Földrengető hótalpazás

Égszakadás, földindulás… kezdhetnénk történetünket így is, de nem kezdjük, mert hála az égnek olyan káprázatos napsütésben volt részünk, mint még régen. Földindulás ellenben volt, de ne szaladjunk ennyire a dolgok végére.És hogy ne menjünk vissza nagyon a történelemben, ezért mai bejegyzésemet ott kezdem, hogy szombaton reggel 6kor felültünk a buszra. Lelkes kis csapatunk tagjai: Erika barátnőm (Olasz vulkántúra, Marokkó), Gábor (Marokkó), Csilla és Fecsi (a pomázi kétretrieveres párocska), no meg Levi és én. Álmosan szuszókáltunk még menet közben, és amikor néha egy-egy lapos pillantás közepette kinéztünk, hol ködöt láttunk, hol napsütést. Mikor elhagytuk Besztercebányát, közeledtünk a célunkhoz, kiadtam a jelmondatot: „Ezután már csak a köd utánunk a helyes kifejezés, köd előttünk nem lehet.” Nem is lett.

A tél legszebb napja várt ránk, persze ezt mi még nem tudhattuk. Megkaptuk a hótalpakat, ki-ki felszerelkezett kamáslival, szerencsére nekem ez a procedúra elmaradt, mert pénteken megleptem magam egy jó kis sínadrággal. Nem is tudom eddig miért nem volt. Nem is tudom, miért fagyasztottam a fenekem a hidegben. Mazochizmus?
Igazán nem tudom, hogyan számoljak be a látottakról. Nem volt sok hó, de pont annyi volt, hogy amikor a napocska rásütött, a szivárvány minden színében csillogó „szőnyeg” látványa tárult elénk. Higgyétek el, próbáltam lefényképezni, de nincs az a technika (lehet, hogy van, csak az enyém nem alkalmas rá), ami visszaadná azt a varázst. Talán olyan ez, mint a főzős műsorok, a nyál csorog a szádban, sejted milyen lehet, de nem érzed az illatát tv-n keresztül.
A csillogó hó után - kicsit magasabban - a másik káprázat: mint millió kristály hegyesedtek felfelé a hópihék, közel hajolván láttad, mintha erezetük lenne, mint a falevelek, csak éppen hóból. Ám vigyázz, nagyon közel ne hajolj, mert a leheletedtől elmúlik a varázs, hipp-hopp elillan, s még azt hiszed, csak a szemed káprázik a napsütésben.
Jó, ha van jó sínadrágod, mert büntetlenül ücsöröghetsz a hóban, anélkül, hogy átáznál, átfáznál. Szinte elfelejteti veled, hogy milyen évszak van.

És jó, ha van hótalpad, mert ha nem tudnád, a hótalpazás napjaink közkedvelt téli sportja (kezdte a túravezetőnk valami ilyesmi szöveggel). Népszerűségét talán annak is köszönheti, hogy mély hóban a lehető legpraktikusabb közlekedési eszköz, technikája minden korosztály számára könnyen elsajátítható, és használata közben összes porcikánkat megmozgatja (legalábbis azokat, amikről azt hitted, hogy nem is léteznek). A hótalpazásban az a jó, hogy nem igényel semmiféle speciális előképzettséget, aki járni tud, nyugodtan felcsatolhatja és élvezheti a természet közelségét. Kiváló rehabilitációs és kondicionáló edzésmódszer is.

A hótalpazás az egyik legősibb módja a közlekedésnek. A mai hótalpak elődei már 4-6000 éve ismertek voltak (ha jól emlékszem, itt Erika jegyezte meg, hogy húúú de az elejéről kezdjük a sztorit), a századok során számos különböző változatát használták. Mivel a hótalpak akkoriban a túlélés és a munka eszközei voltak, és kialakításuk során a cél a minél jobb teherbíró képesség elérése volt, ezért sokkal nagyobbak voltak mai utódaiknál. A hótalpak fejlődése a XX. század közepétől indult meg, amikor egyre többen kezdték időtöltésre, sportolásra használni. A fából, vesszőből, bőrszíjakból készült hótalpakat mára felváltották a könnyűfém keretes és kompozit alapanyagú, könnyű, tartós modellek.

És olvasom a szakirodalmat, ahol felteszik és meg is válaszolják a kérdést:

Mi kell még a hótalpon kívül?

Az öltözködésedet az időjárási és egyéb környezeti viszonyokat és a tervezett mozgásformát figyelembe véve kell kialakítanod. A kulcs itt is a réteges öltözködés. A megfelelő ruházaton kívül legyenek nálad a következők:

• - lavinadetektor, lavinaszonda és hólapát (HÁÁÁÁT, SZERINTETEK VOLT NÁLUNK?)
• - ha a lejtők meredeksége megkívánja, hágóvas és jégcsákány (NEM KIVÁNTA MEG)
• - térkép, iránytű, (MIRE FIZETJÜK A TÚRAVEZETŐT?)
• - elemlámpa, fejlámpa, (EZ VÉLETLENÜL VOLT NÁLAM)
• - elsősegély csomag, (A PÁLINKA ENNEK MINŐSÜL???)
• - elegendő inni- és ennivaló, kis gázfőző és edény, öngyújtó (ENNI-INNI… ERRŐL IS LESZ MÉG SZÓ…)

A fenti képhez csak annyit szeretnék képaláírásként megjegyezni: Valentin-napi előjáték, by Csilla&Fecsi. Ügyesek, neeem??? J

Végigsétáltunk a hegygerincen, panoráma jobbra, napsütés balra, szikrázó hó mindenhol, nincsenek szavak, amikkel le lehetne írni, át kell élni, mint megannyi mást is az életben.

Már majdnem beértünk Donovalyra, amikor elhúzott mellettünk két kutyaszán. Furcsán vegyes érzésekkel tölt el mindig a „dolgozó” állatok látványa. Szegénykék véznák voltak, persze logikusan az ember arra gondol, hogy valószínűleg ilyen fajták. Reméljük, hogy tényleg csak fajta kérdés… Furcsa, hogy semmilyen indíttatásom nincs kipróbálni az állatok „zsigereléséből” meggazdagodó emberek „találmányait”. Az első szembesülésem ezzel Santorinin volt, szerencsétlen szamarak a 42 fokban, a tűző napon, a csúszós macskakövön… Aztán Indiában, a szintén szegény elefántok, a szintén horror melegben… Most meg ezek a kutyuk. Biztos az én berendezésemben van a hiba, hogy nem élvezem (már a gondolattól is hideglelést kapok). Talán ott a „baj”, hogy nekem ők nem csak állatok, hanem ugyanolyan érző lények, mint én. Ha néha nem érzőbbek. Persze sok mindenre lehet azt mondani, hogy csak felesleges ideológiákat gyártok, de az én lelkemnek így könnyebb. No de ha a praktikus oldalára gondolok, hogy egy-egy ilyen kutyaszánozás után buksikat legalább nem kell sétálni vinni… Na jó, ez rossz vicc :)

Gondoltátok volna, hogy van párhuzam az afrikai sivatag és egy hófödte hegy között? Számomra van. Ugyanúgy csodálkoztam rá tavaly áprilisban a homok finomságára, melegségére, simogatására, mint most a hó játékára, a csillogására, az alakjára, és még az ízére is. Ugyanazt a gyönyörűséget éltem meg a föld-elemmel, mint most a víz-elemmel. Sőt, amikor a nap lement, és vörösre színezte a hófödte sípályát, szinte még össze is lehetett volna keverni a kettőt. Ha nem lélegzed be a hűvös-fagyos-friss levegőt, ha nem csípi a dér az orcádat… de mondok valamit: a sivatag, amikor jön egy szélvihar, ugyanolyan csípős-karcolós tud lenni, és ugyanolyan hideg.

Nagyon fáradtan értünk vissza a buszunkhoz. A derekam adta meg magát – megint. Hiába, az utóbbi hónapokban nem nagyon ösztönzöm magam a mozgásra – sajnos. És hiába örültem, hogy eljött az ideje a jól megérdemelt ücsörgésnek, az önki kajáldában iszonyat sor állt. De mivel a túravezetőink bátorítottak, hogy menjünk nyugodtan, megvárnak, beálltunk a sorba. Mikor indulni kellett volna a buszhoz, akkor álltunk neki még csak enni. De nyugodtak voltunk, mondván „engedéllyel” vagyunk késésben. Aztán még a fele gombócomat se fogyasztottam el, még mindannyian (ültünk az asztalnál vagy nyolcan) ettünk, amikor megjelent az egyik „főnök”, hogy jó lenne ha sietnénk, mert csak ránk várnak. Siettünk.

Én becsomagoltam a gőzgombóckáimat a fél literes kiürült pohárba, és mindenki gyorsan betolta az arcába, ami még volt a tányérján. A buszvezető mérges volt. Nem értettük, most se értjük. 6 előtt elindultunk, három és fél óra, max. 4. az út. 10-re otthon vagyunk, mit kell sietni? Abba nem akarok belegondolni, hogy úgy ment, mint az állat, és 2 óra alatt felértünk Pestre. Ő sietett, nekünk kicsit rossz a szánk íze, hiszen ha azt mondják, hogy bocs, nincs idő, akkor nem állunk neki vacsorázni, megesszük a maradék szendvicsünket, és uccu neki. Ha azt mondják, hogy ráérünk, akkor miért sürgetnek? Szerintem nem volt indokolt. Szerintem. De talán erre nem is érdemes több szót fecsérelni, ennyi volt az egész nap negatívuma, és hát ugye kell a rossz is, hogy jobban értékeljük a jót, vagy hogy jin nélkül nincs jang, fehér nélkül fekete, stb…

Hazaérkezvén mit látunk:

Hoppá. Kicsit kitesszük a lábunkat az országból, s kő kövön nem marad? És hogy mennyire számíthatok a kedves barátaimra, nézzétek: az összeesküvés-elméletet, amit gyártottak…
Ugye erre mondják azt: ha ilyen barátaid vannak, nincs is szükséged ellenségre… J

További képeket ide kattintva nézegethetsz.