Biztos bizonytalanság

"A bizonytalanság érzése leginkább valami lappangó betegséghez hasonlít, amely észrevétlenül felszívódik az ember szervezetében. Van úgy, hogy nem is gondol rá, nem is vesz tudomást róla, egyszerre aztán erőt vesz rajta és a legboldogabb perceket is meg tudja mérgezni a bizonytalanságnak az a lehangoló tudata, amely ellen nincs orvosság."(Claire Kenneth)

Hogy valami véget ért, az bizonyossá vált a karácsony előtt kézhez kapott tájékoztató levélből, miszerint is a munkáltatói jogkörömben változás lép életbe 2011. január 1-jével. A változást még egyelőre nem érzem a bőrömön. Egyelőre még ugyanúgy, ugyanoda járok dolgozni… még. Hogy meddig? Gyanítom, senki sem tudja. Ma megjelent két ember, felmérték a terepet, megnézték hogyan és mit csinálunk. Milyen érzés ez? Mintha egy aknákkal teli mezőn lépkednék. Nem tudom mikor és nem tudom mekkorát fog robbanni. Lépkedni pedig kell, mert az élet nem áll meg. És igazán nem a változástól félek, hanem a bizonytalanság hangol le.

Tejben, vajban…

…nem, még nem fürdök benne. Bár kicsit hazudós vagyok, mert éppen valami kecsketejes csodaszappanom van, de nem ez a lényeg. Egy ideje igyekszem - amennyire csak lehet -, házi tejet venni (sajnos nem mindig sikerül), mint ahogy nem sikerült ez szerdán se. Nagy lelkesedéssel mondtam az én jógaoktató Szilvimnek: „Persze, megvárlak, elviszlek az állomásra, míg elkészülsz, elszaladok tejért.” Ugyanis tőle párszáz méterre állomásozik egy bocimobil, azaz friss házi tejet kínálnak autóról. Kínálnak, de csak reggel, és kora délután, ergó lekéstem. Kicsit elkeseredtem, hogy akkor most ihatom bolti vacakkal a reggeli kávémat, vagy futhatok plusz köröket… (egyikhez se volt nagy kedvem) Elindultam hazafelé, és bár nem szoktam Szentendre felé menni, most mégis arra mentem, ne kérdezzétek meg miért, csak „olyanom volt”. Mikor rákanyarodtam a pomázi bekötőútra, akkor láttam, hogy a parkolóban ott áll az a tejeskocsi, ami Fótról eljött. Nem akartam hinni a szememnek. Ennek mennyi esélye van? Így hát megvettem a jó kis házitejcsimet, és most már tudom, ha Fóton lemaradok, Szentendrén még beszerezhetem, vagy fordítva.

Új év és a téli sportok

Elbúcsúztattuk az óévet, éppen úgy, ahogy szerettem volna: a szeretteim körében, otthon, a szép kis lakásomban, ahol annyira keveset vagyok, hogy szinte már fáj, de talán éppen ezért jó érzés mindig hazamenni, megpihenni a meleg cserépkályhám mellett (hála édesanyámnak, aki egész télen gondoskodik arról, hogy az én fenekem ne fázzék).

Szó szerint átettük magunkat az új évbe, mert nem volt elég, hogy én készülök, Barbi barátnőm annyi kaját hozott, mintha két hétre jöttek volna, nyolcan. Gondolkodtam, hogy a féligmeddig gasztroblogomba leírom a tejszínes-gyömbéres körtekrémlevesem receptjét, de nem tudom van-e rá igény, szavazzátok meg. Istenien sikerült, és a kapros-fetás krumplilepényem se volt rossz görögsalival. Eztán jött - Barbival - kétféle pizza, tojás fasírt, sütőtökös zöldség fasírt, lencsefőzelék, virsli, és vagy háromféle desszert (a narancsos sütőtökpudingomat nem említem, mert csúfosan lebőgtem vele, bevallom: én se vagyok tőle oda). Ezekkel a csodákkal a hasunkban köszöntöttük 2011-et.

1-jén egy déli 10 perces híradó erejéig dolgoztam is, majd hazamentem, és felkerekedtünk Dobogókőnek, bepakoltuk a szánkóinkat, és nekivágtunk a hegynek. Azt hiszem, a képek beszélnek helyettem is, a legjobban azt a részt élveztem, amikor Levi húzott engem, Barbi tolta Istvánt. A szánkópályán a legviccesebb az volt, ahogy a hepehupán leröpködtek a gyerekek a szánkóról, és közben kacagtak, és élvezték, én a földet érés gondolatától is fájok.

A téli sportoknak nem vagyok szerelmese. Síelni nem tudok, a szánkón a nagy sebességnél félek (és utálok visszamászni a hegyre), korcsolyázni vén fejjel tanultam meg, már amennyire. Leginkább akkor megy, ha van kapaszkodóm, vagy van valaki mellettem, akiben megbízom, és akinek fogom a kezét. No de nem is ez a lényeg. Az elsején készült képeket felpakoltam a facebookra. Vasárnap reggel már úgy kellett készüljek, hogy a hétfői napot Esztergomban töltöm Levivel közösen. Tervezgettük, mi legyen… mondta, hogy dobjam be a korcsolyát, és elmehetnénk egyet korizni. Mire beértem, a következőt láttam FB-on:

Levit szerencsére nem kellett sokáig győzködni. Tehát a hétfői program: Velence, korcsolyázás! És végre úgy igazán beüzemelhettem a karácsonyra kapott GPS-em. Fura módon olyan útvonalat tervezett nekünk, ami nagyon még a térképen sincs rajta, kicsit félve bíztam rá magam a technikára, de végülis nem bántam meg. A nagynagy ködből kora délután megérkeztünk a szikrázó napsütéses Velencére, ahol egy gondterhelt anyuka, és egy üvöltő fiúgyerek várt minket. Rékatündér mosolygott és a következőket mondta: „Zsuzsi, Levi, én emlékszem ám ráááááááátok!” Nagyon nagy dumája van a kiscsajnak. Én meg rájöttem, gyakorolnom kell… nemcsak azért, mert hamarost jön unokaöcsi, de hát milyen dolog az már kacsalábra feladni egy gyerekre a csizmáját? Szégyen és gyalázat, bár nagyon jót röhögtünk rajta, és aztán jó hivatkozás volt Réka felé, hogy ne mindent nekem „kelljen” csinálni az a szöveg, hogy hát Zsuzsinéni ügyetlen, és anya azt jobban tudja! No, ezt a malőrt követően Levi sült fel kicsinkét, az ő feladata lett volna a gyerekülés biztonsági övének bekapcsolása. Ahogy nekem nem ment a csizma (helyesbítek, nekem ment a csizma, úgy felhúztam a kiscsaj csukáját, akkora lendülettel, hogy szegény lábának nem volt ideje meggondolni magát), szóval miután Levi bepréselte magát a két gyerekülés közé a szuziba, próbált megbirkózni a csattal, közben Réka ellátta jó tanácsokkal, de az anyja nélkül azt hiszem, még most is próbálnánk megoldani a biztonsági öv rejtélyét.

A legjobb időben értünk le Agárdra. Éppen ment le a nap, és a vörös millió árnyalatában szikrázott a tó jege (a tó hepehupás jege). Én a sznob városi, műjéghez szokott úrilány, hát nem voltam oda a természetes göröngyöktől. Nem könnyítették meg az életem, nekem, a bizonytalannak, aki lelki szemeivel látja, amint egy esetleges huppanás végzetes jégrianást okoz, ha a nem kicsi teste elborul… a jég minőségén bár ez nem sokat rontana, valahogy mégse természetes állapot korcsolyával a lábadon (ki)feküdni. És az sem segítet rajtam sokat, hogy nem volt idestova két éve kori a lábamon, és előtte se sokat.

Aztán rájöttem, hogy ha Zsombort tolom a babakocsiban magam előtt, akkor ő sem unatkozik, és nekem is van egy biztos pont az életemben.

Amolyan fakutyázást hajtottam végre, XXI. századi módra, babakocsival. A gyerek élvezte, mihelyst megálltunk, csapkodott a lábikóival, jelezvén: mégmégmég. Ő nem fáradt el. Én igen. Közben Ritu a nagylányt próbálta beavatni a korizás gyönyöreibe. Asszem nem sok sikerrel. Rékában legalább annyi félsz volt az elcsúszástól, mint bennem, pedig ő nem is esik olyan magasról, mint én.

Számomra a nap és az est és a hét fénypontja a következő volt, képzeljétek el, adva van ez a szőke nagydumás hercegnő, és az én Levim. Réka nagy komolyan felnéz Levire, miközben sétálunk a kocsi felé: „Leviiiiiiiii, csak azt szeretnééééém moooondani, hooooooogy én naaaaaaaagyon szereteleeeeeeek téged!!!” És míg ezt kimondja, megfogja az én párom kezét, és úgy sétálnak tovább. Azon gondolkodtam, hogy akkor most legyek féltékeny, vagy még ráérek pár évet?

És a téli sportok január 29-én folytatódnak, megyünk hótalpas túrára, Donovalyba, már nagyon várom!