Ünnep. Ünnep? Egyrészről számomra nem ünnep, mert mióta az eszemet tudom, szinte mindig munkával töltöttem, így aztán ha jöttek is locsolkodók hozzám, nagyon hamar leszoktak róla. Másrészről nem értem, hogyan lehet valakinek a feltámadását minden évben más napon ünnepelni, olyan logikátlan ez, bár biztos van benne ráció (tudom én, holdtölte meg miegymás), csak az én eszem nem képes felérni... Harmadrészt: ez a szó már önmagában zavart kelt bennem, bennem, aki 15 éve nem ettem húst. Sokadrészt: legyen ez ünnep, és legyen hús-vét azoknak, akik betartják a 40 napos böjtöt. De szerintem egy kezemen meg tudnám számolni már csak azokat is, akik a nagypénteki húsmentes napot tartják. Azt meg sohasem értettem, mitől ünnep az, ha X-napon Y-kaját eszünk (sonka-tojás-torma). Ennyi erővel én kinevezem minden hónap második csütörtökjét a szent mákostészta ünnepének, és ha tetszik, ha nem, rituálisan ezen a napon mákostésztával tisztelgek a nagy ópium atyánk előtt. Na jó, persze nem akarom én elbagatellizálni az ünnepet. Tisztelem, aki hisz benne. Számomra mondanivalója és jelentősége csupán annyi: tisztulj (böjt és locsolás), és újulj meg, ne csak fizikailag, szellemileg és lelkileg is.
No ezen felvezetés után talán nem csodálkoztok, hogy húsvét hétfőn, a véletlenül sikerült szabadnapomon, nem terveztem otthon ülni, tojást festeni, és várni a locsolókat. Sokkal inkább akartam kiszabadulni a természetbe, látni a friss-üde-zöld erdőt, hallgatni a madarak csicsergését, és magamba szívni az erdő összes pozitív energiáját.
Az időjósok futó záporral-zivatarral akartak elijeszteni, de ez már tavaly se sikerült nekik, amikor az országos vörösriasztást a Bükki Nemzeti Parkban töltöttük, hála nekem. Szóval mit nekünk zápor? Meg különben is, ha már locsolkodás, akkor inkább egy pár csepp eső, mint a büdös pacsuli, nem? De.
Csilla barátnémmal kitűztük az útvonalat: Holdvilágárok-Lajosforrás-Bölcsőhegy-Kőhegy-Pomáz. Röpke tizenpár kilométer, Csí szerint nem is kirándulás, hanem hosszabb kutyaséta. Tervben az volt, hogy felbuszozunk Kiskovácsi-Puszta állomás és megállóhelyig, mi, és a három négylábú. Aztán rájöttem, ha Levi már úgyis arrafelé megy haza, megkímélem magam és Inezkutyát a buszozás adta kellemetlenségektől, kellőképpen el lettem riasztva "a szájkosár nélkül nem engednek fel" kezdetű mondattal, mely Csilla szájából jött ki, és tudtam nem tréfál, tapasztalatból beszél.
Kis csapatunk tagjai között tudhattuk anyukámat, akit nem akartam se rá, se lebeszélni a túráról, de folyamatosan azzal jött, hogy ő aztán nem akar senkit hátráltatni, meg nem akarja, hogy mindenki rá várjon, és különben is, inkább otthon marad és süt valami sütit. Süt... persze... kérdem én: kinek? Én nem leszek otthon, Peti is dolgozik. "De hát ilyen húsvét még nem volt, hogy nem sütöttem semmit" - mondja a Drága. Édes jó anyám, akkor süss, amikor igény van rá. Sikerült lebeszéljem a konyhai magányos műveletekről, és eljött velünk. Becsületére legyen mondva, hősiesen jött velünk végig, bár amikor már két órája meneteltünk a szakadó esőben, éreztem rajta a feszültséget. Mit mondjak, én se élveztem. Feri barátunk kérdése talált telibe: "Mondjátok lányok, voltaképpen most mi azért vagyunk itt az erdőben, hogy ne locsoljanak meg otthon benneteket 2 csepp parfümmel???" Mondtuk, hogy hát tulajdonképpen IGEN. Feri: "Akkor már értem, remek..." - közölte csendben, miközben kis patakként csorgott a halántékán - nem, nem a veríték - az esővíz. Feri egyébként mindamellett, hogy nagyon nem élvezte a túrát, szórakoztató megjegyzéseivel színesítette az amúgy borongós időben a szürkés hangulatunkat: "Nincs semmi sütnivalóm. Nincs. Mert ha lenne, akkor bizonyára otthon sütögetnék belőle, nem pedig itt sétálnék a zuhogó esőben." És: "Elhatároztam, erdőkerülő leszek. Igen. Baromi nagy ívben fogom elkerülni az összes erdőt."
Négy óra. Ennyit töltöttünk az eget kémlelve, reménykedve, hogy hátha kapunk egy kis napsütést. Nem kaptunk. De emléknek megmarad, mindenféle mellékhatások és szövődmények nélkül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése