011. március 10., csütörtök

Rémálom - pedig ébren vagyok...

Akárhogyan is gondolkodom, nem tudok rájönni, kinek voltam útban, kinek ártottam, és csak folyton folyvást a MIÉRT-en töröm a fejem. Gondolom a képek magukért beszélnek. A szakember szerint kromofág. Szépen körben, ahogy kell, hogy egy elem ne maradjon épen. A helyszin: Váci út-Révész utca keresztezédés, valamikor este 6 és 11 között. Éjjel 2-ig váltották egymást a rendőrök és a helyszinelők, aztán hajnal 6-ra mentem vissza dolgozni. A gyomrom liftezik, a szivem fáj. Átkozódnék, pedig nem szabad...


Péntek van, amire jutottam:
  • rendőrséget hivtam, a jegyzőkönyvhöz legjobb esetben is csak szerdán jutok hozzá (hála a négynapos ünnepnek)
  • szakszervizzel beszéltem, küldtek egy kárbejelentő lapot, kitöltöttem, átfaxoltam, nem jeleztek vissza, gyanitom szerdáig nem is fognak.

Már nem kerülget öt percenként a sirás. Már úgy érzem, hogy még mindig jobban jártam, mintha kiugrott volna elém egy gyalogos, és ne adj uristen halálra gázolom. Talán még ez annál is jobb eset, mintha ellopták volna. Már próbálom felülről nézni a dolgot, hogy vajon nem-e valami nagyobb bajtól mentett meg a jóisten azáltal, hogy szerda este 23.15-kor nem ülhettem autóba... (mondjuk erre elég lett volna az is, ha "csak" kiszurják a gumit a kocsin).


Március 21., hétfő

"Végre" eljött a szemle időpontja. Végre éreztem, hogy történik valami., igaz múlt hét csütörtökön átvehettem a rendőrségi szemlejegyzőkönyvet is, amiből semmi nem derül ki, csak hivatalosan leirják a hivatalos emberek, hogy mi történt velem. Március 9-e óta járok ezzel a megbélyegzett autóval. Március 9-e óta érzem azt a tekinteteken, hogy "na ez vajon milyen borzasztó dolgot követhetett el, hogy igy kitoltak vele?" Most már jó lesz, ha tényleg túl leszek rajta.
A biztositó embere szörnyűlködött, majd jött még másik két ember. Azok is. Szisszegtek, és jajjogtak és szinte látszott az arcukon, hogy nekik fáj... meg is kérdeztem: ha maguk igy éreznek, vajon sejtik-e, hogy nekem milyen ez az egész?
A lényeg: biztositó emberének valoszinüleg az a dolga, hogy lefaragja a kiadásokat. Próbálta megúszni a lökháritó-cserét. Kihivott a mühelyből két embert... mind a kettő állitotta, hogy azt NEM LEHET javitani. Igy beirta cserére, mint ahogy a két fényszóró búrát is, darabja cirka 200 ezer, az indexeket, egy kilincset. A többi rész (kb. 8 elem) újra lesz csiszolva, kenve... alapozva, fényezve... Remélem szebb lesz mint új korában.
Ja, kérdeztem: csereautó... mert én nem birok két hétig buszozni Esztergom-Pomáz-Buda és Pest viszonylatban, hajnal 5 és éjjel 1 óra között. Kivitelezhetetlen. Mondták, hogy a javitás költségeinek függvényében van a csereautó napi dijának ára. Amikor közölték, hogy ingyen lesz... na akkor már gondoltam, hogy túl vagyunk az "álomhatáron". A szerelés költsége nem fér bele hat számjegybe.
Elvileg csütörtökön hivnak, elvileg hétfőn leadhatom a kocsit, és két hét múlva érte mehetek. Elvileg... elvileg a március 9-én telibetönkrevágott autómból április 8-ára újjávarázsolt gyönyörűség lesz. Mintha mi sem történt volna.

2011. március 6., vasárnap

Könnyed (?) téli varázs a Lengyel-Tátrában

Egy hete, hogy szenvedek… igen, el kellett telnie egy hétnek, hogy erőt vegyek magamon és nekifeküdjek az élménybeszámolónak. Nem is tudom, hol kezdjem, miért éppen Lengyel-Tátra? Hát az úgy volt, a meglátni és beleszeretni tipikus esete. Meglátni? Valahol a facebookon szembesültem egy előző út képeivel, és úgy döntöttem, ide menni kell. De hogy vezetem elő Levinél? Ha azt mondom, de jó lenne, menjünk, tutti lepattint azzal, hogy nincs kedve, nincs pénze, nincs ideje, és egyáltalán… Akkor mi legyen? Hát jön karácsony, és egészen önző módon úgy döntöttem, hogy tetszik Levinek vagy nem, de ezt fogja karácsonyra kapni. Szegénykém nem volt túlságosan oda, de hát mit is vártam?

És karácsony óta csak vártam, hogy legyen végre február vége. És közben ajánlgattam több barátnak is az utat, azért ismerősökkel mégiscsak jobb utazni, pláne, hogy a szállásunk úgy volt meghirdetve: 3-4 fős szobák. Szerencsére a baracskai barátaink kaptak az ötleten, és befizettek. Így aztán biztos voltam benne, hogy ha Zsuzsiék jönnek, mosolygós-vicces-nagyonjóhangulatú pár napban lesz részünk. És lőn.

Egy kemény munkahét (hónap) után, nagyon korán indultunk pénteken reggel. 4.45-re kellett kiérni a Felvonulási térre, akarom mondani az 56-osok terére (nem tudom mikor fog ráállni a szám az új névre). Ahogy azt illik, mi 4.45-re kiértünk. Busz sehol. Nincs is annál jobb, mint hajnalok hajnalán várni. Aztán amikor jó negyed óra, húsz perces késéssel megjött a busz, és felcuccoltunk, és leültünk, és már nagyon mentünk volna, közölték, hogy még egy utastársunkra várunk, aki már állítólag „itt van a sarkon”. Szuper. Ilyenkor az ember nem akar arra gondolni, hogy milyen jó lett volna még az a fél óra, negyven perc az ágyikóban. Ilyenkor az ember nem gondol arra, hogy vajon milyen lelkivilág kell ahhoz, hogy másik 40 embert szemrebbenés nélkül hajnalok hajnalán háromnegyed órát megvárakoztat. Nem, ilyenkor az ember arra gondol, hogy elmegy három napra kikapcsolódni, és nem bosszankodik semmin. Csak egy kicsit. Nagy nehezen elindultunk, jóval fél 6 után. Aki ült már buszon és 180 centi fölött van, hát annak nem kell ecseteljem, hogy mennyire kényelmetlen. Egy idő után az embernek sehogy se jó, se keresztbe, se hosszába, sehogy nem fér a lába… Küzdöttem az alvással, hogy kicsit pótoljak az éjszakai majd’ két órához. Nem nagyon sikeredett.



Kora délután érkeztünk meg Krakkóba. Krakkóba, amiről sokat nem tudtunk, és ez így is maradt. Megszoktam már, hogy ezeknél a szervezett utaknál „kilökik” az embert a nagy ismeretlenbe, arra való hivatkozással, hogy csak helyi idegenvezetők vihetik a csoportot. De egyébként se nagyon vennénk sok hasznát a vezetésnek, fizikai képtelenség negyven embert úgy végigvezetni egy városon, úgy idegenvezetni, hogy mindenki halljon mindent. Ezért aztán készültem egy jó kis útikönnyvel. Meg egyébként is, muszáj voltam útikönyvet venni, hogy Levinek valamit fizikailag be tudjak csomagolni a karácsonyfa alá. Tehát könyvvel a hónom alatt nekivágtunk Krakkónak. Többen is ajánlották a zsidó negyed felkeresését. Meséltek az érintetlen „patinájáról”, hogy szinte olyan érzéssel sétálhatok majd az utcákon, mintha még mindig világháborús övezetben járnék, mintha megállt volna az idő. Két opció lehetséges: vagy nem találtuk meg a zsidó negyedet rendesen, vagy az informátorom nagyon régen járt a Kazimierzben. Miután „letudtuk” ezt a „kötelező”, és talán épp ezért csalódást okozó városrészt, úgy döntöttünk, hogy visszabandukolunk a Fő térre és környékére, amire éppen csak egy rövid pillantást vetettünk, amikor elváltunk a csapattól. De ekkor már éhesek-szomjasak voltunk, fáztunk, és nekem nagyon sürgős folyóügyeim voltak. Ezért kaptunk az alkalmon, hogy felkeressünk egy az útikönyv ajánlásában lévő tejbárt. Krakkó hatszázezer lakosából legalább százezer az egyetemista, az állam támogatja az ilyen olcsó kifőzde-szerű helyeket, hogy garantáltan alacsonyan tartsák az árakat. Nemcsak diákok ebédelnek itt, hanem a szegényebb emberek, akik nem akarnak gázra, villanyra, fűszerekre költeni, inkább járnak a mlechnybarba. Vannak családok is, akik rendszeresen itt ebédelnek. Sajátos árnyalata a lengyel életformának. Némi kommunikációs nehézségek árán megkaptuk a kakaónkat. Mondom emberünknek: „hot chocolate.” Kérdezi: „chicken?”. Az almáspitét nem volt nehéz kérjem (és végül ez az egyetlen, amit megtanultam: szarlotka), arra csak rá kellett mutassak. A két forrócsirkééért, akarom mondani csokiért, és két szelet sütiért alig fizettünk ezer forintot, mondhatni tényleg baráti. Leültünk, de jó is volt ülni kicsit, ennél már csak az lett volna jobb, ha van a kócerájnak mellékhelyisége. De nem volt. Minekis… Minden nem lehet tökéletes.

Újult energiával vágtunk neki a városnézésnek: Irány a Rynek Glówny, azaz a fő tér, mely a 200×200 méteres kiterjedésével a legnagyobb középkori főtér Európában. Hatalmas méretének célja az volt, hogy piachelyet biztosítson a Krakkón áthaladó kereskedők számára. Krakkó akkoriban a Lengyel királyság fővárosa volt. 40 000 m²-es területével évszázadokon át a legnagyobb vásártér és főtér volt Európában. A tér egyik nevezetessége a Posztócsarnok (Sukiennice), egy reneszánsz vásárcsarnok, a város egyik szimbóluma – jelenleg az árkádok alatt rengeteg kis bazár sorakozik az aranyművesektől kezdve a fafaragókig.

Innen – egy rövid kétbetűs (végrehálaaazééééégnek) kitérőt követően – kerestük fel a Flórián-kaput, mely része annak a városfalnak, amely az óvárost nem is olyan régen még teljesen körülvette. Ma fákat találunk a fal helyén, kivéve a Flórián-kapunál, ahol nem csak a kapu, hanem a fal egy része is áll. Itt járva ízelítőt kaphatunk abból, hogy milyen is lehetett a városfal. A kapu 1307-ben épült, nevét Krakkó védőszentjéről, Szent Flóriánról kapta. Amikor még a fal állt, összesen 8 ilyen kapun keresztül lehetett a városba bejutni, mindegyikhez tartozott egy felvonóhíd. A Flórián-kapu azért is különleges, mert ezen keresztül vezetett a király útja a főtéren át a Wawelbe. A mi utunk is a Wawelbe vezetett, kis kitérővel egy delikátesz bolton át, ahol megmelegedtünk, és vettünk némi alkoholtartalmú itókát. Muszáj volt. Sírva-zokogva ittuk meg, szét voltunk fagyva, már három órája sétafikáztunk a hideg, havasesős időben. Nem kellett sok az ízesített vodkából, és vigyorogva szaladtunk fel a Wawel dombjára. Nem tudom miért hagytam magam lebeszélni a csakrapont felfedezéséről. Hiába mondtam az én kedveseimnek, hogy hát töltekezzünk… nem hatódtak meg. Vagy csak azt hitték viccelek. De miről is van szó? A Wawel palotájának belső udvarában, a bejárattól balra levő sarokban található az úgynevezett csakra pont. A hinduk hite szerint Siva hét isteni erejű követ adott az emberiségnek. Ezek közül az egyik történetesen itt van. A katolikus lengyelek láthatóan nem rajongalak a furcsa megtiszteltetésért. Korábban állítólag egy táblát tettek oda, mely szerint a sarokban semmilyen csakra nincs. Hát én meg csak szerettem volna megtapasztalni, hogy igaz lehet-e a mendemonda.

A másik felfedezendő és megkeresendő dolog volt a Wawel sárkánya. Ezt végülis felülnézetből megvizsgálhattuk… hozzá is tartozik mese. Krak herceg uralkodása idején az ismeretlenségből egy szörny tűnt fel és a Wawel-domb barlangrendszerében telepedett meg. Gyíkszerű, rövid lábú, éles fűrészfarkú lény volt, amely éjszakánként a falvakat járta és a baromfiállományt, kerteket, földeket tönkretette. Krak elrendelte, hogy a barlang bejárata elé mindenki élelmet vigyen, ám ez is kevésnek bizonyult és a sárkány tovább garázdálkodott a környéken. Végül egy leleményes cipész mester - Skuba Dratewka – egy birkabőrt kitömött szurokkal és kénnel, amit a sárkány megevett és szörnyű szomját oltva a Visztula folyóhoz ment, ahol olyan sokat ivott, hogy végezetül nagy robajjal szétrobbant. Krakus a lányát a cipészhez adta, aki éveken keresztül varrta a cipőket a sárkány bőréből. A legenda másik változata szerint a sárkány békében élt a barlangjában, egészen addig, amíg Krakkó városa évente háromszáz ifjú szüzet adományozott neki. Miután ezt megtagadták, elkezdte pusztítani a vidéket, majd a legenda előző változathoz hasonlóan itt is egy cipészmester ölte meg. 1970-ben acél szobrot állítottak fel a Sárkány-barlang előtt, a szobor hatlábú sárkányt formál, öt percenként tüzet lövell ki a szájából. A tűzokádó sárkány után már csak röpke pár percünk maradt a reggelink beszerzésére, majd felpattantunk a buszra, és irányt vettünk Zakopane felé.

A szállásunk mondhatni egyszerű, kicsit szocialista, kicsit lepukkant, de alapjában tiszta, és mondhatni a két éjszakát valahogy kibírtuk. A szobát némiképpen átrendeztük, az ágyak 3-1-es elrendezését átalakítottuk 2-2-essé, majd irányt vettünk a város felé, 10 perc séta után és az én kivágott hisztimet követően, melynek tárgya az volt, hogy nem akarok egy hússzagú diszkóban kajálni, találtunk egy hangulatos kis helyet, ahol össznépileg (voltunk vagy huszan) elköltöttük vacsoránkat. Meg kell kóstolni céklaleves és káposztával töltött tészta volt a menü az én részemről. A céklalevest nem igazán tudom hová tenni. Nem volt rossz, de jó se. A tésztáról hasonlókat tudok mondani. Igazándiból a lengyel gasztronómiában időnk nem volt elmélyülni, és amennyit tapasztaltunk belőle, én nem is bánom, hogy „csak” ennyi jutott. Ezek a töltött tésztafélék leginkább a mi derelyénkhez hasonlatosak, azzal a különbséggel, hogy mindenféle sós cumóval is megpakolják a tésztát, lásd esetemben gombás-káposzta, amiben ugyan gombát nem találtam, de az étlapon így szerepelt, vagy juhtúró is kerülhet bele, és mindenféle húsféleség is, amiről én – lévén nem élek vele – nem nagyon tudok beszámolni. Aztán amit még meg kellett kóstolni a szirupos forralt sör. Hát igen, a bajok ott kezdődnek, hogy szirupos, és ezt még tetézi a forralás. Gondoltam én, ha ezek isszák, csak nem olyan rossz. Tévedtem. A szirupos sörhöz volt már szerencsém Szegeden, ott macisörnek csúfolják, és hidegen még az iható kategóriába sorolom. És ha már iszunk, akkor itt említsük meg a mindenféle ízesítéssel megáldott vodkájukat. A vodkával mindig is hadilábon álltam. És ezt most sem változott. Bár a jó kis meggyes-édes aromával megáldott Wisniowka vetekszik a mi bonbonmeggyünkkel, de szerintem krumpliból chipset kell csinálni, vagy gombócot, de semmiképpen se alkoholt… Az egyik kedvencem lett a bölényfüves vodka, azaz a Zubrowka, melynek jellegzetességét egy fűféle (Hierochloe odorata) adja, amely a lengyel-fehérorosz határ környékén fekvő Bialowieza nemzeti park tisztásain nő, és a vadon élő ritka európai bölény előszeretettel legeli. Minden üveg Żubrówka tartalmaz egy szálat ez utóbbiból, kellemes ízt, és enyhe zöldes árnyalatot kölcsönözve a vodkának. A hagyomány szerint nyaranta kézzel szedik a füvet, és a napon szárítják. A címkéjén a fenti okból egy bölény (żubr) látható. A másik, amihez még nagy reményeket fűzök, de nem volt erőm, akarom mondani egészségem megkóstolni, a Krupnik. Lehet már régen túl lennék az összes nyavajámon, ha megittam volna ezt a mézes gyógynövényes likőrhöz hasonlatos vodkát, de inkább kivárok vele. Talán alkoholizálásból elég is ennyi, remélem nem hagytam ki semmit. Mindezek mellett fogyott ám rendesen Imi papájának barackpálinkájából. Ha nekem valami mellé voksot kellene tenni, istenazatyám, hogy azt választanám!



És eljött a nagy túra napja. Még szinte ki se nyílt a szemem, amikor Zsuzsi következő kijelentését hallom: „Baaaaaasszuuuus, ez a qrva nagy hegy már tegnap este is itt volt???” Kinéztem az ablakon, és lám-lám, egy hatalmas, hófödte hegygerinc, a felkelő nap fényétől rózsaszínben tündöklő csúcsok. Igen. Szép és káprázatos, és ma megmásszuk.

Reggeli után indulunk neki a túránknak. Azt mondja a vezetőnk, ha egy picit fázunk, akkor hegynek fel pont jó lesz. Nem fáztam, pedig nem voltam túlöltözve. Ámbár lehet, a nagyon akciósan vett aláöltözetem működik, mert még soha nem fáztam benne, pedig vékonyka a drágám. Elhagytuk az út szélén parkírozó lovas szánokat, váltottunk jegyet (igen, már az erdőbe is belépőt szednek), majd nekiveselkedtünk a turistaútnak. Az út hatalmas havas fenyők között kacskaringózott, igazándiból sok látvány nem volt. Rá is kapcsoltam, még Leventém meg is dicsért, hogy milyen jól jövök. Aztán amikor kiértünk a gerincre és gyönyörű panoráma nyílott a völgyre és a környező hegycsúcsokra, na akkor húztam be a kéziféket, vettem elő a fényképezőt, és próbáltam betelni azzal a látvánnyal, amivel nem lehet betelni. Tapasztalt vezetőnk szerint 10 esetből egyszer adódik ilyen idő. Hát hálás is voltam az égieknek. Hálám jeléül – vagy inkább a hülyeség tanúbizonyságaként – nekiálltam vetkőzni, illetve még csak kigombolkozni. Nem kellett volna. Felértünk a Murowaniec menedékházba, és én úgy éreztem, ezt az isten adta jó napsütést kell élvezni, ezért aztán lekuporodtunk egy padra, jó kis szélárnyékos helyre, és az agyatlanságot továbbfejlesztve, vetkőztem: hát hadd száradjon már a jó kis napsütésben a vizes pólóm. Persze, mondhatod kedves olvasóm, hogy de hát tapasztalt túrázó vagy Zsuzsi, hogy csinálhatsz ekkora baromságot… most már tudom. Akkor és ott úgy éreztem, hogy 20 fok van és tavasz. Közben -8 fok volt, és tomboló tél, némi napsütéssel. Már tudom. Bár az is lehet, hogy nem tüdőgyulladást szedtem ott össze, hanem csak elkapott a hetek óta kerülgetett influenza. Vagy a kettő együtt. Vagy ki tudja. Mindegy is. Ott és akkor rettentően élveztem a helyet is, az időt is, aztán most két hétig nyögöm (akarom mondani köhögöm) a saját hülyeségem. De hagyjuk a nyavaját másra… Mivel extra jó idő volt, és állítólag a csapat extra jól bírta a túrát, egy extra sétát is beiktattak szervezőink. Egy tóhoz, nevezetesen a Fekete-tóhoz kerültünk egyet, ami alapjában véve nagyon kecsegtetően hangzott, hogy a Tátra nemtom hányadik legnagyobb, vagy legmélyebb tavacskáját fogjuk meglátni. Hittük, hogy meg fogjuk látni, vagyis eszünkbe, nekem legalábbis eszembe nem jutott, hogy tél van, s biza ilyenkor a legmélyebb tavak is befagynak. Ergó, egy tónak a helyét fogjuk látni, elképzelhetjük, hogy nyáron milyen szép kék és zöld színben pompázik, odagondolhatjuk a vízre a körbeölelő hegyek tükörképét, stb… Persze gyanút foghattam volna, hogy nem túl nagy vizuális élményben lesz részem, amikor a vezérünk – amolyan szépen és alázatosan – megkért minket, saját biztonságunk érdekében ne menjünk rá a jégre. Persze milyen a magyar? Már csak azért is? Csesszünk ki jól a túravezetővel, mutassuk meg neki, hogy lám, mi milyen fasza gyerekek vagyunk, és többek rámentek. Én drukkoltam, hogy ha netán beszakadna mégis a jég, Darwin-díjas kollégáim zsebében remélhetőleg jó sok kő van, hamarább süllyedjenek… De mindenki megúszta – szárazon.

Innen majdnem ugyanazon az úton mentünk vissza Zakopanéba, mint ahol feljöttünk, úgy fél útig. Aztán jött nagyon jól a túrabot, mert helyenként nagyon durván csúszott az ösvény, és igen meredek is volt. Időnként jobbnak láttuk, ha mi magunk tesszük le a fenekünket, és féligmeddig „popsízve” csordogálunk le a hegyről. Többször eszembe jutott a régi bakancsom, hogy milyen jól tettem, hogy lecseréltem… pláne amikor felfedeztem, hogy annak a leánynak is pont olyan típusú lábbelije van, aki szegény önszántán kívül többet van vízszintben, mint függőben.

Már majdnem visszaértünk a faluba, amikor felfedeztünk egy sajtot áruló bácsit. Hetyke bajsza alatt, közömbösen szolgálta ki a csoportot. „Egyet ebből, egyet abból” – mutatták utastársaink bőszen. Aztán amikor rám került a sor: „Ebből négyet, abból hatot, amabból hármat”… Emberünk szeme kikerekedett, bajuszkája alól mosoly csillant, és még a kezét is megremegni láttam a nagy boldogságtól, hogy na most ő aztán milyen jó üzletet csinál. Jelzem én is örültem a sajtnak. De miért is? Oscypeknek hívják és a Tátrában élő emberek sajtja. Orsó alakú. 17–23 cm hosszú és a legszélesebb pontján 6–10 cm vastag. Súlya 60–80 dekagramm. Vágott felülete krémszínű, a sajt kérge sötétebb, de fehéres is lehet. A sajt külseje szalmaszínű, világosbarna, enyhén fényes. Kemény, füstölt és kissé sós ízű. Készítéséhez lengyel hegyi juhok tejét használják. Amennyiben tehéntejet is felhasználnak előállításához, az a lengyel vörösmarha teje lehet. Ezután a tejet szobahőmérsékleten állni hagyják, hogy megsavanyodjon, majd a savanyú tejet összekeverik friss tejjel. A felhasznált tej legalább 60%-a juhtej kell legyen. A tejet enzimmel oltják be, és a sajt megszilárdul. A megalvadt masszát hagyományos eszközökkel darabolják. Majd miután a sajtdarabok lesüllyednek a tárolóedény aljára, a tejsavót eltávolítják. A térfogat a felére csökken. A csomókat szétnyomják és a sajtot kiemelik. A sajtmasszát kézzel ledarálják, gömbölyűre formázzák és savóba süllyesztik. A sajtot gömbölyűre alakítják, egy vékony tűvel felszúrják. A gömbre a tű mentén nyomást gyakorolnak, így dupla gúla alakot vesz fel. A legszélesebb átmérőnél gyűrűt helyeznek a sajtra. A gyűrűt leveszik, a sajtot kézzel formázzák, és felületét simára alakítják. Ez után hideg vízbe helyezik, hogy megőrizze a kialakított formát. Áztatják páclében – akár 24 órán keresztül. 12–24 órán át szárítják a sajtot. Hideg füstön 3–7 napig füstölik a sajtot. Tehát ott tartottam, hogy az eladó bácsi boldog volt, meg én is a másfél kilónyi oscypekemmel. Igen ám, de mire hazaértünk, akarom mondani a szállásunkra, Levi is kinyögte, hogy apujának, meg anyujának, meg hát úgy otthonra is jó lenne. Itt látszott összedőlni a tervem, hogy viszek a kollégáknak, a barátoknak, anyumnak, öcsémnek, meg magamnak is a sajtból. Elmorzsoltam a fogaim közt egy „bammmeg miért nem szóltál előbb”-öt, és reménykedtem, hogy még sikerül beszerezni a már majdnem ipari mennyiség mellé még egy kicsit. Sikerült. Nekiindult vacsorázni. A terv az volt, hogy a csapat együtt, egy helyre ül be. De a mi jó vezetőnknek nem sikerült egy helyre foglalnia asztalt, míg mi élményfürdőztünk, ez volt a „feladat”.
Ja, élményfürdő. Még el se indultunk, de telefonon leegyeztettük Zsuzsival az igényeket: „Zsuzsi – szauna, Imi – csúzda, Levente – úszómedence, Én – melegvizes bugyborgató… aztán este a vacsoránál megbeszéljük, kinek milyen volt.” És sokat nem tévedtem az elgondolással, mert Levit alig tudtuk kipecázni az úszómedencéből, Imit alig lehetett levakarni a csúzdáról, engem és Zsuzsit viszont egyáltalán nem lehetett kiszedni a melegvizes bugyogóból. Mi oda betettük a seggünket, és majd a másfél óra leteltével kijöttünk, és távoztunk az élményfürdőből. Hogy milyen volt a csúzda? Kérdezzétek Imit… No és eztán indultunk el vacsorázni. Nagyjából öten, ötféle igényekkel. Ez túl hangos, az túl csendes, ez drága, az olcsó, itt túl sokan vannak, ott túl kevesen. Bennem csak az tartotta a lelket, hogy sikerült még a főutcán beszerezzek mintegy másfél kilónyi sajtot, ettől nyugodt voltam, hogy éhen nem halok, és még talán haza is kerül belül valamennyi. Útáltam az egészet, látván, hogy a grillezett húsokon kívül sok vega opció nincs. Nagy nehezen betértünk egy lacikonyha jellegű kajáldába. Ott szállt el az összes türelmem, energiám és mindenem. Kábé úgy voltam vele, csak egyetek, és húzzunk haza. Nem voltam éhes, és nem volt kedvem semmihez. Ilyenkor érzem, hogy a vegaságom néha egyenlő egy tortúrával. Hülye kérdések… nincskedvem válaszok. Egy paradicsomlevest tettem magamévá, háááát… Anyué jobb. Zsuzsiék tünemények voltak, látták rajtam a „gameover” táblát, próbáltak a kedvemben járni, és szereztek nekem mézsört. Lengyelországban a középkor óta készítik, az ország legrégebbi népi itala - a gabonasör és a vodka később honosodott meg. A mézsört alkoholos fermentálással nyerik, mely során a mézet vízzel felhígítják, majd komlókivonatot adnak hozzá. Fűszerekkel vagy gyümölcslevekkel ízesítik. Szobahőmérsékleten szolgálják fel, télen forrón, fűszerezetten isszák. Forrón kaptam, és inkább hasonlított egy jó erős-édes forralt borra, mint sem sörre. Érdekes volt, egyszer meg kell kóstolni, de nem fogok sírni utána, mint ahogy a szirupos meleg sör után se. Hazafelé még beugrottunk egy éjjelnappaliba, egyrészt reggelit kellett venni, másrészt nekem muszáj volt beszerezni az alkoholtartalmú itókáimat. Egy kis zubrowka mindenképpen kell… a wisniowkát és a krupnikot is meg kell itthon ismertetni a népekkel. Tehát vásároltunk. Még egy kis sajtot is, biztos ami biztos. Mire visszagyalogoltunk a szállásra (10-15 perc), mindenki hulla volt, én meg úgy éreztem, a vacsora előtti mélypontomon olyatén lendültem túl, hogy reggelig tudnék mulatni, mondjuk egy Tankcsapda koncerten. De koncert se volt, mulatásra hajlamos partner se volt, így aztán betolattam a hálózsákomba, és megpróbáltam én is jobb létre, akarom mondani álomba szenderülni.



Vasárnap hajnalban összecuccoltunk, már éreztem, hogy nem vagyok százas, gondoltam túl sokat ettem-ittam összevissza, úgy döntöttem, hogy csak egy kis gyümölccsel örvendeztetem meg a szervezetem. Egyébként sem szoktam reggelizni, mióta az eszemet tudom ébredés után 3-4 órával esik jól a kaja. Lehet rossz szokás, de már általános iskolás koromban is akkor voltam jól, ha a tízóraiig békében hagyták a gyomromat. Reggeli után elkezdtük kihordani a motyónkat a buszba, és felkészültünk lelkileg az utolsó napra. Még egy túra. Nem lesz nehéz, röhögve kibírjuk. A Morskie Oko-t körbevevő erdőség szélére buszoztunk. Innen gyalog mentünkk, hatalmas havas fenyvesek közt, ahol néha szánok suhantak el mellettünk. Útközben megpillantottuk a Mickiewicz-vízeséseket, amik egymástól jól elkülöníthető három lépcsőből állnak – állítólag legalábbis, mi csak egy befagyott patakocskát véltünk felfedezni. Utunkat folytatva egy kisebb emelkedős rész leküzdésével megérkezünk a Halas-tóhoz (Morskie Oko), ami 50,8 méter mélységével a Lengyel-Tátra negyedik legmélyebb tava. Innen fantasztikus látvány nyílik a Rysy (2499 m), Czarny (2410 m) Posredni (2393 m), Wielki (2428 m) és a magányosan „álldogáló” Mnich (2070 m) csúcsokra. A Havas-tavi menedékházban költöttük el utolsó zlotyijainkat, és ettünk egy sült túrós palacsintát, amivel erőt gyűjtöttünk a visszaúthoz. Kellett is az erő, mert a fene se gondolta, hogy mint valami náci erőltetett menet, egy slunggal kell leszaladjunk a hegyről. 9 km-t tettünk meg, megállás nélkül. Nem tudom hová és miért kellett úgy rohanni, hisz nem estelett ránk, időben voltunk, de biztos sietett valaki haza. Én meg szenvedtem. Szerintem már ott és akkor a láztól. Egyébként 1997-ben II. János Pál pápa is ellátogatott a Halas-tóhoz, a házban számos fénykép árulkodik erről, állítólag akkor építették az aszfalt utat, amin volt szerencsém menetelni, hogy milyen monoton, és mennyire unalmas, és mennyire fárasztó, hogy amikor alig élsz, ugrabugrálsz elfelé a lovas szánok elől, hogy kedved lenne felpattanni egyre, hogy vége legyen a szenvedéseidnek, de nincs már pénzed, mert az utolsó fillérekből is sört veszel a tesódnak, és csokit a „sógornődnek”. De persze büszke vagy magadra, hogy megcsináltad, még ha utolsónak is, végül is csak te érzed, hogy milyen pokoli szenvedés megy végig rajtad, csak te tudod, hogy ilyenkor normális ember otthon fekszik és aszpirin c-t kortyolgat, és jajveszékel a távirányító után. Te meg 18 km-es erőltetett menetben mész, és hajt valami. Bizonyítani akarsz magadnak, és felcseng a füledben a klasszikus:

  • Egy gondolat bánt engemet:
  • Ágyban, párnák közt halni meg!
  • Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
  • Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
  • Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
  • Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...

Így egy hét távlatából, túl a 39.1-es lázon, lassan túl nyolc darab herpeszen, lassan túl a megszűnni nem akaró köhögésen, igazat kell adjak Petőfinek: „ne ily halált adj énnekem.”


Még több fotót ide kattintva nézhetsz!