Szó szerint átettük magunkat az új évbe, mert nem volt elég, hogy én készülök, Barbi barátnőm annyi kaját hozott, mintha két hétre jöttek volna, nyolcan. Gondolkodtam, hogy a féligmeddig gasztroblogomba leírom a tejszínes-gyömbéres körtekrémlevesem receptjét, de nem tudom van-e rá igény, szavazzátok meg. Istenien sikerült, és a kapros-fetás krumplilepényem se volt rossz görögsalival. Eztán jött - Barbival - kétféle pizza, tojás fasírt, sütőtökös zöldség fasírt, lencsefőzelék, virsli, és vagy háromféle desszert (a narancsos sütőtökpudingomat nem említem, mert csúfosan lebőgtem vele, bevallom: én se vagyok tőle oda). Ezekkel a csodákkal a hasunkban köszöntöttük 2011-et.
1-jén egy déli 10 perces híradó erejéig dolgoztam is, majd hazamentem, és felkerekedtünk Dobogókőnek, bepakoltuk a szánkóinkat, és nekivágtunk a hegynek. Azt hiszem, a képek beszélnek helyettem is, a legjobban azt a részt élveztem, amikor Levi húzott engem, Barbi tolta Istvánt. A szánkópályán a legviccesebb az volt, ahogy a hepehupán leröpködtek a gyerekek a szánkóról, és közben kacagtak, és élvezték, én a földet érés gondolatától is fájok.
A téli sportoknak nem vagyok szerelmese. Síelni nem tudok, a szánkón a nagy sebességnél félek (és utálok visszamászni a hegyre), korcsolyázni vén fejjel tanultam meg, már amennyire. Leginkább akkor megy, ha van kapaszkodóm, vagy van valaki mellettem, akiben megbízom, és akinek fogom a kezét. No de nem is ez a lényeg. Az elsején készült képeket felpakoltam a facebookra. Vasárnap reggel már úgy kellett készüljek, hogy a hétfői napot Esztergomban töltöm Levivel közösen. Tervezgettük, mi legyen… mondta, hogy dobjam be a korcsolyát, és elmehetnénk egyet korizni. Mire beértem, a következőt láttam FB-on:
Levit szerencsére nem kellett sokáig győzködni. Tehát a hétfői program: Velence, korcsolyázás! És végre úgy igazán beüzemelhettem a karácsonyra kapott GPS-em. Fura módon olyan útvonalat tervezett nekünk, ami nagyon még a térképen sincs rajta, kicsit félve bíztam rá magam a technikára, de végülis nem bántam meg. A nagynagy ködből kora délután megérkeztünk a szikrázó napsütéses Velencére, ahol egy gondterhelt anyuka, és egy üvöltő fiúgyerek várt minket. Rékatündér mosolygott és a következőket mondta: „Zsuzsi, Levi, én emlékszem ám ráááááááátok!” Nagyon nagy dumája van a kiscsajnak. Én meg rájöttem, gyakorolnom kell… nemcsak azért, mert hamarost jön unokaöcsi, de hát milyen dolog az már kacsalábra feladni egy gyerekre a csizmáját? Szégyen és gyalázat, bár nagyon jót röhögtünk rajta, és aztán jó hivatkozás volt Réka felé, hogy ne mindent nekem „kelljen” csinálni az a szöveg, hogy hát Zsuzsinéni ügyetlen, és anya azt jobban tudja! No, ezt a malőrt követően Levi sült fel kicsinkét, az ő feladata lett volna a gyerekülés biztonsági övének bekapcsolása. Ahogy nekem nem ment a csizma (helyesbítek, nekem ment a csizma, úgy felhúztam a kiscsaj csukáját, akkora lendülettel, hogy szegény lábának nem volt ideje meggondolni magát), szóval miután Levi bepréselte magát a két gyerekülés közé a szuziba, próbált megbirkózni a csattal, közben Réka ellátta jó tanácsokkal, de az anyja nélkül azt hiszem, még most is próbálnánk megoldani a biztonsági öv rejtélyét.
A legjobb időben értünk le Agárdra. Éppen ment le a nap, és a vörös millió árnyalatában szikrázott a tó jege (a tó hepehupás jege). Én a sznob városi, műjéghez szokott úrilány, hát nem voltam oda a természetes göröngyöktől. Nem könnyítették meg az életem, nekem, a bizonytalannak, aki lelki szemeivel látja, amint egy esetleges huppanás végzetes jégrianást okoz, ha a nem kicsi teste elborul… a jég minőségén bár ez nem sokat rontana, valahogy mégse természetes állapot korcsolyával a lábadon (ki)feküdni. És az sem segítet rajtam sokat, hogy nem volt idestova két éve kori a lábamon, és előtte se sokat.
Aztán rájöttem, hogy ha Zsombort tolom a babakocsiban magam előtt, akkor ő sem unatkozik, és nekem is van egy biztos pont az életemben.
Amolyan fakutyázást hajtottam végre, XXI. századi módra, babakocsival. A gyerek élvezte, mihelyst megálltunk, csapkodott a lábikóival, jelezvén: mégmégmég. Ő nem fáradt el. Én igen. Közben Ritu a nagylányt próbálta beavatni a korizás gyönyöreibe. Asszem nem sok sikerrel. Rékában legalább annyi félsz volt az elcsúszástól, mint bennem, pedig ő nem is esik olyan magasról, mint én.
Számomra a nap és az est és a hét fénypontja a következő volt, képzeljétek el, adva van ez a szőke nagydumás hercegnő, és az én Levim. Réka nagy komolyan felnéz Levire, miközben sétálunk a kocsi felé: „Leviiiiiiiii, csak azt szeretnééééém moooondani, hooooooogy én naaaaaaaagyon szereteleeeeeeek téged!!!” És míg ezt kimondja, megfogja az én párom kezét, és úgy sétálnak tovább. Azon gondolkodtam, hogy akkor most legyek féltékeny, vagy még ráérek pár évet?
És a téli sportok január 29-én folytatódnak, megyünk hótalpas túrára, Donovalyba, már nagyon várom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése