Színház az egész…

Tegnap színházban voltunk. Mondták sokan, hogy használjam még ki az időt, míg a pocaklakó bent van, mert aztán egy időre úgysem fogok tudni efféle kulturális-szórakoztató eseményeken részt venni. Meg hát kívánság is volt, apósom (és élettársa, Terike, aki közben 39 fokos lázzal otthon maradni kényszerült) szerette volna régóta látni a Nemzetit, így hát összehoztuk a kellemest, a hasznossal. Mint utólag kiderült kellemes se volt, hasznos se volt…
„Jó estét nyár, jó estét szerelem’” – ígéretes cím… Könnyed, zenés, épp kismamáknak való… (A történet egy hatvanas évek elején megtörtént esetet dolgoz fel. Egy pszichopata munkásfiú megfeszített energiával összekuporgatott pénzén néhány napra személyiséget cserél. Görög diplomatának adja ki magát, luxusvacsorákat fizet, elegáns nőknek udvarol, az eljegyzés elől persze mindig eltűnik. Beleszeret egy lányba, és nem tudja időben otthagyni.) Készült ebből a hetvenes években nagysikerű magyar tévéfilm is, Harsányi Gáborral, Halász Judittal a főszerepben, de nem ez a lényeg.
A hangosítás borzasztó volt, a zene is, és úgy egyáltalán… A szünetben úgy álltunk fel, hogy anyukám közölte: menjünk haza, nem bírja. Na de hát kérem, ha már itt vagyunk… hátha majd a második felvonás… Kivonultunk a szünetre. Levikém szomjas, előveszem a táskámból az innivalót, és úgy szöget üt a fejemben, hogy hiányérzetem van. Nézem a táskám, nem tudom eldönteni mi a baj… Valami nem stimmel… Nézem egyik fakk, másik fakk… hol a kis szütyőkém, amiben az összes iratom van??? Pánik… kipakolás, nincs. Sehol sincs. Mondom Levinek, hogy hát nálad volt utoljára, nem raktad el? Nála ugyan nem, biztos én hagytam ott az információs pultnál, amikor a jegyeket vettük át. Na akkor futás, de előtte még vissza a nézőtérre, hátha leesett a székek közé… Nem esett le. Két emeletet futva le, miközben szembe már a becsöngetés hallatára vonultak visszafelé a népek… Információs pultnál közlik, hogy nem, nem találtak ilyesmit, és persze, ha ott hagytam volna, hát gondoskodtak volna róla, hogy visszakerüljön hozzám. Futás a ruhatárhoz, pánikhangulatom csak fokozódik. A ruhatáros nagyon rendes, közli, hogy a pulton biztos nem hagytunk ilyet, de hozza a kabátokat, nézzük meg. Egészen biztos voltam benne, hogy a kabátban nem hagytam semmit. De megnézzük.
Levi úgy dönt, hogy kimegy a kocsihoz, én meg vissza az előadásra. Sok értelmét nem láttam, mert nem láttam az idegbajtól, de visszaültem, mondtam az én kedves férjemnek, hogy ugyan írjon egy sms-t, mindenképpen. Írt…. Nem találja a kocsiban sem.
Ekkor kezdtem úgy érezni, hogy végem, ha nem ülnék, elájulnék, de nem bírok tétlenül ülni. Ki kell menjek. Felállítottam a sort, a darab közepén… gondoltam magamban, gondoljon mindenki amit akar, én egy percig nem bírok maradni, az előadás egyébként sem érdekelt, és az agyam is egészen máshol járt. Anyum jött utánam… Mondtam Levinek, hogy akkor most én is megnézem a kocsiban, ott kell legyen, nem lehet máshol, ha nincs ott, akkor tutti vége, akkor a következő két hetet tölthetem okmányirodákban, rendőrségen, és nagyjából fizethetek ki iratonként 10 ezer forintot (lakcímkártya, személyi, jogsi, forgalmi, adókártya, tb-kártya, meg amit el tudtok képzelni)… Így karácsony előtt szuper. És akkor tegyük hozzá, hogy mi van akkor, ha holnap elindul a baba? Hogy szülök tb-kártya nélkül? Meg egyébként is. A bejáratnál a biztonsági őr, látva a pánikot hármunk arcán, megkérdezte mi a baj. Elmondtuk neki. Nagyon kedves volt, a lelkünkre kötötte, hogy másnap telefonáljunk be, mert sokszor előadás végén, a takarítók csodákra bukkannak… Megköszöntük, és irány a kocsi. Levi közben ecsetelte, hogy még a gumiszőnyeg alá is benézett. És különben is, máskor majd ő vezet, én meg intézem az adminisztrációt, nem neki való ez… Nem akartam csúnyát mondani, nem mondtam semmit. Kinyitottuk a kocsit, Levi a vezetőülésnél, anyum hátul, én azon az oldalon, ahol Levi ült. És igen…. A sötétben csak odanyúltam, és éreztem a kis gyöngyvászon és zipzár találkozását. És akkor ott, bevallom: elbőgtem magam. A nyakába ugrottam először anyumnak, majd a páromnak, és potyogtam a könnyeim. És akkor úgy éreztem, hogy az a bizonyos nagy kő leesett a szívemről. És akkor azt is éreztem, hogy öregedtem kb. öt évet, és lábon kihordtam két infarktust, és nem tudtam mást mondani: „Édes szívem, engem már az én állapotomban ilyesminek nem szabad kitenni…”
Valószínűleg az történt, hogy amikor behajtottunk a parkolóba, és kérték a jegyeket, Levi kivette a szütyőkéből, majd a sötét autóban, a sötét kis brifkót a sötét táska mellé tette, észre se vette. És valószínűleg az volt a szerencsénk, hogy amikor kiszállt, nem esett ki a kocsiból, hanem beékelődött az ülés és a küszöb közé.
Mindenesetre a jóisten segített, és hát ugyebár minden jó, ha jó a vége… A vége… a nagyon kedves jegyszedő néni látta, hogy kint ücsörgünk, és kérdezte mi a baj. Elmeséltük a kálváriánkat, mire ő mondta, hogy ha gondoljuk, bekísér minket az utolsó sorba… Nem gondoltuk, amúgy is negyed óra se volt az előadásból. Ha eltekintünk attól, hogy mennyire nem tetszett az előadás, hogy történt ez a „kis malőr”, le a kalappal a Nemzeti személyzete előtt, a ruhatárostól, a biztonsági őrön át, a recepcióson keresztül a jegyszedő néniig, mindenki Ember volt!

Listák és pipák

Az elmúlt két hét - azon túl, hogy dolgoztam - azzal telt, hogy mindenféle listákat gyűjtögettem, egyiket a védőnőtől, másikat a kórház oldaláról, a harmadikat a netről.... Mi kell a babának, mi a mamának, mi a papának - ha esetleg mégis úgy döntene, hogy részt vesz a fia világra jövetelében. Listákat nyomtatok, egyesitek, pipálok, utánaolvasok, érdeklődök - még jó, hogy vannak tapasztalt anyukák a környezetemben (csak azok vannak lassan)... :) Aztán ha megvan, hogy hol és mi olcsó(bb), akkor nyakamba a várossal, és irány beszerezni...

Ma jutott eszembe, hogy amikor három éve (vagy már lassan négy is?) Indiába készültünk, akkor csináltam ugyanezt... Hogy mi az összefüggés egy nagy utazás és egy gyermek érkezése között? Nem sok, talán csak annyi, hogy a messzi távoli földrészről hazajöttünk, most pedig egy olyan útra indulunk, ahonnan (szerencsés esetben) soha nincs visszaút...

Angyalkám

Botond 1600 grammot nyom a 30-ik héten. Egyre többször érzem, hogy mocorog, eddig ezt hittem rugdall, de az ultrahang után rájöttem, hogy inkább bokszol a drága... :) Az már biztos, hogy nem szeret szerepelni, a 12-ik heti tarkóredő-vizsgálat kb. 20 percet vett igénybe, annyira bujkált, és most sem könnyítette meg a helyzetünket.

Szó szerint bújócskát játszott velünk, de azért egy mosolyt sikerült elcsípnünk, miután grimaszolt kettőt, csücsörített párat és ránkkacsintott. Ha eddig nem is voltam benne biztos, most már tudom milyen az: szerelem első látásra :)

Angyal...

Egyszer egy gyermek megszületni készült, és így szólt az Istenhez:

"Azt beszélik, holnap leküldesz a Földre, de hogyan fogok élni ott, hisz kicsi és védtelen vagyok?"
Isten azt válaszolta:
"A sok angyal közül kiválasztottam neked egyet, aki várni fog téged és vigyázni rád."
... "De itt a Mennyországban nem csinálok mást, csak énekelek és mosolygok.
... Erre van szükségem, hogy boldog lehessek" - mondta a gyermek.
Isten így felelt:
"Az angyalod mindennap fog énekelni neked. És érezni fogod a szeretetét, és boldog leszel."
"És hogyan fogom megérteni az embereket, ha nem értem a nyelvüket?" - kérdezte a gyermek.
"Az könnyű! Az angyalod meg fogja tanítani neked a legszebb és legédesebb szavakat, amiket valaha is hallani fogsz, és az angyalod türelemmel és gondossággal meg fog tanítani beszélni" - válaszolta Isten.
A gyermek felnézett Istenre és így szólt:
"És mit fogok tenni, ha veled akarok majd beszélni?"
Isten rámosolygott a kisdedre és azt mondta:
"Az angyalod össze fogja tenni a kezeidet, és megtanít imádkozni."
A gyermek kissé szomorúan folytatta:
"Úgy hallottam, hogy a Földön rossz emberek is vannak. Ki fog engem megvédeni tőlük?
Az Isten megölelte a gyermeket és azt válaszolta:
"Az angyalod óvni fog téged akkor is, ha az az élete kockáztatásával jár."
A gyermek elszontyolódva nézett maga elé és így szólt:
"De mindig bánatos leszek, mert nem láthatlak téged."
Isten ismét megölelte a gyermeket:
"Az angyalod mindig beszélni fog neked rólam, és meg fogja mutatni, hogyan juthatsz vissza hozzám, habár én mindig melletted leszek."
Ekkor, bár nagy békesség volt a Mennyben, már hallani lehetett a földi hangokat. A gyermek sietve kérdezte:
"Istenem, ha most mennem kell, kérlek, áruld el nekem az angyalom nevét!"
És ekkor Isten így válaszolt:
"Az angyalod neve nem fontos. Egyszerűen így fogod hívni: Édesanya!"

Csak egy kutya?

Annak aki érti... Csak egy kutya? Időről időre azt mondják nekem: Ébredj fel, ez „csak egy kutya”! – nem értik, miért teszi meg az ember ezeket az utakat, miért invesztál ilyen sok időt és érzést, vagy miért veri magát költségekbe, amelyek a „csak egy kutyá”-val járnak. Legbüszkébb pillanataimból néhányat a „csak egy kutyának” köszönhetek. Sok óra telt el, amikor egyedüli társaságom „csak egy kutya...” volt, de egyetlen pillanatig sem éreztem magamat mellőzve vagy egyedül. Életem egyik legszomorúbb pillanatát a „csak egy kutya” idézte elő, és a sötét napokban a „csak egy kutya” volt az, akinek barátságos érintése jóleső érzéssel töltött el, és erőt adott átvészelni azt a napot. Ha te is azt gondolod, hogy ez „csak egy kutya”, akkor feltehetően olyan mondatokat is ismersz, mint „csak egy barát”, „csak egy napfelkelte” vagy „csak egy ígéret”. Ez „csak egy kutya”, aki barátságból, bizalomból és merő hamisítatlan örömből a lényeget hozza az életembe. „Csak egy kutya” felébreszti bennem a részvétet és a türelmet, ami engem jobb emberré tesz. „Csak egy kutya” vesz rá arra, hogy korán keljek, hosszú sétákat tegyek, és vágyakozva tekintsek a jövőbe. Ezért számomra és az olyan ember számára, amilyen én vagyok, ez nem „csak egy kutya”, hanem minden remény és jövőbeli álom megtestesítője, kedves emlékek és a jelen tiszta élvezete. A „csak egy kutya” megmutatja bennem a jót, és eltereli a gondolataimat. Remélem, hogy mások is megértik egy napon, hogy ez nem „csak egy kutya”, hanem valami, ami nekem emberiességet kölcsönöz, és többé tesz, mint „csak egy ember”. Tehát ha legközelebb hallod azt a mondatot, hogy „csak egy kutya”, akkor mosolyogj, mert ők ezt „csak” nem értik. Ha a szemébe tekintesz, elfelejted minden félelmedet, gondodat, szomorúságodat és problémádat, mert a kutyák nekünk olyan szárnyakat adnak, amelyek nekünk soha nem voltak és soha nem lesznek. Richard Dehmel (1863-1920)

Új "feladat"

Ma úgy alakult, hogy hirtelen és váratlanul be kellett ugorjak a nagynéniszerepbe. Nem készültem rá, a baba jött, a szülők viharoztak sürgősségi fogorvosi ellátásra. Nem mondhatom, hogy nem, izgultam... De Zsombor nagyon rendes gyerkőc volt, nézegettük kicsit a felhőket, szippantottunk párat a jó levegőn, és mély álomba merültünk. Egy órán át még a szomszéd fűnyirója sem tudta felébreszteni... :) Aztán egyszercsak kaptam egy mosolygós, kipihent babát, aki ismét rácsodálkozott a felhőkre, de ezúttal már nem érte be ennyivel. Heves karmozdulatokkal és némi hangjelzéssel adta tudtomra, hogy többet akar látni a világból, és azonnal vegyem ki a kocsiból. Igy aztán körbejártuk a kertet, megnéztük az autókat, a fákat, a házat, a kutyust... És annyira rendes unokaöcsik voltunk, hogy a piszkosmunkával is megvártuk anyát... :)

Ezúton is üzenem Zsombornak, ilyen rendes gyerek előtt bármikor nyitva az ajtó :) :) :)

X-szem

Amikor az ember lánya három helyen dolgozik, és amikor az ember lánya élete nagy napjára készül, és amikor az ember lánya lassan felruházódik egy teljesen új feladattal, akkor talán normális, ha új hobbit keres magának. Nem mintha lenne rá ideje, de mégis... Ez most kérem a tervezgetés, a várakozás és a reménykedés kora... A tervezgetésbe persze belefér, hogy mit csinálok majd, ha...

Sosem állt távol tőlem a "kreatívkodás", mindig szerettem "alkotni". Hát ha majd egyszer (nemsokára) sok időm lesz(???), a képeken látható két kedvencet szeretném elkészíteni.

A kutyus természetesen örök, és imádnivaló, és a kedves mosolygós mackó is jól fog mutatni a majd augusztusban szép sárgára kifestett szoba falán, és ha netán kevés lenne, van még a tarsolyomban plútókutya, pandamaci, és Micimackó is...

Tervek, vágyak, álmok... kellenek ahhoz, hogy az ember néha kizökkenjen a hétköznapokból, és kellenek ahhoz, hogy az életünknek célja legyen.

Jó úton vagyunk…

Amikor bármibe kezdesz, és minden jól sikerül, akkor érzed úgy, hogy jó úton vagy. Amikor minden irányból érzed azt, hogy az égiek is segítenek, akkor el kell hidd, hogy jó úton vagy. Amikor nincs a szívedben bizonytalanság, akkor tudnod kell, hogy jó úton vagy. És így van ez velem/velünk két hónapja. Bármibe kezdtünk, minden sikerült, minden elsőre, minden úgy, ahogy elterveztük, ahogy szerettük volna. Így sem könnyű, de mégis erőt ad a hit, és a tudat, hogy jó úton vagyunk. Jaj, tudom, rébuszokban beszélek, bocsássátok meg. Egyelőre csak egy nagy adag pozitív energiát kérek, és sok-sok szeretetet, más nem kell!

:)

Nem írok, mert készülődik valami új, valami más, valami szép, valami, ami nem könnyű, de amiért érdemes... amire vártam, amire vágytam, amiért imádkoztam. Vannak félelmeim, de nincsenek kétségeim, a szívem boldog, a jóisten velem van...

Bodza

Mostanában, ha van egy kicsinke szabadidőm, és az időjárás is megengedi, legszívesebben a kutyussal megyek sétálni, jól esik a napsütés, a szellő, a madarak csicsergése, a tavaszi virágok illata és látványa. A héten már gondoltam a bodzára, hogy lassan eljön az ideje, de amikor teljes pompájában van a városban, a hegyen akkor még éppencsak nyílik. Mióta az Árvácska utcában lakunk, és rendszeresen a Majdánra járunk buksival sétálni, van egy nagyon jól bejáratott bodzalelőhelyem. Távol mindentől, távol az autóktól, távol a portól. Még annyira nem virágzik a bodza, hogy messziről fel se lehetett volna ismerni a bokrokat, még csak a déli oldalon fehérlett egy-egy virágtányér. De szerencsére egy szép kis csokornyit tudtam szedni, többet nem is akartam, csak egy üvegre valót, csak ízelítőnek, csak hogy belopjak egy kis tavaszt a poharamba.

Szörpöt még nem csináltam, az én receptem a világ legegyszerűbb receptje: csinálj egy kellemes limonádét, citrommal, citromsavval, cukkorral, mézzel, ízlés szerint. És tégy bele egy jó nagy marék, egy szép csokor bodzavirágot. Mivel én ügyelek arra, hogy olyan helyről szedjem, ahol se autó, se por nincs, én nem szoktam megmosni. A mosással elmegy a lefolyón az értékes és egészséges virágpor. Ezt a bodzás limonádét, amibe belekarikázok egy-két citromot, úgy 2-3 napig érlelem, de általában a második napon már sűrűn kóstolgatom (hirtelen meg tud savanyodni), mert ha nagyon meleg van, a cukor bizony erjedésnek indul.

A következő kutyaséta alkalmával is szedek ebből a gyönyörű, finom és egészséges virágból, akkor palacsintatésztába mártogatom majd és olajban kisütöm a virágot, ősszel pedig a már bogyóból készítek lekvárt...

Nagymama bodzalekvárja

Hozzávalók: 1 kg leszemezett bodzatermés, 1 kg cukor, 1 kg alma, fél csomag (2,5 dkg) porított zselatin.

A meghámozott, kimagvazott és apróra vágott almát összekeverjük az előre átpasszírozott bodzaterméssel és cukorral. Az így kapott keveréket állni hagyjuk egy napig, majd főzéssel pépesítjük. Ha nem sűrűsödik meg eléggé, használjunk zselatint, és azzal főzzük lekvársűrűségűre a gyümölcspépet. Töltsük száraz, előmelegített üvegekbe, légmentesen zárjuk le és tartsuk száraz dunsztban egy órán át. (A zselatint tutti kihagyom, nem túlságosan vega, és fáj is tőle a hasam.)

Ez a terv. És talán még szárítok is bodzavirágot, teának, télire, megfázás ellen. Remélem lesz időm. Minden ezen a fránya időn múlik.

Most, hogy nekiálltam ennek a bejegyzésnek, kicsit utána olvasgattam a bodzának. Képzeljétek, a Harry Potter hetedik részében szereplő Pálcák Ura, minden idők leghatalmasabb varázspálcája is bodzából készült. Lehet azért, mert a bodzafa könnyen megmunkálható, az ágak belsejében jellegzetes, puha, szivacsszerű rész, a bodzabél húzódik végig. Ezt a szivacsos részt eltávolítva egyszerű, üreges botot kapunk, ami számos tárgy (bodzasíp, furulya, bodzapuska) készítéséhez kiváló. A bodza fűtőértéke elenyésző. Kizárólag bodzafából úgyszólván lehetetlen tüzet rakni, egészen szárazon is alig gyullad meg, csak izzik és hamuvá omlik össze. A magyar néphit szerint a bodzát nem szerencsés a ház mellé ültetni, mert akkor belecsap a villám. És azt is állítják az öregek, hogy a bodzabokor alatt nem jó elaludni, mert elvarázsolja az embert…

És mire jó a boda? A bodzateát meghűléses megbetegedések, hurut esetén, izzasztószerként és immunrendszeri serkentőként használják. A bogyókból készített savanyú lekvár kiváló hashajtó, vizelethajtó. Használják még vértisztításra, köhögéscsillapításra. A leveléből készült tea pedig reumás bántalmakra nagyszerű gyógyír, de lázcsillapításra is ajánlják.

Mungóbab

Nemrégiben ismerkedtem meg vele, és megkedveltem, mert nem kell napokat áztatgatni, főzögetni, nem terheli meg annyira az ember emésztését, és nagyon finom. Héjas állapotban sötétzöld színű, hántoltan pedig halvány sárgás színe van.

„B vitaminokat, és C vitamint is tartalmaz. Magas az ásványi anyag tartalma, vastartalma pedig kiemelkedő, jó fehérjeforrás, mint a legtöbb hüvelyes növény. A kis babszemek csíráztatásra alkalmasak.” – No ennyit a tudományról, most jövök én, és a tapasztalások.

Első próbálkozásra csak egészen egyszerűen a rizsbe raktam, a hántolt verziót, és amennyi idő alatt a rizs megfőtt, a bab is megpuhult. Első ránézésre teljesen olyan, mintha kukoricás rizs lenne, de az íze persze teljesen más. Tessék kipróbálni!

Ma pedig úgy gondoltam, eljött az ideje a hántolatlan verziónak… De mi legyen belőle? Napok óta kinéztem a neten ezt a jó kis receptet… Pár dolog hibádzott… én ma akartam főzni, és tegnap nem áztattam be. A másik: nem volt itthon se kínai kel, se káposzta. Sebaj, van itthon sárgarépa. Harmadik dolog szinte nem is lett volna, ha ez a massza úgy viselkedik, ahogy a recept szerint kéne neki… De nem viselkedett úgy. Lehet nem tett neki jót, hogy ázás helyett főztem a babot? Vagy a sárgarépa ment át ragaszkodósba (a teflonhoz való kötődését hosszas vakargatás árán sikerült csak megszüntessem)… Szóval kezdtem kétségbeesni… Vagyis inkább azon kattogott az agyam, hogyan mentsem meg a bekevert masszát, mert túl jó íze van ahhoz, hogy a kukában landoljon. Első lépésben tettem egy kis búzasikért a masszába, hogy hátha összetartja - az ilyetén próbálkozásaim eddig be szoktak válni. Hát most nem segített rajtam, se a lepényen. Aztán arra gondoltam, hogy ha meghempergetem zsemlemorzsában, és bő olajban, fasírtszerűen kisütöm, akkor talán még ehető lesz. És bingó… Így most van egy tutti mungóbabfasírt receptem… De a megpróbáltatások nem értek itt véget. Az olaj is úgy döntött, hogy ma este kiszúr velem. A Rába habzása kutyának a füle ahhoz képest, amit produkált nekem a kis lábaskámban… Az olaj kiszaladt, nekem meg a cérna elszakadt, úgyhogy a ki nem sült fasírtkáimat egy tálcára raktam, és behajítottam a fagyasztóba…

Következőnek levest és pástétomot fogok alkotni. Bár most egy kicsit elment a kedvem úgy az újítástól, mint a mungóbabtól…

Anyó(so)k napja és a túrógombóc

Szerencsés vagyok. Szeretem édesanyámat, szeretem a párom anyuját (és nem szeretem az anyós szót, mert negatívnak érzem), és ők is szeretnek engem. Sose értettem azokat, akik szidják és szapulják az anyósukat (persze biztos sokaknak megvan az okuk rá), szerencsére én eddig még mindig sajátomként tudtam szeretni a párom szüleit, és így van ez most is. Teljesen természetesen és szívből jövően éreztem azt, hogy május első vasárnapján nem csak anyumnak viszek virágot, hanem megköszönöm a párom létét annak, aki világra hozta, aki felnevelte, akinek hála jár azért, hogy olyan ember lett, amilyen, és hogy így én is szerethetem.

És szerencsés vagyok, mert tanulhatok tőlük, hogy elleshetek mindenféle fortélyt, nemcsak a háztartásban, a konyhában, hanem az életben is. Most egy konyhai "trükköt" szeretnék megosztani veletek, amit nemrégiben leshettem el a párom anyujától. Már meséltem, hogy egy ideje rászoktam a házi tejre. Nincs is ennél jobb. Nemcsak, hogy nem drágább, de biztos lehetek benne, hogy friss, magyar termelők, magyar emberek terméke kerül az asztalomra. És aki vett már házi tejet, bizonyára tudja, hogy nem áll el hetekig, mint a dobozos, bocit nem látott, tejnek csúfolt lé. És ha már megsavanyodott, az embernek fáj a szíve kiönteni. Mit csináltak a régi öregek? A világ legegyszerűbb dolgát: felforralták, belehajítottak egy kis grízt, főzték pár percig, meghempergették pirított zsemlemorzsában, és megették. Bizony mondom néktek, nincs is ennél finomabb.

Lássuk hát a "hamis túrógombóc" hozzávalóit:
1 liter savanyú házitej
15 dkg búzadara (gríz)
pici só
vaniliáscukor
ízlés szerint cukor
vajon vagy olajon megpirított zsemlemorzsa,
tetejére tejföl+porcukor

Miután megfőtt a savanyú tejben a gríz, hagyni kell egy kis ideig, hogy megszívja magát a búzadara. Ha kicsit kihúlt, akkor vizes evőkanállal bele lehet szaggatni a morzsába. Én azonban egy picit "továbbfejlesztettem" a tudományt. Még meleg, folyékony állapotában beleszedegettem folpackkal kibélelt muffinsütőbe a masszát, és ott hagytam kihűlni, így szép, egyforma "gombócokat" kaptam.

Húsvét és a locsolódás

Ünnep. Ünnep? Egyrészről számomra nem ünnep, mert mióta az eszemet tudom, szinte mindig munkával töltöttem, így aztán ha jöttek is locsolkodók hozzám, nagyon hamar leszoktak róla. Másrészről nem értem, hogyan lehet valakinek a feltámadását minden évben más napon ünnepelni, olyan logikátlan ez, bár biztos van benne ráció (tudom én, holdtölte meg miegymás), csak az én eszem nem képes felérni... Harmadrészt: ez a szó már önmagában zavart kelt bennem, bennem, aki 15 éve nem ettem húst. Sokadrészt: legyen ez ünnep, és legyen hús-vét azoknak, akik betartják a 40 napos böjtöt. De szerintem egy kezemen meg tudnám számolni már csak azokat is, akik a nagypénteki húsmentes napot tartják. Azt meg sohasem értettem, mitől ünnep az, ha X-napon Y-kaját eszünk (sonka-tojás-torma). Ennyi erővel én kinevezem minden hónap második csütörtökjét a szent mákostészta ünnepének, és ha tetszik, ha nem, rituálisan ezen a napon mákostésztával tisztelgek a nagy ópium atyánk előtt. Na jó, persze nem akarom én elbagatellizálni az ünnepet. Tisztelem, aki hisz benne. Számomra mondanivalója és jelentősége csupán annyi: tisztulj (böjt és locsolás), és újulj meg, ne csak fizikailag, szellemileg és lelkileg is.

No ezen felvezetés után talán nem csodálkoztok, hogy húsvét hétfőn, a véletlenül sikerült szabadnapomon, nem terveztem otthon ülni, tojást festeni, és várni a locsolókat. Sokkal inkább akartam kiszabadulni a természetbe, látni a friss-üde-zöld erdőt, hallgatni a madarak csicsergését, és magamba szívni az erdő összes pozitív energiáját.

Az időjósok futó záporral-zivatarral akartak elijeszteni, de ez már tavaly se sikerült nekik, amikor az országos vörösriasztást a Bükki Nemzeti Parkban töltöttük, hála nekem. Szóval mit nekünk zápor? Meg különben is, ha már locsolkodás, akkor inkább egy pár csepp eső, mint a büdös pacsuli, nem? De.

Csilla barátnémmal kitűztük az útvonalat: Holdvilágárok-Lajosforrás-Bölcsőhegy-Kőhegy-Pomáz. Röpke tizenpár kilométer, Csí szerint nem is kirándulás, hanem hosszabb kutyaséta. Tervben az volt, hogy felbuszozunk Kiskovácsi-Puszta állomás és megállóhelyig, mi, és a három négylábú. Aztán rájöttem, ha Levi már úgyis arrafelé megy haza, megkímélem magam és Inezkutyát a buszozás adta kellemetlenségektől, kellőképpen el lettem riasztva "a szájkosár nélkül nem engednek fel" kezdetű mondattal, mely Csilla szájából jött ki, és tudtam nem tréfál, tapasztalatból beszél.

Kis csapatunk tagjai között tudhattuk anyukámat, akit nem akartam se rá, se lebeszélni a túráról, de folyamatosan azzal jött, hogy ő aztán nem akar senkit hátráltatni, meg nem akarja, hogy mindenki rá várjon, és különben is, inkább otthon marad és süt valami sütit. Süt... persze... kérdem én: kinek? Én nem leszek otthon, Peti is dolgozik. "De hát ilyen húsvét még nem volt, hogy nem sütöttem semmit" - mondja a Drága. Édes jó anyám, akkor süss, amikor igény van rá. Sikerült lebeszéljem a konyhai magányos műveletekről, és eljött velünk. Becsületére legyen mondva, hősiesen jött velünk végig, bár amikor már két órája meneteltünk a szakadó esőben, éreztem rajta a feszültséget. Mit mondjak, én se élveztem. Feri barátunk kérdése talált telibe: "Mondjátok lányok, voltaképpen most mi azért vagyunk itt az erdőben, hogy ne locsoljanak meg otthon benneteket 2 csepp parfümmel???" Mondtuk, hogy hát tulajdonképpen IGEN. Feri: "Akkor már értem, remek..." - közölte csendben, miközben kis patakként csorgott a halántékán - nem, nem a veríték - az esővíz. Feri egyébként mindamellett, hogy nagyon nem élvezte a túrát, szórakoztató megjegyzéseivel színesítette az amúgy borongós időben a szürkés hangulatunkat: "Nincs semmi sütnivalóm. Nincs. Mert ha lenne, akkor bizonyára otthon sütögetnék belőle, nem pedig itt sétálnék a zuhogó esőben." És: "Elhatároztam, erdőkerülő leszek. Igen. Baromi nagy ívben fogom elkerülni az összes erdőt."

Négy óra. Ennyit töltöttünk az eget kémlelve, reménykedve, hogy hátha kapunk egy kis napsütést. Nem kaptunk. De emléknek megmarad, mindenféle mellékhatások és szövődmények nélkül...

Szeretem…

…ez járt a fejemben, pár óra alvás, és egy nehéz nap után, mikor is kimentem a kutyussal a rétre. Azon gondolkodtam, miért érdemes küzdeni, mibe lehet kapaszkodni a szürke hétköznapokon, milyen kis fogódzóim vannak, hogy túléljek. Két órát sétáltam, nagyon sok minden eszembe jutott, megpróbálom felidézni őket.

Szeretem… a délutáni nap simogatását, de szeretem a déli napot, ahogy melengeti a bőröm. Ám szeretem azt is, amikor a hegy mögött lebukik, és ezerszínűre festi az eget, és szeretem, ahogy az esti hűs szellő libabőrt varázsol rám. És szeretem a fényeket, az árnyékokat, a színeket, az illatokat. Szeretem a kutyám lihegését, és szeretem nézni, ahogy a szöcskét utánozva próbálja elkapni a sütkérező gyíkokat, és szeretem, ahogy rácsodálkozik egy-egy elvágtató lovasra, és azt is szeretem, ahogy a ló patája alatt szinte dübörög a föld. És szeretem a lovaknak azt a semmihez sem hasonlítható illatát. És szeretem az elégedett nyerítésüket hallani, mint ahogy szeretem a pacsirták éles csiripelését is. És szeretem a virágokat, a bimbósat éppúgy, mint az élete teljében lévőt, és szeretem azt is, amelyik már kicsit elhervadt, és szomorúan csukózik be, talán örökre. És szeretem a bokrokon frissen kipattant levelek éles zöldjét, és szeretem az összeaszott csipkebogyó mellett látni az új élet kezdeményét, az újabb virágot. Szeretem a kék eget, a fehér felhőket, az elhúzó repülők csíkját. Szeretem a zöld füvet, és a távolban a hegyek vonulatait. Szeretem a májusi cserebogarat áprilisban is. Szeretem a kutyám hűségét és feltétel nélküli szeretetét.

Ha majd nagyon magam alatt leszek, csak felidézem mindezt. Behunyom a szemem, odaképzelem magam a lemenő nap fényébe, körülöttem a sok színes virág, a szellő édes orgonaillatot hoz messziről, a darazsak döngicsélnek mellettem, a kutyám türelmesen liheg, én pedig ülök a földön, a lábamat cirógatják a fűszálak, a karomon hangya szaladgál. Nincs semmi több, mi kell. Vagyok. Szeretek.

u.i.: most látom csak, hogy április 21-e az év 111. napja. Tehát ma minden mindegy?! :)

Hihetetlen, de ilyen is van...

Történt velem valamikor régesrégen, nem egy messzi-messzi galakszisban, csak Debrecenben (decemberben) egy karácsonyi vásárban, hogy az ezüstékszer-mániámra igen érzékenyen hatott egy stand. Csak álltam, és majdnem csorgott a nyálam. Ott és akkor csak annyit mondtam a kedvesemnek, hogy elolvadnék egy ilyen nyaklánctól. Aztán, hogy biztosra menjek, elküldtem neki a lánc beszerzésének pontos helyét és minden tudnivalót... hát nem túl romantikus, de legalább garantáltam magamnak, hogy szenteste olvadhassak. És mondhatom, hogy szerelmem azóta is töretlen (Levi felé is), és a kollekcióm is egyre bővült. A lánchoz megkaptam a hozzá passzoló fülbevalót, majd a karkötőt is, és a többi. Ma már nem azon töprengek, hogy magyarékszert vegyek fel, vagy valami mást, hanem azon gondolkodom, melyik magyarékszert. Igen. Magyar Ékszer. Ősmagyar motívumokkal, mert magyar vagyok, büszke a gyökereimre, és jóleső érzéssel tölt el, ha olyan jelképvilág van rajtam, ami rólam, nekem szól.

A "fagyöngy" motívumos karkötőm, ami a néphitben a lélek szimbóluma, szinte két éve hozzám nőtt. Nagy ritkán vettem csak le, így hát talán nem is csoda, hogy pár hete azt vettem észre, hogy az egyik igazgyöngyöm kiugrott a foglalatból. Sóhajtottam egyet, hogy majd egyszer talán visszaviszem. Aztán a múlt héten a munkahelyemen vettem észre, hogy nincs meg az egyik fülbevalóm. Meg voltam győződve róla, hogy otthon esett ki, aztán feltúrtam az ágytól a fürdőszobán át mindent, a kocsit is szétkaptam, és sehol nem találtam. Eljött az idő, hogy felvegyem a készítővel a kapcsolatot. Írtam nekik egy mailt, ezt és a választ idézem itt:

----- Original Message -----
From: HajdúZsuzsi
To: info@magyarekszer.hu
Sent: Friday, April 15, 2011 10:57 AM
Subject: érdeklődés

Tisztelt Hölgyem/Uram!

Érdeklődni szeretnék, hogy van-e lehetőség fél pár fülbevaló vásárlása. A problémám, hogy elhagytam a kedvenc MAGOS ISTENFALEVÉL FÜGGŐ-m fél párját.

A másik gondom, a köves fagyöngy karkötőből az egyik kő kiesett, ezt tudják-e pótolni, és ha igen, mennyibe kerül. (fehér gyöngy van benne).

Válaszukat várva, köszönettel
--
Hajdú Zsuzsanna



és a válasz, mely két órán belül érkezett:


Kedves Zsuzsanna!

A fél pár fülbevalót Magyarékszer garancia keretén belül elkészítjuk, természetesen térítésmentesen. Ugyanez a helyzet a gyönggyel is.
Postán vagy szemályesen hozza be az ékszereket?
Tisztelettel-Szentimrey Gábor



Hűű, valamit nem jól értelmezek... elolvastam háromszor egymásutánjában, és közben az állam körülbelül kétszer koppant az asztalon. Ilyen létezik? Van ilyen Magyarországon? Látjátok, van. Még ha hihetetlen is, de léteznek még olyan kereskedők, akik nem mindenekelőtt tartják számon a hasznot. Bár ki tudja, lehet csak jó az üzletpolitika? Lehet a tulajdonos tudta, hogy ha be fogom vinni az ékszereimet, és meglátok egy-két szép új csodát, nem fogok tudni ellenállni? Lehet tudta. Lehet tudta, hogy ha én elégedett vagyok, akkor "reklámozni" fogom őt? Lehet. Lehet csak tisztességes és becsületes? Nem tudom, de továbbra is boldogan és elégedetten fogom viselni az ékszereit, és remélem, hogy Ti is.... :)

És íme a legújabb szerelem-szerzemény: a szivecskés tulipántos csoda, bordó kővel. Népi hagyományainkban a tulipán és a szív jelképkapcsolat a női-férfi szembenállás és fizikai különbségek megfogalmazása, ezért igen gyakran egymásba rajzolják a két jelet a szerelmi ajándékokon. Ilyenkor a tulipán a nőiesség, míg a szív a férfi jelképe. És még egy apróság: a tulipán a liliomfélék családjába tartozik, a Zsuzsanna pedig liliomot jelent. Hát még egy indok, azon túl, hogy gyönyörű, dilemmázak majd, melyiket vegyem fel...

Tavaszodik...

...kétségtelenül és visszavonhatatlanul. A lakásom romokban, de mindig van kibúvó, ha esik az eső, az alibi arra, hogy nem kell kimászni az ágyból. Ha süt a nap, az indok arra, hogy ki kell menni a természetbe. Mindig a kéró bánja, de én nem. Így volt ez tegnap délután is, némi dilemma után a döntés: kutyaséta. Valami hátsó gondolat motoszkálásnak hála, nyakamba akasztottam nemcsak a pórázt, hanem a fényképező masinát is. Ki tudja... és igen, azt hiszem megint elcsíptem a természet szépségéből egy-egy pillanatot.

Amit nem tud visszaadni a kép:

• simogatja a bőröd a tavaszi napsugár
• magadba szívod az éledező rét illatát
• boldogsággal tölt el a nászukat röppenő pillangók látványa
• némi félelemmel, de lencsevégre kapod a döngicsélő darazsak közt a mandula virágát
• mosolyogsz azon, ahogy a kutyád rácsodálkozik az éles hangon csiripelő (én sem tudom milyen, talán pacsirta?) madárkára, majd a csodálkozás után úgy dönt közelebbről is megismerkedik a jóisten eme teremtményével, majd mikor a szárnyas felreppen, csalódottan kullog vissza hozzád
• először csak lehajolsz, majd letérdelsz, majd szinte fekszel a földön a legjobb fénykép elkészítse érdekében, és nem gondolsz arra, ha látnának, biztosan kinevetnének, csak szívod magadba a látvánnyal és a föld közelségével azt a pozitív energiát, amit a városban nem tehetsz meg

És nem tudja visszaadni a kép, hogy belefeledkezel az időbe, a térbe, a napi rutinba, a feladatokba, a kötelezettségekbe. Amikor kikapcsol az agyad, és csak te vagy, a virágok, a szellő, a napsütés, és a kutyád halk lihegése (ezzel is jelezvén, hogy ott van a közeledben, érte se kell aggódnod).

Tavaszodik. Nem csak a bőrömet, de a szívemet is megmelengette tegnap a napsütés. És közben rájöttem, nagyon szerencsés vagyok, hogy mindez a csoda 10 perc sétára van tőlem.

"Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek." - Wass Albert

A vég kezdete, a kezdet vége

Azt utóbbi pár napban annyi minden történt velem, hogy még én magam sem dolgoztam fel.... Ma többször éreztem azt, mintha csak álmodnék, mintha nem is velem történne, ami történik... Akik ismertek, valószínűleg érteni fogjátok a soraimat.
Tudjátok, hogy süllyed a hajó velem. Hónapok óta mondogatom. Hétfőn kaptam egy telefont, ami legalább olyan sokk-ként ért, mint pár hete az autómat ért attrocitás. Mondogattam magamban ugyanazt a mondókát: "Miért én? Miért? Miért most? Mi lesz most? Hogyan tovább???" A süllyedő hajóról átvettek egy másikra, amin ugyan még nem tudom mi vár, nem tudom hogyan fogok beilleszkedni, nem tudom hogyan fogom érezni magam, és még nagyon sok mindent nem tudok (többek között örülni se a lehetőségnek, pedig kéne), és miközben tele vagyok kérdésekkel, szakad meg a szívem az elmúlt 15 és fél évért, a kollégáimért, akik közben a barátaim lettek, akik már-már a családom lettek (nem túlzok, hiszen többet voltam velük néha, mint az otthoniakkal), akik még ott ülnek a süllyedő hajón, és tudom, hogy nem szabad lelkiismeretfurdalásomnak lenni amiatt, hogy az én jövőm már "biztos", de mégis a szívemen viselem a sorsukat, és aggódom értük. És siratom azt a majd' tizenhat évet, ami már nem jön vissza.
Felkavart az is, hogy tulajdonképpen oda megyek vissza, ahol kezdtem 1992-ben, 16 éves kamaszlányként, ahol megtanultam a szakmát, ahol beleszerettem, és úgy tűnik végérvényesen bele is ragadtam. Milyen lesz? Ki tudja. Szerencsés vagyok? Bizonyára. Hiszen a velem egy műszakban dolgozó húsz kolléga közül ketten lettünk "kiválasztva".
Új hely, új légkör, új munkakör. 15 és fél év nehézségei, szépségei, lassan emlékké való átalakulása. Olyan ez, mint amikor meghal valaki, akit nagyon szerettél. És miközben gyászolok, meg kell feleljek az új helyen. Nincs idő a bánkódásra... Az élet megy tovább.... Lesz mit "emésszek" a következő három napban...

Rémálom - pedig ébren vagyok...

Akárhogyan is gondolkodom, nem tudok rájönni, kinek voltam útban, kinek ártottam, és csak folyton folyvást a MIÉRT-en töröm a fejem. Gondolom a képek magukért beszélnek. A szakember szerint kromofág. Szépen körben, ahogy kell, hogy egy elem ne maradjon épen. A helyszin: Váci út-Révész utca keresztezédés, valamikor este 6 és 11 között. Éjjel 2-ig váltották egymást a rendőrök és a helyszinelők, aztán hajnal 6-ra mentem vissza dolgozni. A gyomrom liftezik, a szivem fáj. Átkozódnék, pedig nem szabad...


Péntek van, amire jutottam:

• rendőrséget hivtam, a jegyzőkönyvhöz legjobb esetben is csak szerdán jutok hozzá (hála a négynapos ünnepnek)
• szakszervizzel beszéltem, küldtek egy kárbejelentő lapot, kitöltöttem, átfaxoltam, nem jeleztek vissza, gyanitom szerdáig nem is fognak.

Már nem kerülget öt percenként a sirás. Már úgy érzem, hogy még mindig jobban jártam, mintha kiugrott volna elém egy gyalogos, és ne adj uristen halálra gázolom. Talán még ez annál is jobb eset, mintha ellopták volna. Már próbálom felülről nézni a dolgot, hogy vajon nem-e valami nagyobb bajtól mentett meg a jóisten azáltal, hogy szerda este 23.15-kor nem ülhettem autóba... (mondjuk erre elég lett volna az is, ha "csak" kiszurják a gumit a kocsin).

Március 21., hétfő

"Végre" eljött a szemle időpontja. Végre éreztem, hogy történik valami., igaz múlt hét csütörtökön átvehettem a rendőrségi szemlejegyzőkönyvet is, amiből semmi nem derül ki, csak hivatalosan leirják a hivatalos emberek, hogy mi történt velem. Március 9-e óta járok ezzel a megbélyegzett autóval. Március 9-e óta érzem azt a tekinteteken, hogy "na ez vajon milyen borzasztó dolgot követhetett el, hogy igy kitoltak vele?" Most már jó lesz, ha tényleg túl leszek rajta.
A biztositó embere szörnyűlködött, majd jött még másik két ember. Azok is. Szisszegtek, és jajjogtak és szinte látszott az arcukon, hogy nekik fáj... meg is kérdeztem: ha maguk igy éreznek, vajon sejtik-e, hogy nekem milyen ez az egész?
A lényeg: biztositó emberének valoszinüleg az a dolga, hogy lefaragja a kiadásokat. Próbálta megúszni a lökháritó-cserét. Kihivott a mühelyből két embert... mind a kettő állitotta, hogy azt NEM LEHET javitani. Igy beirta cserére, mint ahogy a két fényszóró búrát is, darabja cirka 200 ezer, az indexeket, egy kilincset. A többi rész (kb. 8 elem) újra lesz csiszolva, kenve... alapozva, fényezve... Remélem szebb lesz mint új korában.
Ja, kérdeztem: csereautó... mert én nem birok két hétig buszozni Esztergom-Pomáz-Buda és Pest viszonylatban, hajnal 5 és éjjel 1 óra között. Kivitelezhetetlen. Mondták, hogy a javitás költségeinek függvényében van a csereautó napi dijának ára. Amikor közölték, hogy ingyen lesz... na akkor már gondoltam, hogy túl vagyunk az "álomhatáron". A szerelés költsége nem fér bele hat számjegybe.
Elvileg csütörtökön hivnak, elvileg hétfőn leadhatom a kocsit, és két hét múlva érte mehetek. Elvileg... elvileg a március 9-én telibetönkrevágott autómból április 8-ára újjávarázsolt gyönyörűség lesz. Mintha mi sem történt volna.

Könnyed (?) téli varázs a Lengyel-Tátrában

Egy hete, hogy szenvedek… igen, el kellett telnie egy hétnek, hogy erőt vegyek magamon és nekifeküdjek az élménybeszámolónak. Nem is tudom, hol kezdjem, miért éppen Lengyel-Tátra? Hát az úgy volt, a meglátni és beleszeretni tipikus esete. Meglátni? Valahol a facebookon szembesültem egy előző út képeivel, és úgy döntöttem, ide menni kell. De hogy vezetem elő Levinél? Ha azt mondom, de jó lenne, menjünk, tutti lepattint azzal, hogy nincs kedve, nincs pénze, nincs ideje, és egyáltalán… Akkor mi legyen? Hát jön karácsony, és egészen önző módon úgy döntöttem, hogy tetszik Levinek vagy nem, de ezt fogja karácsonyra kapni. Szegénykém nem volt túlságosan oda, de hát mit is vártam?

És karácsony óta csak vártam, hogy legyen végre február vége. És közben ajánlgattam több barátnak is az utat, azért ismerősökkel mégiscsak jobb utazni, pláne, hogy a szállásunk úgy volt meghirdetve: 3-4 fős szobák. Szerencsére a baracskai barátaink kaptak az ötleten, és befizettek. Így aztán biztos voltam benne, hogy ha Zsuzsiék jönnek, mosolygós-vicces-nagyonjóhangulatú pár napban lesz részünk. És lőn.

Egy kemény munkahét (hónap) után, nagyon korán indultunk pénteken reggel. 4.45-re kellett kiérni a Felvonulási térre, akarom mondani az 56-osok terére (nem tudom mikor fog ráállni a szám az új névre). Ahogy azt illik, mi 4.45-re kiértünk. Busz sehol. Nincs is annál jobb, mint hajnalok hajnalán várni. Aztán amikor jó negyed óra, húsz perces késéssel megjött a busz, és felcuccoltunk, és leültünk, és már nagyon mentünk volna, közölték, hogy még egy utastársunkra várunk, aki már állítólag „itt van a sarkon”. Szuper. Ilyenkor az ember nem akar arra gondolni, hogy milyen jó lett volna még az a fél óra, negyven perc az ágyikóban. Ilyenkor az ember nem gondol arra, hogy vajon milyen lelkivilág kell ahhoz, hogy másik 40 embert szemrebbenés nélkül hajnalok hajnalán háromnegyed órát megvárakoztat. Nem, ilyenkor az ember arra gondol, hogy elmegy három napra kikapcsolódni, és nem bosszankodik semmin. Csak egy kicsit. Nagy nehezen elindultunk, jóval fél 6 után. Aki ült már buszon és 180 centi fölött van, hát annak nem kell ecseteljem, hogy mennyire kényelmetlen. Egy idő után az embernek sehogy se jó, se keresztbe, se hosszába, sehogy nem fér a lába… Küzdöttem az alvással, hogy kicsit pótoljak az éjszakai majd’ két órához. Nem nagyon sikeredett.

Kora délután érkeztünk meg Krakkóba. Krakkóba, amiről sokat nem tudtunk, és ez így is maradt. Megszoktam már, hogy ezeknél a szervezett utaknál „kilökik” az embert a nagy ismeretlenbe, arra való hivatkozással, hogy csak helyi idegenvezetők vihetik a csoportot. De egyébként se nagyon vennénk sok hasznát a vezetésnek, fizikai képtelenség negyven embert úgy végigvezetni egy városon, úgy idegenvezetni, hogy mindenki halljon mindent. Ezért aztán készültem egy jó kis útikönnyvel. Meg egyébként is, muszáj voltam útikönyvet venni, hogy Levinek valamit fizikailag be tudjak csomagolni a karácsonyfa alá. Tehát könyvvel a hónom alatt nekivágtunk Krakkónak. Többen is ajánlották a zsidó negyed felkeresését. Meséltek az érintetlen „patinájáról”, hogy szinte olyan érzéssel sétálhatok majd az utcákon, mintha még mindig világháborús övezetben járnék, mintha megállt volna az idő. Két opció lehetséges: vagy nem találtuk meg a zsidó negyedet rendesen, vagy az informátorom nagyon régen járt a Kazimierzben. Miután „letudtuk” ezt a „kötelező”, és talán épp ezért csalódást okozó városrészt, úgy döntöttünk, hogy visszabandukolunk a Fő térre és környékére, amire éppen csak egy rövid pillantást vetettünk, amikor elváltunk a csapattól. De ekkor már éhesek-szomjasak voltunk, fáztunk, és nekem nagyon sürgős folyóügyeim voltak. Ezért kaptunk az alkalmon, hogy felkeressünk egy az útikönyv ajánlásában lévő tejbárt. Krakkó hatszázezer lakosából legalább százezer az egyetemista, az állam támogatja az ilyen olcsó kifőzde-szerű helyeket, hogy garantáltan alacsonyan tartsák az árakat. Nemcsak diákok ebédelnek itt, hanem a szegényebb emberek, akik nem akarnak gázra, villanyra, fűszerekre költeni, inkább járnak a mlechnybarba. Vannak családok is, akik rendszeresen itt ebédelnek. Sajátos árnyalata a lengyel életformának. Némi kommunikációs nehézségek árán megkaptuk a kakaónkat. Mondom emberünknek: „hot chocolate.” Kérdezi: „chicken?”. Az almáspitét nem volt nehéz kérjem (és végül ez az egyetlen, amit megtanultam: szarlotka), arra csak rá kellett mutassak. A két forrócsirkééért, akarom mondani csokiért, és két szelet sütiért alig fizettünk ezer forintot, mondhatni tényleg baráti. Leültünk, de jó is volt ülni kicsit, ennél már csak az lett volna jobb, ha van a kócerájnak mellékhelyisége. De nem volt. Minekis… Minden nem lehet tökéletes.

Újult energiával vágtunk neki a városnézésnek: Irány a Rynek Glówny, azaz a fő tér, mely a 200×200 méteres kiterjedésével a legnagyobb középkori főtér Európában. Hatalmas méretének célja az volt, hogy piachelyet biztosítson a Krakkón áthaladó kereskedők számára. Krakkó akkoriban a Lengyel királyság fővárosa volt. 40 000 m²-es területével évszázadokon át a legnagyobb vásártér és főtér volt Európában. A tér egyik nevezetessége a Posztócsarnok (Sukiennice), egy reneszánsz vásárcsarnok, a város egyik szimbóluma – jelenleg az árkádok alatt rengeteg kis bazár sorakozik az aranyművesektől kezdve a fafaragókig.

Innen – egy rövid kétbetűs (végrehálaaazééééégnek) kitérőt követően – kerestük fel a Flórián-kaput, mely része annak a városfalnak, amely az óvárost nem is olyan régen még teljesen körülvette. Ma fákat találunk a fal helyén, kivéve a Flórián-kapunál, ahol nem csak a kapu, hanem a fal egy része is áll. Itt járva ízelítőt kaphatunk abból, hogy milyen is lehetett a városfal. A kapu 1307-ben épült, nevét Krakkó védőszentjéről, Szent Flóriánról kapta. Amikor még a fal állt, összesen 8 ilyen kapun keresztül lehetett a városba bejutni, mindegyikhez tartozott egy felvonóhíd. A Flórián-kapu azért is különleges, mert ezen keresztül vezetett a király útja a főtéren át a Wawelbe. A mi utunk is a Wawelbe vezetett, kis kitérővel egy delikátesz bolton át, ahol megmelegedtünk, és vettünk némi alkoholtartalmú itókát. Muszáj volt. Sírva-zokogva ittuk meg, szét voltunk fagyva, már három órája sétafikáztunk a hideg, havasesős időben. Nem kellett sok az ízesített vodkából, és vigyorogva szaladtunk fel a Wawel dombjára. Nem tudom miért hagytam magam lebeszélni a csakrapont felfedezéséről. Hiába mondtam az én kedveseimnek, hogy hát töltekezzünk… nem hatódtak meg. Vagy csak azt hitték viccelek. De miről is van szó? A Wawel palotájának belső udvarában, a bejárattól balra levő sarokban található az úgynevezett csakra pont. A hinduk hite szerint Siva hét isteni erejű követ adott az emberiségnek. Ezek közül az egyik történetesen itt van. A katolikus lengyelek láthatóan nem rajongalak a furcsa megtiszteltetésért. Korábban állítólag egy táblát tettek oda, mely szerint a sarokban semmilyen csakra nincs. Hát én meg csak szerettem volna megtapasztalni, hogy igaz lehet-e a mendemonda.

A másik felfedezendő és megkeresendő dolog volt a Wawel sárkánya. Ezt végülis felülnézetből megvizsgálhattuk… hozzá is tartozik mese. Krak herceg uralkodása idején az ismeretlenségből egy szörny tűnt fel és a Wawel-domb barlangrendszerében telepedett meg. Gyíkszerű, rövid lábú, éles fűrészfarkú lény volt, amely éjszakánként a falvakat járta és a baromfiállományt, kerteket, földeket tönkretette. Krak elrendelte, hogy a barlang bejárata elé mindenki élelmet vigyen, ám ez is kevésnek bizonyult és a sárkány tovább garázdálkodott a környéken. Végül egy leleményes cipész mester - Skuba Dratewka – egy birkabőrt kitömött szurokkal és kénnel, amit a sárkány megevett és szörnyű szomját oltva a Visztula folyóhoz ment, ahol olyan sokat ivott, hogy végezetül nagy robajjal szétrobbant. Krakus a lányát a cipészhez adta, aki éveken keresztül varrta a cipőket a sárkány bőréből. A legenda másik változata szerint a sárkány békében élt a barlangjában, egészen addig, amíg Krakkó városa évente háromszáz ifjú szüzet adományozott neki. Miután ezt megtagadták, elkezdte pusztítani a vidéket, majd a legenda előző változathoz hasonlóan itt is egy cipészmester ölte meg. 1970-ben acél szobrot állítottak fel a Sárkány-barlang előtt, a szobor hatlábú sárkányt formál, öt percenként tüzet lövell ki a szájából. A tűzokádó sárkány után már csak röpke pár percünk maradt a reggelink beszerzésére, majd felpattantunk a buszra, és irányt vettünk Zakopane felé.

A szállásunk mondhatni egyszerű, kicsit szocialista, kicsit lepukkant, de alapjában tiszta, és mondhatni a két éjszakát valahogy kibírtuk. A szobát némiképpen átrendeztük, az ágyak 3-1-es elrendezését átalakítottuk 2-2-essé, majd irányt vettünk a város felé, 10 perc séta után és az én kivágott hisztimet követően, melynek tárgya az volt, hogy nem akarok egy hússzagú diszkóban kajálni, találtunk egy hangulatos kis helyet, ahol össznépileg (voltunk vagy huszan) elköltöttük vacsoránkat. Meg kell kóstolni céklaleves és káposztával töltött tészta volt a menü az én részemről. A céklalevest nem igazán tudom hová tenni. Nem volt rossz, de jó se. A tésztáról hasonlókat tudok mondani. Igazándiból a lengyel gasztronómiában időnk nem volt elmélyülni, és amennyit tapasztaltunk belőle, én nem is bánom, hogy „csak” ennyi jutott. Ezek a töltött tésztafélék leginkább a mi derelyénkhez hasonlatosak, azzal a különbséggel, hogy mindenféle sós cumóval is megpakolják a tésztát, lásd esetemben gombás-káposzta, amiben ugyan gombát nem találtam, de az étlapon így szerepelt, vagy juhtúró is kerülhet bele, és mindenféle húsféleség is, amiről én – lévén nem élek vele – nem nagyon tudok beszámolni. Aztán amit még meg kellett kóstolni a szirupos forralt sör. Hát igen, a bajok ott kezdődnek, hogy szirupos, és ezt még tetézi a forralás. Gondoltam én, ha ezek isszák, csak nem olyan rossz. Tévedtem. A szirupos sörhöz volt már szerencsém Szegeden, ott macisörnek csúfolják, és hidegen még az iható kategóriába sorolom. És ha már iszunk, akkor itt említsük meg a mindenféle ízesítéssel megáldott vodkájukat. A vodkával mindig is hadilábon álltam. És ezt most sem változott. Bár a jó kis meggyes-édes aromával megáldott Wisniowka vetekszik a mi bonbonmeggyünkkel, de szerintem krumpliból chipset kell csinálni, vagy gombócot, de semmiképpen se alkoholt… Az egyik kedvencem lett a bölényfüves vodka, azaz a Zubrowka, melynek jellegzetességét egy fűféle (Hierochloe odorata) adja, amely a lengyel-fehérorosz határ környékén fekvő Bialowieza nemzeti park tisztásain nő, és a vadon élő ritka európai bölény előszeretettel legeli. Minden üveg Żubrówka tartalmaz egy szálat ez utóbbiból, kellemes ízt, és enyhe zöldes árnyalatot kölcsönözve a vodkának. A hagyomány szerint nyaranta kézzel szedik a füvet, és a napon szárítják. A címkéjén a fenti okból egy bölény (żubr) látható. A másik, amihez még nagy reményeket fűzök, de nem volt erőm, akarom mondani egészségem megkóstolni, a Krupnik. Lehet már régen túl lennék az összes nyavajámon, ha megittam volna ezt a mézes gyógynövényes likőrhöz hasonlatos vodkát, de inkább kivárok vele. Talán alkoholizálásból elég is ennyi, remélem nem hagytam ki semmit. Mindezek mellett fogyott ám rendesen Imi papájának barackpálinkájából. Ha nekem valami mellé voksot kellene tenni, istenazatyám, hogy azt választanám!

És eljött a nagy túra napja. Még szinte ki se nyílt a szemem, amikor Zsuzsi következő kijelentését hallom: „Baaaaaasszuuuus, ez a qrva nagy hegy már tegnap este is itt volt???” Kinéztem az ablakon, és lám-lám, egy hatalmas, hófödte hegygerinc, a felkelő nap fényétől rózsaszínben tündöklő csúcsok. Igen. Szép és káprázatos, és ma megmásszuk.

Reggeli után indulunk neki a túránknak. Azt mondja a vezetőnk, ha egy picit fázunk, akkor hegynek fel pont jó lesz. Nem fáztam, pedig nem voltam túlöltözve. Ámbár lehet, a nagyon akciósan vett aláöltözetem működik, mert még soha nem fáztam benne, pedig vékonyka a drágám. Elhagytuk az út szélén parkírozó lovas szánokat, váltottunk jegyet (igen, már az erdőbe is belépőt szednek), majd nekiveselkedtünk a turistaútnak. Az út hatalmas havas fenyők között kacskaringózott, igazándiból sok látvány nem volt. Rá is kapcsoltam, még Leventém meg is dicsért, hogy milyen jól jövök. Aztán amikor kiértünk a gerincre és gyönyörű panoráma nyílott a völgyre és a környező hegycsúcsokra, na akkor húztam be a kéziféket, vettem elő a fényképezőt, és próbáltam betelni azzal a látvánnyal, amivel nem lehet betelni. Tapasztalt vezetőnk szerint 10 esetből egyszer adódik ilyen idő. Hát hálás is voltam az égieknek. Hálám jeléül – vagy inkább a hülyeség tanúbizonyságaként – nekiálltam vetkőzni, illetve még csak kigombolkozni. Nem kellett volna. Felértünk a Murowaniec menedékházba, és én úgy éreztem, ezt az isten adta jó napsütést kell élvezni, ezért aztán lekuporodtunk egy padra, jó kis szélárnyékos helyre, és az agyatlanságot továbbfejlesztve, vetkőztem: hát hadd száradjon már a jó kis napsütésben a vizes pólóm. Persze, mondhatod kedves olvasóm, hogy de hát tapasztalt túrázó vagy Zsuzsi, hogy csinálhatsz ekkora baromságot… most már tudom. Akkor és ott úgy éreztem, hogy 20 fok van és tavasz. Közben -8 fok volt, és tomboló tél, némi napsütéssel. Már tudom. Bár az is lehet, hogy nem tüdőgyulladást szedtem ott össze, hanem csak elkapott a hetek óta kerülgetett influenza. Vagy a kettő együtt. Vagy ki tudja. Mindegy is. Ott és akkor rettentően élveztem a helyet is, az időt is, aztán most két hétig nyögöm (akarom mondani köhögöm) a saját hülyeségem. De hagyjuk a nyavaját másra… Mivel extra jó idő volt, és állítólag a csapat extra jól bírta a túrát, egy extra sétát is beiktattak szervezőink. Egy tóhoz, nevezetesen a Fekete-tóhoz kerültünk egyet, ami alapjában véve nagyon kecsegtetően hangzott, hogy a Tátra nemtom hányadik legnagyobb, vagy legmélyebb tavacskáját fogjuk meglátni. Hittük, hogy meg fogjuk látni, vagyis eszünkbe, nekem legalábbis eszembe nem jutott, hogy tél van, s biza ilyenkor a legmélyebb tavak is befagynak. Ergó, egy tónak a helyét fogjuk látni, elképzelhetjük, hogy nyáron milyen szép kék és zöld színben pompázik, odagondolhatjuk a vízre a körbeölelő hegyek tükörképét, stb… Persze gyanút foghattam volna, hogy nem túl nagy vizuális élményben lesz részem, amikor a vezérünk – amolyan szépen és alázatosan – megkért minket, saját biztonságunk érdekében ne menjünk rá a jégre. Persze milyen a magyar? Már csak azért is? Csesszünk ki jól a túravezetővel, mutassuk meg neki, hogy lám, mi milyen fasza gyerekek vagyunk, és többek rámentek. Én drukkoltam, hogy ha netán beszakadna mégis a jég, Darwin-díjas kollégáim zsebében remélhetőleg jó sok kő van, hamarább süllyedjenek… De mindenki megúszta – szárazon.

Innen majdnem ugyanazon az úton mentünk vissza Zakopanéba, mint ahol feljöttünk, úgy fél útig. Aztán jött nagyon jól a túrabot, mert helyenként nagyon durván csúszott az ösvény, és igen meredek is volt. Időnként jobbnak láttuk, ha mi magunk tesszük le a fenekünket, és féligmeddig „popsízve” csordogálunk le a hegyről. Többször eszembe jutott a régi bakancsom, hogy milyen jól tettem, hogy lecseréltem… pláne amikor felfedeztem, hogy annak a leánynak is pont olyan típusú lábbelije van, aki szegény önszántán kívül többet van vízszintben, mint függőben.

Már majdnem visszaértünk a faluba, amikor felfedeztünk egy sajtot áruló bácsit. Hetyke bajsza alatt, közömbösen szolgálta ki a csoportot. „Egyet ebből, egyet abból” – mutatták utastársaink bőszen. Aztán amikor rám került a sor: „Ebből négyet, abból hatot, amabból hármat”… Emberünk szeme kikerekedett, bajuszkája alól mosoly csillant, és még a kezét is megremegni láttam a nagy boldogságtól, hogy na most ő aztán milyen jó üzletet csinál. Jelzem én is örültem a sajtnak. De miért is? Oscypeknek hívják és a Tátrában élő emberek sajtja. Orsó alakú. 17–23 cm hosszú és a legszélesebb pontján 6–10 cm vastag. Súlya 60–80 dekagramm. Vágott felülete krémszínű, a sajt kérge sötétebb, de fehéres is lehet. A sajt külseje szalmaszínű, világosbarna, enyhén fényes. Kemény, füstölt és kissé sós ízű. Készítéséhez lengyel hegyi juhok tejét használják. Amennyiben tehéntejet is felhasználnak előállításához, az a lengyel vörösmarha teje lehet. Ezután a tejet szobahőmérsékleten állni hagyják, hogy megsavanyodjon, majd a savanyú tejet összekeverik friss tejjel. A felhasznált tej legalább 60%-a juhtej kell legyen. A tejet enzimmel oltják be, és a sajt megszilárdul. A megalvadt masszát hagyományos eszközökkel darabolják. Majd miután a sajtdarabok lesüllyednek a tárolóedény aljára, a tejsavót eltávolítják. A térfogat a felére csökken. A csomókat szétnyomják és a sajtot kiemelik. A sajtmasszát kézzel ledarálják, gömbölyűre formázzák és savóba süllyesztik. A sajtot gömbölyűre alakítják, egy vékony tűvel felszúrják. A gömbre a tű mentén nyomást gyakorolnak, így dupla gúla alakot vesz fel. A legszélesebb átmérőnél gyűrűt helyeznek a sajtra. A gyűrűt leveszik, a sajtot kézzel formázzák, és felületét simára alakítják. Ez után hideg vízbe helyezik, hogy megőrizze a kialakított formát. Áztatják páclében – akár 24 órán keresztül. 12–24 órán át szárítják a sajtot. Hideg füstön 3–7 napig füstölik a sajtot. Tehát ott tartottam, hogy az eladó bácsi boldog volt, meg én is a másfél kilónyi oscypekemmel. Igen ám, de mire hazaértünk, akarom mondani a szállásunkra, Levi is kinyögte, hogy apujának, meg anyujának, meg hát úgy otthonra is jó lenne. Itt látszott összedőlni a tervem, hogy viszek a kollégáknak, a barátoknak, anyumnak, öcsémnek, meg magamnak is a sajtból. Elmorzsoltam a fogaim közt egy „bammmeg miért nem szóltál előbb”-öt, és reménykedtem, hogy még sikerül beszerezni a már majdnem ipari mennyiség mellé még egy kicsit. Sikerült. Nekiindult vacsorázni. A terv az volt, hogy a csapat együtt, egy helyre ül be. De a mi jó vezetőnknek nem sikerült egy helyre foglalnia asztalt, míg mi élményfürdőztünk, ez volt a „feladat”.
Ja, élményfürdő. Még el se indultunk, de telefonon leegyeztettük Zsuzsival az igényeket: „Zsuzsi – szauna, Imi – csúzda, Levente – úszómedence, Én – melegvizes bugyborgató… aztán este a vacsoránál megbeszéljük, kinek milyen volt.” És sokat nem tévedtem az elgondolással, mert Levit alig tudtuk kipecázni az úszómedencéből, Imit alig lehetett levakarni a csúzdáról, engem és Zsuzsit viszont egyáltalán nem lehetett kiszedni a melegvizes bugyogóból. Mi oda betettük a seggünket, és majd a másfél óra leteltével kijöttünk, és távoztunk az élményfürdőből. Hogy milyen volt a csúzda? Kérdezzétek Imit… No és eztán indultunk el vacsorázni. Nagyjából öten, ötféle igényekkel. Ez túl hangos, az túl csendes, ez drága, az olcsó, itt túl sokan vannak, ott túl kevesen. Bennem csak az tartotta a lelket, hogy sikerült még a főutcán beszerezzek mintegy másfél kilónyi sajtot, ettől nyugodt voltam, hogy éhen nem halok, és még talán haza is kerül belül valamennyi. Útáltam az egészet, látván, hogy a grillezett húsokon kívül sok vega opció nincs. Nagy nehezen betértünk egy lacikonyha jellegű kajáldába. Ott szállt el az összes türelmem, energiám és mindenem. Kábé úgy voltam vele, csak egyetek, és húzzunk haza. Nem voltam éhes, és nem volt kedvem semmihez. Ilyenkor érzem, hogy a vegaságom néha egyenlő egy tortúrával. Hülye kérdések… nincskedvem válaszok. Egy paradicsomlevest tettem magamévá, háááát… Anyué jobb. Zsuzsiék tünemények voltak, látták rajtam a „gameover” táblát, próbáltak a kedvemben járni, és szereztek nekem mézsört. Lengyelországban a középkor óta készítik, az ország legrégebbi népi itala - a gabonasör és a vodka később honosodott meg. A mézsört alkoholos fermentálással nyerik, mely során a mézet vízzel felhígítják, majd komlókivonatot adnak hozzá. Fűszerekkel vagy gyümölcslevekkel ízesítik. Szobahőmérsékleten szolgálják fel, télen forrón, fűszerezetten isszák. Forrón kaptam, és inkább hasonlított egy jó erős-édes forralt borra, mint sem sörre. Érdekes volt, egyszer meg kell kóstolni, de nem fogok sírni utána, mint ahogy a szirupos meleg sör után se. Hazafelé még beugrottunk egy éjjelnappaliba, egyrészt reggelit kellett venni, másrészt nekem muszáj volt beszerezni az alkoholtartalmú itókáimat. Egy kis zubrowka mindenképpen kell… a wisniowkát és a krupnikot is meg kell itthon ismertetni a népekkel. Tehát vásároltunk. Még egy kis sajtot is, biztos ami biztos. Mire visszagyalogoltunk a szállásra (10-15 perc), mindenki hulla volt, én meg úgy éreztem, a vacsora előtti mélypontomon olyatén lendültem túl, hogy reggelig tudnék mulatni, mondjuk egy Tankcsapda koncerten. De koncert se volt, mulatásra hajlamos partner se volt, így aztán betolattam a hálózsákomba, és megpróbáltam én is jobb létre, akarom mondani álomba szenderülni.

Vasárnap hajnalban összecuccoltunk, már éreztem, hogy nem vagyok százas, gondoltam túl sokat ettem-ittam összevissza, úgy döntöttem, hogy csak egy kis gyümölccsel örvendeztetem meg a szervezetem. Egyébként sem szoktam reggelizni, mióta az eszemet tudom ébredés után 3-4 órával esik jól a kaja. Lehet rossz szokás, de már általános iskolás koromban is akkor voltam jól, ha a tízóraiig békében hagyták a gyomromat. Reggeli után elkezdtük kihordani a motyónkat a buszba, és felkészültünk lelkileg az utolsó napra. Még egy túra. Nem lesz nehéz, röhögve kibírjuk. A Morskie Oko-t körbevevő erdőség szélére buszoztunk. Innen gyalog mentünkk, hatalmas havas fenyvesek közt, ahol néha szánok suhantak el mellettünk. Útközben megpillantottuk a Mickiewicz-vízeséseket, amik egymástól jól elkülöníthető három lépcsőből állnak – állítólag legalábbis, mi csak egy befagyott patakocskát véltünk felfedezni. Utunkat folytatva egy kisebb emelkedős rész leküzdésével megérkezünk a Halas-tóhoz (Morskie Oko), ami 50,8 méter mélységével a Lengyel-Tátra negyedik legmélyebb tava. Innen fantasztikus látvány nyílik a Rysy (2499 m), Czarny (2410 m) Posredni (2393 m), Wielki (2428 m) és a magányosan „álldogáló” Mnich (2070 m) csúcsokra. A Havas-tavi menedékházban költöttük el utolsó zlotyijainkat, és ettünk egy sült túrós palacsintát, amivel erőt gyűjtöttünk a visszaúthoz. Kellett is az erő, mert a fene se gondolta, hogy mint valami náci erőltetett menet, egy slunggal kell leszaladjunk a hegyről. 9 km-t tettünk meg, megállás nélkül. Nem tudom hová és miért kellett úgy rohanni, hisz nem estelett ránk, időben voltunk, de biztos sietett valaki haza. Én meg szenvedtem. Szerintem már ott és akkor a láztól. Egyébként 1997-ben II. János Pál pápa is ellátogatott a Halas-tóhoz, a házban számos fénykép árulkodik erről, állítólag akkor építették az aszfalt utat, amin volt szerencsém menetelni, hogy milyen monoton, és mennyire unalmas, és mennyire fárasztó, hogy amikor alig élsz, ugrabugrálsz elfelé a lovas szánok elől, hogy kedved lenne felpattanni egyre, hogy vége legyen a szenvedéseidnek, de nincs már pénzed, mert az utolsó fillérekből is sört veszel a tesódnak, és csokit a „sógornődnek”. De persze büszke vagy magadra, hogy megcsináltad, még ha utolsónak is, végül is csak te érzed, hogy milyen pokoli szenvedés megy végig rajtad, csak te tudod, hogy ilyenkor normális ember otthon fekszik és aszpirin c-t kortyolgat, és jajveszékel a távirányító után. Te meg 18 km-es erőltetett menetben mész, és hajt valami. Bizonyítani akarsz magadnak, és felcseng a füledben a klasszikus:

• Egy gondolat bánt engemet:
• Ágyban, párnák közt halni meg!
• …
• Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
• Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
• Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
• Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...

Így egy hét távlatából, túl a 39.1-es lázon, lassan túl nyolc darab herpeszen, lassan túl a megszűnni nem akaró köhögésen, igazat kell adjak Petőfinek: „ne ily halált adj énnekem.”

Még több fotót ide kattintva nézhetsz!

Rémálom helyett rémébredés

Mióta hajnalozom, folyton az jár a fejemben, hogy „úristen el ne aludjak”. Szinte minden este ezzel a félelemmel fekszem, és van úgy, hogy óránként arra riadok fel: basszus, tutti elaludtam. Aztán ránézek az órára, még csak 2, még csak 3 lesz 10 perc múlva, még csak 4 múlt…

Amikor viszont az ember 11-re megy dolgozni, nincs benne félsz. De azért beállítja az óráját, és kipihenten felébred legkésőbb fél 10-kor. Ez eddig működött is. Ma, hogy finoman fogalmazzak, beb.szott a szundi funkció. Ugyanis én vártam, Ő meg nem jelzett. És mivel én biztos voltam benne, hogy alhatok, majd csörög, amikor csörögnie kell, visszazuhantam, legmélyebb álmomba.

Aztán kinyílik az ember szeme, és kíváncsi lesz, hogy mégis mi van: melyik bolygó, milyen napszak. Ránéz az órára, és sok… akarom mondani sokkot kap. Esetemben 11 óra 7 perc volt az az időpont, ami először a biztositékot vágta ki, majd engem az ágyból. Kétszer kellett leolvassam az időt, mire tudatosult bennem: 11-re kell menj dolgozni Zsuzsi, 11.45-kor élő híradód van. ÓÓÓÓÓÓÓÓ a k…….. (képzeljétek oda a csúnya szavakat, egy kettő elhangzott, de inkább csak magamban szentségeltem). Szerencsére az ágy mellett sorakoztak az este levetett ruhák. Ilyenkor szerintem senki nem gondolkodik azon, hogy mihez lenne kedve, piroshoz vagy kékhez, kivágotthoz vagy garbóhoz. Örültem, hogy sikerült nem fordítva felvegyem őket.

Azt, hogy hogyan ültem ébredés után négy perccel már a kocsiban, nem tudom. Hívtam a fiúkat, hogy segiiiiiiitség, ez a helyzet, kapcsolják be a gépeket, és ha minden jól alakul, éppen beesem… Az, hogy tiszta ideg voltam, az a legenyhébb kifejezés. Mérges és dühös voltam, és tehetetlen. Nem tudom eldönteni, hogy a telefont okoljam, mert cserbenhagyott, hogy magamat hibáztassam, amiért megengedtem azt a luxust, hogy vasárnap lévén még öt percet (helyett most még 2 órát) aludjak. Azon gondolkodtam, hogy vajon ember fia elhiszi-e, hogy tényleg elaludtam, vagy úgy gondolják, nagyon ócska kifogással jövök. Nem tudom.

Azt sem tudom, hogy mi a megoldás. Még egy óra? Lehet az is elég lesz, hogy megvizsgáltam régi-új telefonomat, ami nem a jó nevű finn márka, amit úgy megszoktam, hanem egy koreai csoda(szép), ámbár néha furán (másként) viselkedő Samsung. Most már tudom, bármit nyomhatok, csak a legnagyobb gombot nem szabad, ha azt aktiválod, oda a szundi funkció. Logikus, nem? Ember félálomban nyúl a vinnyogó telefonja után, a legegyszerűbb megnyomni rajta a legnagyobb gombot. Na ez volt a ma reggeli vétkem. De tanultam belőle.

Telerejtély

Szülinapot és névnapot ünnepeltünk tegnap este Barbi barátnőmmel. Úgy beszéltük meg, hogy amikor végez a munkában, felhív. Én viszont korábban végeztem az enyémmel, és gondoltam nem bojongok a városban, hanem majd leparkolok, esetleg keresek egy pénzváltót (közeledik a lengyel túránk időpontja, zlotyi kéne). Már majdnem odaértem a Nagymező utcába, amikor csörög a telefonom. Barbi, hogy percek múlva leszáll a villamosról. Az jó, mert én percek múlva megállok (ha találok parkolót). Még beszalad a boltba, jó, akkor megyek a bolt elé. Indulunk vissza a kocsihoz, hogy kivegyem belőle a motyómat, sétálunk és beszélgetünk.

Párbeszéd formátumban követheted nyomon először a csodálkozást, aztán a pánikot, végül a megkönnyebbülést:

B: Zsuzsi, nem a te telefonod csörög?

Zs: Az enyém nem... rezgőn van.

B: De Zsuzsi, szerintem csörög.

Zs: Jééé, tényleg.... Te Barbi... Hát te hívsz engem...

B: Éééééééééééén???

Zs: Nézd meg: Döme Barbara hív.

B: Úúúúristen, elhagytam a telefonom. Valaki megtalálta. Zsuzsi, vedd fel gyorsan, biztos elhagytam. Biztos most a becsületes megtaláló keres... Úúúúristen...

Zs: Hallóóó, hallóóóóóóóó... nem hallok senkit.

A rejtély megoldása? A telefon valószínűleg a táskában helyezkedhetett úgy, hogy felhívott engem (mint utolsó hívót). Mindenesetre a szituáció vicces volt, főleg azok után, hogy Barbi elmesélte, amint a jó kis elemes szokol-klón kínai zsebrádiója kelt a minap életre. Spontán. De annyira, hogy ki se lehetett kapcsolni. Gyerekek, nem gondoljátok, hogy Barbi kezébe ne adjunk elektromos kütyüket? :P Gonosz vagyok... :)

Földrengető hótalpazás

Égszakadás, földindulás… kezdhetnénk történetünket így is, de nem kezdjük, mert hála az égnek olyan káprázatos napsütésben volt részünk, mint még régen. Földindulás ellenben volt, de ne szaladjunk ennyire a dolgok végére.És hogy ne menjünk vissza nagyon a történelemben, ezért mai bejegyzésemet ott kezdem, hogy szombaton reggel 6kor felültünk a buszra. Lelkes kis csapatunk tagjai: Erika barátnőm (Olasz vulkántúra, Marokkó), Gábor (Marokkó), Csilla és Fecsi (a pomázi kétretrieveres párocska), no meg Levi és én. Álmosan szuszókáltunk még menet közben, és amikor néha egy-egy lapos pillantás közepette kinéztünk, hol ködöt láttunk, hol napsütést. Mikor elhagytuk Besztercebányát, közeledtünk a célunkhoz, kiadtam a jelmondatot: „Ezután már csak a köd utánunk a helyes kifejezés, köd előttünk nem lehet.” Nem is lett.

A tél legszebb napja várt ránk, persze ezt mi még nem tudhattuk. Megkaptuk a hótalpakat, ki-ki felszerelkezett kamáslival, szerencsére nekem ez a procedúra elmaradt, mert pénteken megleptem magam egy jó kis sínadrággal. Nem is tudom eddig miért nem volt. Nem is tudom, miért fagyasztottam a fenekem a hidegben. Mazochizmus?
Igazán nem tudom, hogyan számoljak be a látottakról. Nem volt sok hó, de pont annyi volt, hogy amikor a napocska rásütött, a szivárvány minden színében csillogó „szőnyeg” látványa tárult elénk. Higgyétek el, próbáltam lefényképezni, de nincs az a technika (lehet, hogy van, csak az enyém nem alkalmas rá), ami visszaadná azt a varázst. Talán olyan ez, mint a főzős műsorok, a nyál csorog a szádban, sejted milyen lehet, de nem érzed az illatát tv-n keresztül.
A csillogó hó után - kicsit magasabban - a másik káprázat: mint millió kristály hegyesedtek felfelé a hópihék, közel hajolván láttad, mintha erezetük lenne, mint a falevelek, csak éppen hóból. Ám vigyázz, nagyon közel ne hajolj, mert a leheletedtől elmúlik a varázs, hipp-hopp elillan, s még azt hiszed, csak a szemed káprázik a napsütésben.
Jó, ha van jó sínadrágod, mert büntetlenül ücsöröghetsz a hóban, anélkül, hogy átáznál, átfáznál. Szinte elfelejteti veled, hogy milyen évszak van.

És jó, ha van hótalpad, mert ha nem tudnád, a hótalpazás napjaink közkedvelt téli sportja (kezdte a túravezetőnk valami ilyesmi szöveggel). Népszerűségét talán annak is köszönheti, hogy mély hóban a lehető legpraktikusabb közlekedési eszköz, technikája minden korosztály számára könnyen elsajátítható, és használata közben összes porcikánkat megmozgatja (legalábbis azokat, amikről azt hitted, hogy nem is léteznek). A hótalpazásban az a jó, hogy nem igényel semmiféle speciális előképzettséget, aki járni tud, nyugodtan felcsatolhatja és élvezheti a természet közelségét. Kiváló rehabilitációs és kondicionáló edzésmódszer is.

A hótalpazás az egyik legősibb módja a közlekedésnek. A mai hótalpak elődei már 4-6000 éve ismertek voltak (ha jól emlékszem, itt Erika jegyezte meg, hogy húúú de az elejéről kezdjük a sztorit), a századok során számos különböző változatát használták. Mivel a hótalpak akkoriban a túlélés és a munka eszközei voltak, és kialakításuk során a cél a minél jobb teherbíró képesség elérése volt, ezért sokkal nagyobbak voltak mai utódaiknál. A hótalpak fejlődése a XX. század közepétől indult meg, amikor egyre többen kezdték időtöltésre, sportolásra használni. A fából, vesszőből, bőrszíjakból készült hótalpakat mára felváltották a könnyűfém keretes és kompozit alapanyagú, könnyű, tartós modellek.

És olvasom a szakirodalmat, ahol felteszik és meg is válaszolják a kérdést:

Mi kell még a hótalpon kívül?

Az öltözködésedet az időjárási és egyéb környezeti viszonyokat és a tervezett mozgásformát figyelembe véve kell kialakítanod. A kulcs itt is a réteges öltözködés. A megfelelő ruházaton kívül legyenek nálad a következők:

• - lavinadetektor, lavinaszonda és hólapát (HÁÁÁÁT, SZERINTETEK VOLT NÁLUNK?)
• - ha a lejtők meredeksége megkívánja, hágóvas és jégcsákány (NEM KIVÁNTA MEG)
• - térkép, iránytű, (MIRE FIZETJÜK A TÚRAVEZETŐT?)
• - elemlámpa, fejlámpa, (EZ VÉLETLENÜL VOLT NÁLAM)
• - elsősegély csomag, (A PÁLINKA ENNEK MINŐSÜL???)
• - elegendő inni- és ennivaló, kis gázfőző és edény, öngyújtó (ENNI-INNI… ERRŐL IS LESZ MÉG SZÓ…)

A fenti képhez csak annyit szeretnék képaláírásként megjegyezni: Valentin-napi előjáték, by Csilla&Fecsi. Ügyesek, neeem??? J

Végigsétáltunk a hegygerincen, panoráma jobbra, napsütés balra, szikrázó hó mindenhol, nincsenek szavak, amikkel le lehetne írni, át kell élni, mint megannyi mást is az életben.

Már majdnem beértünk Donovalyra, amikor elhúzott mellettünk két kutyaszán. Furcsán vegyes érzésekkel tölt el mindig a „dolgozó” állatok látványa. Szegénykék véznák voltak, persze logikusan az ember arra gondol, hogy valószínűleg ilyen fajták. Reméljük, hogy tényleg csak fajta kérdés… Furcsa, hogy semmilyen indíttatásom nincs kipróbálni az állatok „zsigereléséből” meggazdagodó emberek „találmányait”. Az első szembesülésem ezzel Santorinin volt, szerencsétlen szamarak a 42 fokban, a tűző napon, a csúszós macskakövön… Aztán Indiában, a szintén szegény elefántok, a szintén horror melegben… Most meg ezek a kutyuk. Biztos az én berendezésemben van a hiba, hogy nem élvezem (már a gondolattól is hideglelést kapok). Talán ott a „baj”, hogy nekem ők nem csak állatok, hanem ugyanolyan érző lények, mint én. Ha néha nem érzőbbek. Persze sok mindenre lehet azt mondani, hogy csak felesleges ideológiákat gyártok, de az én lelkemnek így könnyebb. No de ha a praktikus oldalára gondolok, hogy egy-egy ilyen kutyaszánozás után buksikat legalább nem kell sétálni vinni… Na jó, ez rossz vicc :)

Gondoltátok volna, hogy van párhuzam az afrikai sivatag és egy hófödte hegy között? Számomra van. Ugyanúgy csodálkoztam rá tavaly áprilisban a homok finomságára, melegségére, simogatására, mint most a hó játékára, a csillogására, az alakjára, és még az ízére is. Ugyanazt a gyönyörűséget éltem meg a föld-elemmel, mint most a víz-elemmel. Sőt, amikor a nap lement, és vörösre színezte a hófödte sípályát, szinte még össze is lehetett volna keverni a kettőt. Ha nem lélegzed be a hűvös-fagyos-friss levegőt, ha nem csípi a dér az orcádat… de mondok valamit: a sivatag, amikor jön egy szélvihar, ugyanolyan csípős-karcolós tud lenni, és ugyanolyan hideg.

Nagyon fáradtan értünk vissza a buszunkhoz. A derekam adta meg magát – megint. Hiába, az utóbbi hónapokban nem nagyon ösztönzöm magam a mozgásra – sajnos. És hiába örültem, hogy eljött az ideje a jól megérdemelt ücsörgésnek, az önki kajáldában iszonyat sor állt. De mivel a túravezetőink bátorítottak, hogy menjünk nyugodtan, megvárnak, beálltunk a sorba. Mikor indulni kellett volna a buszhoz, akkor álltunk neki még csak enni. De nyugodtak voltunk, mondván „engedéllyel” vagyunk késésben. Aztán még a fele gombócomat se fogyasztottam el, még mindannyian (ültünk az asztalnál vagy nyolcan) ettünk, amikor megjelent az egyik „főnök”, hogy jó lenne ha sietnénk, mert csak ránk várnak. Siettünk.

Én becsomagoltam a gőzgombóckáimat a fél literes kiürült pohárba, és mindenki gyorsan betolta az arcába, ami még volt a tányérján. A buszvezető mérges volt. Nem értettük, most se értjük. 6 előtt elindultunk, három és fél óra, max. 4. az út. 10-re otthon vagyunk, mit kell sietni? Abba nem akarok belegondolni, hogy úgy ment, mint az állat, és 2 óra alatt felértünk Pestre. Ő sietett, nekünk kicsit rossz a szánk íze, hiszen ha azt mondják, hogy bocs, nincs idő, akkor nem állunk neki vacsorázni, megesszük a maradék szendvicsünket, és uccu neki. Ha azt mondják, hogy ráérünk, akkor miért sürgetnek? Szerintem nem volt indokolt. Szerintem. De talán erre nem is érdemes több szót fecsérelni, ennyi volt az egész nap negatívuma, és hát ugye kell a rossz is, hogy jobban értékeljük a jót, vagy hogy jin nélkül nincs jang, fehér nélkül fekete, stb…

Hazaérkezvén mit látunk:

Hoppá. Kicsit kitesszük a lábunkat az országból, s kő kövön nem marad? És hogy mennyire számíthatok a kedves barátaimra, nézzétek: az összeesküvés-elméletet, amit gyártottak…
Ugye erre mondják azt: ha ilyen barátaid vannak, nincs is szükséged ellenségre… J

További képeket ide kattintva nézegethetsz.