A vég kezdete, a kezdet vége

Azt utóbbi pár napban annyi minden történt velem, hogy még én magam sem dolgoztam fel.... Ma többször éreztem azt, mintha csak álmodnék, mintha nem is velem történne, ami történik... Akik ismertek, valószínűleg érteni fogjátok a soraimat.
Tudjátok, hogy süllyed a hajó velem. Hónapok óta mondogatom. Hétfőn kaptam egy telefont, ami legalább olyan sokk-ként ért, mint pár hete az autómat ért attrocitás. Mondogattam magamban ugyanazt a mondókát: "Miért én? Miért? Miért most? Mi lesz most? Hogyan tovább???" A süllyedő hajóról átvettek egy másikra, amin ugyan még nem tudom mi vár, nem tudom hogyan fogok beilleszkedni, nem tudom hogyan fogom érezni magam, és még nagyon sok mindent nem tudok (többek között örülni se a lehetőségnek, pedig kéne), és miközben tele vagyok kérdésekkel, szakad meg a szívem az elmúlt 15 és fél évért, a kollégáimért, akik közben a barátaim lettek, akik már-már a családom lettek (nem túlzok, hiszen többet voltam velük néha, mint az otthoniakkal), akik még ott ülnek a süllyedő hajón, és tudom, hogy nem szabad lelkiismeretfurdalásomnak lenni amiatt, hogy az én jövőm már "biztos", de mégis a szívemen viselem a sorsukat, és aggódom értük. És siratom azt a majd' tizenhat évet, ami már nem jön vissza.
Felkavart az is, hogy tulajdonképpen oda megyek vissza, ahol kezdtem 1992-ben, 16 éves kamaszlányként, ahol megtanultam a szakmát, ahol beleszerettem, és úgy tűnik végérvényesen bele is ragadtam. Milyen lesz? Ki tudja. Szerencsés vagyok? Bizonyára. Hiszen a velem egy műszakban dolgozó húsz kolléga közül ketten lettünk "kiválasztva".
Új hely, új légkör, új munkakör. 15 és fél év nehézségei, szépségei, lassan emlékké való átalakulása. Olyan ez, mint amikor meghal valaki, akit nagyon szerettél. És miközben gyászolok, meg kell feleljek az új helyen. Nincs idő a bánkódásra... Az élet megy tovább.... Lesz mit "emésszek" a következő három napban...