Nem azért nem írok, mert nem történik semmi… bár igazából nagyon jelentős dolgok nem történtek. Az élet okoz időnként egy-egy kellemes percet, de közben a mindennapok főbb jellemzői a várakozás jegyében telnek.
Várakozok, hogy mi lesz a munkahelyemen. Jönnek-mennek a hírek. Megy az elnök, jön az igazgató, itt a médiatörvény módosítása… Sok jó nincsen, sok remény sincsen. Bár a mondás igaz: a remény hal meg utoljára. Várakozom, december 1-jével betöltöm a Dunában a 15 évet, akárhonnan is nézzük, ez talán meglesz. És talán meglesz a jubileumi pénz is, ami szép összeg, bár igazán a mostani helyzetemben olyan, mintha nem is lenne (vagyis van, de a helye is megvan). De azért örülnék neki, ha már a bankszámlámat dagasztaná.
Várakozok, lassan három hete járok a másik munkahelyemre is. Aki nem tudná: DigiSport, mostmár nagydobra verem, mert biztosnak látszik. Ugyan csak külsősként, de ez is valami. Annyit nem keresek, hogy számottevő legyen, ha nem lesz Duna, max. arra lesz elég, hogy a számláimat kifizessem, de hogy a hitelemmel mi lesz…??? Meglátjuk, nem akarok aggódni. Bízom magamban, bízom a tehetségemben, bízom benne, hogy ahogy ide beajánlottak, úgy fognak máshová is, ha esetleg sor kerülne rá. Talán nem vagyok túlságosan elbizakodott, pár hete esett meg a történet, régi kedves rendező kolléga jött be egy műsorba, és az aulában ráköszöntem. Kivirult a szeme, és körbecsókolt, és tééényleg örült nekem, pedig évek óta nem beszéltünk, nem láttuk egymást, szeret(t)em, és azt hiszem az érzés kölcsönös. Ezeknek fényében úgy gondolom, hogy nem szabad félnem a változástól, mert nagyon nagy baj nem érhet.
Várom, hogy apósom túl legyen a műtétjén, hogy végre fellélegezhessen a család. Várom, hogy minden jól alakuljon, minden este úgy alszom el, hogy érte imádkozom. Az aggodalom talán még rosszabb, mint a félelem. De bennem félelemmel keveredik az aggodalom, és nem győzöm a negatív gondolatokat elhessegetni, és a „mi lesz, ha…” kezdetűekre nem megkeresni a válaszokat. Csak kivárni, hogy milyen lapokat osztottak nekünk odafentről, és majd észnél lenni a megfelelő időben, és erősnek lenni, amikor erősnek kell lenni. Nehéz, és talán még ebben a helyzetben nekem a legkönnyebb.
Lassan mindenhol karácsonyi díszben „pompáznak” az utcák, a terek, a plázák, a rádióban a jinglebellsre ébredhetünk, és bennem semmiféle karácsonyi várakozás nincs. Csak egy dologra vágyom: a családom egészsége mindennél fontosabb. És ezt csak akkor fogjuk fel, amikor elveszíteni látjuk.
u.i.: És várakozással tekintek a jövőre, lassan-lassan megszokom a gondolatot, hogy nagynéni leszek, furcsa.
És az a bizonyos NAGYKŐ...
VálaszTörlésNem akarom elkiabálni a dolgokat, de eddig nagyon úgy néz ki, hogy a Jóistenke és az angyalkák is meghallgatták imáimat (imáinkat), úgy néz ki, hogy apósom szerencsésen túl van a műtéten, és ugyan két hét múlva lesz szövettani biztos eredmény, de nem találtak rosszindulatú daganatot. Ellenben még meg kell küzdenie egy hasnyálmirigy-gyulladással, ami az internetről utánaolvasgatott információk alapján sem lesz egy leányálom, de ezerszer jobb, mintha kemóra kéne járjon. Szóval fel még nem lélegezhetünk, de a nehezén talán túl vagyunk. Mindenkinek köszönöm, aki velem együtt aggódott, drukkolt, szorított! És hát ha hiszitek ha nem, de inkább higgyétek: csodák VANNAK!!! (három hete, három kórházban, három orvos diagnosztizált daganatot, ultrahang, röntgen, ct, jóég tudja milyen vizsgálatok után, tegnap felnyitották, és nincs daganat "csak" gyulladás. Mi ez, ha nem csoda?) És ne felejtsük el, hogy ma van Tibor születésnapja, szerintem kétszeresen is lehet őt ünnepelni! Isten éltesse még nagyon sokáig!!!