Egy hete, hogy szenvedek… igen, el kellett telnie egy hétnek, hogy erőt vegyek magamon és nekifeküdjek az élménybeszámolónak. Nem is tudom, hol kezdjem, miért éppen Lengyel-Tátra? Hát az úgy volt, a meglátni és beleszeretni tipikus esete. Meglátni? Valahol a facebookon szembesültem egy előző út képeivel, és úgy döntöttem, ide menni kell. De hogy vezetem elő Levinél? Ha azt mondom, de jó lenne, menjünk, tutti lepattint azzal, hogy nincs kedve, nincs pénze, nincs ideje, és egyáltalán… Akkor mi legyen? Hát jön karácsony, és egészen önző módon úgy döntöttem, hogy tetszik Levinek vagy nem, de ezt fogja karácsonyra kapni. Szegénykém nem volt túlságosan oda, de hát mit is vártam?
És karácsony óta csak vártam, hogy legyen végre február vége. És közben ajánlgattam több barátnak is az utat, azért ismerősökkel mégiscsak jobb utazni, pláne, hogy a szállásunk úgy volt meghirdetve: 3-4 fős szobák. Szerencsére a baracskai barátaink kaptak az ötleten, és befizettek. Így aztán biztos voltam benne, hogy ha Zsuzsiék jönnek, mosolygós-vicces-nagyonjóhangulatú pár napban lesz részünk. És lőn.
Egy kemény munkahét (hónap) után, nagyon korán indultunk pénteken reggel. 4.45-re kellett kiérni a Felvonulási térre, akarom mondani az 56-osok terére (nem tudom mikor fog ráállni a szám az új névre). Ahogy azt illik, mi 4.45-re kiértünk. Busz sehol. Nincs is annál jobb, mint hajnalok hajnalán várni. Aztán amikor jó negyed óra, húsz perces késéssel megjött a busz, és felcuccoltunk, és leültünk, és már nagyon mentünk volna, közölték, hogy még egy utastársunkra várunk, aki már állítólag „itt van a sarkon”. Szuper. Ilyenkor az ember nem akar arra gondolni, hogy milyen jó lett volna még az a fél óra, negyven perc az ágyikóban. Ilyenkor az ember nem gondol arra, hogy vajon milyen lelkivilág kell ahhoz, hogy másik 40 embert szemrebbenés nélkül hajnalok hajnalán háromnegyed órát megvárakoztat. Nem, ilyenkor az ember arra gondol, hogy elmegy három napra kikapcsolódni, és nem bosszankodik semmin. Csak egy kicsit. Nagy nehezen elindultunk, jóval fél 6 után. Aki ült már buszon és 180 centi fölött van, hát annak nem kell ecseteljem, hogy mennyire kényelmetlen. Egy idő után az embernek sehogy se jó, se keresztbe, se hosszába, sehogy nem fér a lába… Küzdöttem az alvással, hogy kicsit pótoljak az éjszakai majd’ két órához. Nem nagyon sikeredett.
Kora délután érkeztünk meg Krakkóba. Krakkóba, amiről sokat nem tudtunk, és ez így is maradt. Megszoktam már, hogy ezeknél a szervezett utaknál „kilökik” az embert a nagy ismeretlenbe, arra való hivatkozással, hogy csak helyi idegenvezetők vihetik a csoportot. De egyébként se nagyon vennénk sok hasznát a vezetésnek, fizikai képtelenség negyven embert úgy végigvezetni egy városon, úgy idegenvezetni, hogy mindenki halljon mindent. Ezért aztán készültem egy jó kis útikönnyvel. Meg egyébként is, muszáj voltam útikönyvet venni, hogy Levinek valamit fizikailag be tudjak csomagolni a karácsonyfa alá. Tehát könyvvel a hónom alatt nekivágtunk Krakkónak. Többen is ajánlották a zsidó negyed felkeresését. Meséltek az érintetlen „patinájáról”, hogy szinte olyan érzéssel sétálhatok majd az utcákon, mintha még mindig világháborús övezetben járnék, mintha megállt volna az idő. Két opció lehetséges: vagy nem találtuk meg a zsidó negyedet rendesen, vagy az informátorom nagyon régen járt a Kazimierzben. Miután „letudtuk” ezt a „kötelező”, és talán épp ezért csalódást okozó városrészt, úgy döntöttünk, hogy visszabandukolunk a Fő térre és környékére, amire éppen csak egy rövid pillantást vetettünk, amikor elváltunk a csapattól. De ekkor már éhesek-szomjasak voltunk, fáztunk, és nekem nagyon sürgős folyóügyeim voltak. Ezért kaptunk az alkalmon, hogy felkeressünk egy az útikönyv ajánlásában lévő tejbárt. Krakkó hatszázezer lakosából legalább százezer az egyetemista, az állam támogatja az ilyen olcsó kifőzde-szerű helyeket, hogy garantáltan alacsonyan tartsák az árakat. Nemcsak diákok ebédelnek itt, hanem a szegényebb emberek, akik nem akarnak gázra, villanyra, fűszerekre költeni, inkább járnak a mlechnybarba. Vannak családok is, akik rendszeresen itt ebédelnek. Sajátos árnyalata a lengyel életformának. Némi kommunikációs nehézségek árán megkaptuk a kakaónkat. Mondom emberünknek: „hot chocolate.” Kérdezi: „chicken?”. Az almáspitét nem volt nehéz kérjem (és végül ez az egyetlen, amit megtanultam: szarlotka), arra csak rá kellett mutassak. A két forrócsirkééért, akarom mondani csokiért, és két szelet sütiért alig fizettünk ezer forintot, mondhatni tényleg baráti. Leültünk, de jó is volt ülni kicsit, ennél már csak az lett volna jobb, ha van a kócerájnak mellékhelyisége. De nem volt. Minekis… Minden nem lehet tökéletes.
Újult energiával vágtunk neki a városnézésnek: Irány a Rynek Glówny, azaz a fő tér, mely a 200×200 méteres kiterjedésével a legnagyobb középkori főtér Európában. Hatalmas méretének célja az volt, hogy piachelyet biztosítson a Krakkón áthaladó kereskedők számára. Krakkó akkoriban a Lengyel királyság fővárosa volt. 40 000 m²-es területével évszázadokon át a legnagyobb vásártér és főtér volt Európában. A tér egyik nevezetessége a Posztócsarnok (Sukiennice), egy reneszánsz vásárcsarnok, a város egyik szimbóluma – jelenleg az árkádok alatt rengeteg kis bazár sorakozik az aranyművesektől kezdve a fafaragókig.
Innen – egy rövid kétbetűs (végrehálaaazééééégnek) kitérőt követően – kerestük fel a Flórián-kaput, mely része annak a városfalnak, amely az óvárost nem is olyan régen még teljesen körülvette. Ma fákat találunk a fal helyén, kivéve a Flórián-kapunál, ahol nem csak a kapu, hanem a fal egy része is áll. Itt járva ízelítőt kaphatunk abból, hogy milyen is lehetett a városfal. A kapu 1307-ben épült, nevét Krakkó védőszentjéről, Szent Flóriánról kapta. Amikor még a fal állt, összesen 8 ilyen kapun keresztül lehetett a városba bejutni, mindegyikhez tartozott egy felvonóhíd. A Flórián-kapu azért is különleges, mert ezen keresztül vezetett a király útja a főtéren át a Wawelbe. A mi utunk is a Wawelbe vezetett, kis kitérővel egy delikátesz bolton át, ahol megmelegedtünk, és vettünk némi alkoholtartalmú itókát. Muszáj volt. Sírva-zokogva ittuk meg, szét voltunk fagyva, már három órája sétafikáztunk a hideg, havasesős időben. Nem kellett sok az ízesített vodkából, és vigyorogva szaladtunk fel a Wawel dombjára. Nem tudom miért hagytam magam lebeszélni a csakrapont felfedezéséről. Hiába mondtam az én kedveseimnek, hogy hát töltekezzünk… nem hatódtak meg. Vagy csak azt hitték viccelek. De miről is van szó? A Wawel palotájának belső udvarában, a bejárattól balra levő sarokban található az úgynevezett csakra pont. A hinduk hite szerint Siva hét isteni erejű követ adott az emberiségnek. Ezek közül az egyik történetesen itt van. A katolikus lengyelek láthatóan nem rajongalak a furcsa megtiszteltetésért. Korábban állítólag egy táblát tettek oda, mely szerint a sarokban semmilyen csakra nincs. Hát én meg csak szerettem volna megtapasztalni, hogy igaz lehet-e a mendemonda.
A másik felfedezendő és megkeresendő dolog volt a Wawel sárkánya. Ezt végülis felülnézetből megvizsgálhattuk… hozzá is tartozik mese. Krak herceg uralkodása idején az ismeretlenségből egy szörny tűnt fel és a Wawel-domb barlangrendszerében telepedett meg. Gyíkszerű, rövid lábú, éles fűrészfarkú lény volt, amely éjszakánként a falvakat járta és a baromfiállományt, kerteket, földeket tönkretette. Krak elrendelte, hogy a barlang bejárata elé mindenki élelmet vigyen, ám ez is kevésnek bizonyult és a sárkány tovább garázdálkodott a környéken. Végül egy leleményes cipész mester - Skuba Dratewka – egy birkabőrt kitömött szurokkal és kénnel, amit a sárkány megevett és szörnyű szomját oltva a Visztula folyóhoz ment, ahol olyan sokat ivott, hogy végezetül nagy robajjal szétrobbant. Krakus a lányát a cipészhez adta, aki éveken keresztül varrta a cipőket a sárkány bőréből. A legenda másik változata szerint a sárkány békében élt a barlangjában, egészen addig, amíg Krakkó városa évente háromszáz ifjú szüzet adományozott neki. Miután ezt megtagadták, elkezdte pusztítani a vidéket, majd a legenda előző változathoz hasonlóan itt is egy cipészmester ölte meg. 1970-ben acél szobrot állítottak fel a Sárkány-barlang előtt, a szobor hatlábú sárkányt formál, öt percenként tüzet lövell ki a szájából. A tűzokádó sárkány után már csak röpke pár percünk maradt a reggelink beszerzésére, majd felpattantunk a buszra, és irányt vettünk Zakopane felé.
És eljött a nagy túra napja. Még szinte ki se nyílt a szemem, amikor Zsuzsi következő kijelentését hallom: „Baaaaaasszuuuus, ez a qrva nagy hegy már tegnap este is itt volt???” Kinéztem az ablakon, és lám-lám, egy hatalmas, hófödte hegygerinc, a felkelő nap fényétől rózsaszínben tündöklő csúcsok. Igen. Szép és káprázatos, és ma megmásszuk.
Reggeli után indulunk neki a túránknak. Azt mondja a vezetőnk, ha egy picit fázunk, akkor hegynek fel pont jó lesz. Nem fáztam, pedig nem voltam túlöltözve. Ámbár lehet, a nagyon akciósan vett aláöltözetem működik, mert még soha nem fáztam benne, pedig vékonyka a drágám. Elhagytuk az út szélén parkírozó lovas szánokat, váltottunk jegyet (igen, már az erdőbe is belépőt szednek), majd nekiveselkedtünk a turistaútnak. Az út hatalmas havas fenyők között kacskaringózott, igazándiból sok látvány nem volt. Rá is kapcsoltam, még Leventém meg is dicsért, hogy milyen jól jövök. Aztán amikor kiértünk a gerincre és gyönyörű panoráma nyílott a völgyre és a környező hegycsúcsokra, na akkor húztam be a kéziféket, vettem elő a fényképezőt, és próbáltam betelni azzal a látvánnyal, amivel nem lehet betelni. Tapasztalt vezetőnk szerint 10 esetből egyszer adódik ilyen idő. Hát hálás is voltam az égieknek. Hálám jeléül – vagy inkább a hülyeség tanúbizonyságaként – nekiálltam vetkőzni, illetve még csak kigombolkozni. Nem kellett volna. Felértünk a Murowaniec menedékházba, és én úgy éreztem, ezt az isten adta jó napsütést kell élvezni, ezért aztán lekuporodtunk egy padra, jó kis szélárnyékos helyre, és az agyatlanságot továbbfejlesztve, vetkőztem: hát hadd száradjon már a jó kis napsütésben a vizes pólóm. Persze, mondhatod kedves olvasóm, hogy de hát tapasztalt túrázó vagy Zsuzsi, hogy csinálhatsz ekkora baromságot… most már tudom. Akkor és ott úgy éreztem, hogy 20 fok van és tavasz. Közben -8 fok volt, és tomboló tél, némi napsütéssel. Már tudom. Bár az is lehet, hogy nem tüdőgyulladást szedtem ott össze, hanem csak elkapott a hetek óta kerülgetett influenza. Vagy a kettő együtt. Vagy ki tudja. Mindegy is. Ott és akkor rettentően élveztem a helyet is, az időt is, aztán most két hétig nyögöm (akarom mondani köhögöm) a saját hülyeségem. De hagyjuk a nyavaját másra… Mivel extra jó idő volt, és állítólag a csapat extra jól bírta a túrát, egy extra sétát is beiktattak szervezőink. Egy tóhoz, nevezetesen a Fekete-tóhoz kerültünk egyet, ami alapjában véve nagyon kecsegtetően hangzott, hogy a Tátra nemtom hányadik legnagyobb, vagy legmélyebb tavacskáját fogjuk meglátni. Hittük, hogy meg fogjuk látni, vagyis eszünkbe, nekem legalábbis eszembe nem jutott, hogy tél van, s biza ilyenkor a legmélyebb tavak is befagynak. Ergó, egy tónak a helyét fogjuk látni, elképzelhetjük, hogy nyáron milyen szép kék és zöld színben pompázik, odagondolhatjuk a vízre a körbeölelő hegyek tükörképét, stb… Persze gyanút foghattam volna, hogy nem túl nagy vizuális élményben lesz részem, amikor a vezérünk – amolyan szépen és alázatosan – megkért minket, saját biztonságunk érdekében ne menjünk rá a jégre. Persze milyen a magyar? Már csak azért is? Csesszünk ki jól a túravezetővel, mutassuk meg neki, hogy lám, mi milyen fasza gyerekek vagyunk, és többek rámentek. Én drukkoltam, hogy ha netán beszakadna mégis a jég, Darwin-díjas kollégáim zsebében remélhetőleg jó sok kő van, hamarább süllyedjenek… De mindenki megúszta – szárazon.
Innen majdnem ugyanazon az úton mentünk vissza Zakopanéba, mint ahol feljöttünk, úgy fél útig. Aztán jött nagyon jól a túrabot, mert helyenként nagyon durván csúszott az ösvény, és igen meredek is volt. Időnként jobbnak láttuk, ha mi magunk tesszük le a fenekünket, és féligmeddig „popsízve” csordogálunk le a hegyről. Többször eszembe jutott a régi bakancsom, hogy milyen jól tettem, hogy lecseréltem… pláne amikor felfedeztem, hogy annak a leánynak is pont olyan típusú lábbelije van, aki szegény önszántán kívül többet van vízszintben, mint függőben.
Ja, élményfürdő. Még el se indultunk, de telefonon leegyeztettük Zsuzsival az igényeket: „Zsuzsi – szauna, Imi – csúzda, Levente – úszómedence, Én – melegvizes bugyborgató… aztán este a vacsoránál megbeszéljük, kinek milyen volt.” És sokat nem tévedtem az elgondolással, mert Levit alig tudtuk kipecázni az úszómedencéből, Imit alig lehetett levakarni a csúzdáról, engem és Zsuzsit viszont egyáltalán nem lehetett kiszedni a melegvizes bugyogóból. Mi oda betettük a seggünket, és majd a másfél óra leteltével kijöttünk, és távoztunk az élményfürdőből. Hogy milyen volt a csúzda? Kérdezzétek Imit… No és eztán indultunk el vacsorázni. Nagyjából öten, ötféle igényekkel. Ez túl hangos, az túl csendes, ez drága, az olcsó, itt túl sokan vannak, ott túl kevesen. Bennem csak az tartotta a lelket, hogy sikerült még a főutcán beszerezzek mintegy másfél kilónyi sajtot, ettől nyugodt voltam, hogy éhen nem halok, és még talán haza is kerül belül valamennyi. Útáltam az egészet, látván, hogy a grillezett húsokon kívül sok vega opció nincs. Nagy nehezen betértünk egy lacikonyha jellegű kajáldába. Ott szállt el az összes türelmem, energiám és mindenem. Kábé úgy voltam vele, csak egyetek, és húzzunk haza. Nem voltam éhes, és nem volt kedvem semmihez. Ilyenkor érzem, hogy a vegaságom néha egyenlő egy tortúrával. Hülye kérdések… nincskedvem válaszok. Egy paradicsomlevest tettem magamévá, háááát… Anyué jobb. Zsuzsiék tünemények voltak, látták rajtam a „gameover” táblát, próbáltak a kedvemben járni, és szereztek nekem mézsört. Lengyelországban a középkor óta készítik, az ország legrégebbi népi itala - a gabonasör és a vodka később honosodott meg. A mézsört alkoholos fermentálással nyerik, mely során a mézet vízzel felhígítják, majd komlókivonatot adnak hozzá. Fűszerekkel vagy gyümölcslevekkel ízesítik. Szobahőmérsékleten szolgálják fel, télen forrón, fűszerezetten isszák. Forrón kaptam, és inkább hasonlított egy jó erős-édes forralt borra, mint sem sörre. Érdekes volt, egyszer meg kell kóstolni, de nem fogok sírni utána, mint ahogy a szirupos meleg sör után se. Hazafelé még beugrottunk egy éjjelnappaliba, egyrészt reggelit kellett venni, másrészt nekem muszáj volt beszerezni az alkoholtartalmú itókáimat. Egy kis zubrowka mindenképpen kell… a wisniowkát és a krupnikot is meg kell itthon ismertetni a népekkel. Tehát vásároltunk. Még egy kis sajtot is, biztos ami biztos. Mire visszagyalogoltunk a szállásra (10-15 perc), mindenki hulla volt, én meg úgy éreztem, a vacsora előtti mélypontomon olyatén lendültem túl, hogy reggelig tudnék mulatni, mondjuk egy Tankcsapda koncerten. De koncert se volt, mulatásra hajlamos partner se volt, így aztán betolattam a hálózsákomba, és megpróbáltam én is jobb létre, akarom mondani álomba szenderülni.
Vasárnap hajnalban összecuccoltunk, már éreztem, hogy nem vagyok százas, gondoltam túl sokat ettem-ittam összevissza, úgy döntöttem, hogy csak egy kis gyümölccsel örvendeztetem meg a szervezetem. Egyébként sem szoktam reggelizni, mióta az eszemet tudom ébredés után 3-4 órával esik jól a kaja. Lehet rossz szokás, de már általános iskolás koromban is akkor voltam jól, ha a tízóraiig békében hagyták a gyomromat. Reggeli után elkezdtük kihordani a motyónkat a buszba, és felkészültünk lelkileg az utolsó napra. Még egy túra. Nem lesz nehéz, röhögve kibírjuk. A Morskie Oko-t körbevevő erdőség szélére buszoztunk. Innen gyalog mentünkk, hatalmas havas fenyvesek közt, ahol néha szánok suhantak el mellettünk. Útközben megpillantottuk a Mickiewicz-vízeséseket, amik egymástól jól elkülöníthető három lépcsőből állnak – állítólag legalábbis, mi csak egy befagyott patakocskát véltünk felfedezni. Utunkat folytatva egy kisebb emelkedős rész leküzdésével megérkezünk a Halas-tóhoz (Morskie Oko), ami 50,8 méter mélységével a Lengyel-Tátra negyedik legmélyebb tava. Innen fantasztikus látvány nyílik a Rysy (2499 m), Czarny (2410 m) Posredni (2393 m), Wielki (2428 m) és a magányosan „álldogáló” Mnich (2070 m) csúcsokra. A Havas-tavi menedékházban költöttük el utolsó zlotyijainkat, és ettünk egy sült túrós palacsintát, amivel erőt gyűjtöttünk a visszaúthoz. Kellett is az erő, mert a fene se gondolta, hogy mint valami náci erőltetett menet, egy slunggal kell leszaladjunk a hegyről. 9 km-t tettünk meg, megállás nélkül. Nem tudom hová és miért kellett úgy rohanni, hisz nem estelett ránk, időben voltunk, de biztos sietett valaki haza. Én meg szenvedtem. Szerintem már ott és akkor a láztól. Egyébként 1997-ben II. János Pál pápa is ellátogatott a Halas-tóhoz, a házban számos fénykép árulkodik erről, állítólag akkor építették az aszfalt utat, amin volt szerencsém menetelni, hogy milyen monoton, és mennyire unalmas, és mennyire fárasztó, hogy amikor alig élsz, ugrabugrálsz elfelé a lovas szánok elől, hogy kedved lenne felpattanni egyre, hogy vége legyen a szenvedéseidnek, de nincs már pénzed, mert az utolsó fillérekből is sört veszel a tesódnak, és csokit a „sógornődnek”. De persze büszke vagy magadra, hogy megcsináltad, még ha utolsónak is, végül is csak te érzed, hogy milyen pokoli szenvedés megy végig rajtad, csak te tudod, hogy ilyenkor normális ember otthon fekszik és aszpirin c-t kortyolgat, és jajveszékel a távirányító után. Te meg 18 km-es erőltetett menetben mész, és hajt valami. Bizonyítani akarsz magadnak, és felcseng a füledben a klasszikus:
- Egy gondolat bánt engemet:
- Ágyban, párnák közt halni meg!
- …
- Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
- Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
- Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
- Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...
Így egy hét távlatából, túl a 39.1-es lázon, lassan túl nyolc darab herpeszen, lassan túl a megszűnni nem akaró köhögésen, igazat kell adjak Petőfinek: „ne ily halált adj énnekem.”
Még több fotót ide kattintva nézhetsz!
Hááát.. :-) Téged mindig élmény olvasgatni! :-)))
VálaszTörlésKöszönöm! - és örülök, hogy jobban vagy!