Szeged: fesztivál, vásár, koncert, sör-bor-pálinka... és persze napsütés

Kezdődött ott a történet, hogy Barbival felmerült bennünk a gondolat: kéne már egy Tankcsapda koncert… Mikor is volt a legutóbbi? Már nem is emlékeztünk rá, csak hogy a nagy-nagy havazásban Levinek alig sikerült értünk jönnie. Szóval elkezdtem nézegetni, hol lépnek fel Lukiék (ezért Barbi meg fog ölni), és semmi épkézláb koncerthelyszín nem jött számításba. Dunaújváros messze van, Gödöllő sincs közel, az esztergomi tavaly olyan minősíthetetlenül rossz volt, hogy oda soha többé, és kinéztem magamnak Szegedet. És mire beleéltem magam, jött a második meglepetés: nem egyedül lépnek fel, hanem a másik nagy-nagy kedvencemmel, gyerekkorom, megboldogult ifjúságom (és azóta is egyik) legkedvesebb zenészével, Ákossal. Itt már teljes lázban kezdtem égni, hogy menjünk Szegedre. Barbit nem kellett sokáig győzködni, hogy ott a helyünk, és Ákos miatt Leventém is rögtön áldását adta a dologra, már csak az volt kérdéses, hányan megyünk… Barbi először Barbara barátnőjével szállt be a sorba, aztán kisebb nézeteltérések miatt (Barbara szerette volna, ha az ő autójával megyünk, ám az már nem fért bele az életébe, hogy értünk jöjjön, és hazahozzon minket, amitől én nyűgös lettem, és Barbi is) végülis Barbara kiesett a sorból. Aztán szó volt róla, hogy jön Barbi unokahúga, Kata, akivel már nem először mentünk volna együtt koncertre, de Katának egy „pót”vizsga húzta keresztbe a terveit, így maradtunk hárman, a három vip-jegyre, amit Barbinak ezúton is nagyon köszönünk.

Aztán ami még kellemesebbé tette a szegedi készülődést, ami már olyan, mint i-n a pont: Uta barátnőm hazajött Madridból egy hétre. Nélküle nekem Szeged nem Szeged, mint ahogy a kávé nem kávé tej nélkül. És még ha keveset is találkoztunk, jó volt tudni, érezni, hogy van valaki, aki vár ránk. Aki asztalt foglal a kedvenc vega éttermembe, és aki mosolyogva üdvözli messze földről érkezett barátnőjét (bár az is lehet, hogy a Madridból hazahozott, és most kézbesített kabátjának örült annyira?). Érdekes mód, csak én vagyok az Agnitól elájulva, de ahhoz ragaszkodom, hogy egy évben egyszer, ha Szegeden vagyunk, nem ülök be máshová, és punktum.

Na de még a kaja előtt elfoglaltuk szállásunkat, a Dóm tértől kb. 500 méterre található kollégiumban (egyetlen, vagyis kettő jó tulajdonsággal bír a hely: olcsó és közel a belváros).

Először kicsit sokkoló volt a látvány, de aztán hozzászoktunk a gondolathoz, és előszedtük a „biztonsági” hálózsákjainkat, és azzal nyugtattuk magunkat, hogy a rövid éjszakát valahogy ki fogjuk bírni. Szóval be se rendezkedtünk, mondván a kocsiban nagyobb biztonságban vannak a cuccaink, mert egy olyan kulcsot kaptunk, ami valszeg az összes szobát nyitja, és nekiindultunk ebédelni.

Ebéd után a Szécsényi tér felé vettük az irányt két célból: fagyizni, és borfesztiválozni. A kedvenc, Kisvirág cukrászdám be volt zárva, ezért egy sarokkal arrébb mentünk be, egy elég zsúfolt cukrászdába, de amikor végre sorra kerültünk, és megkaptuk az a fagyijainkat, rájöttünk miért van akkora tömeg: isteni finom fagyit kaptunk, hatalmas gombócokat, pesti viszonylathoz képest nagyon olcsón, 140 magyar forintért. Fagyizás után nekiindultunk a borfesztivál bódéinak, de pálinkázás lett belőle.

Kellő spicces állapotba keveredtünk nagyon hamar, és Barbi kitalálta, hogy szerezzük be a jegyeket, inkább most mint később. Levi visszament a koleszba, mi pedig a Dóm tér felé vettük az irányt. Az első stuff-nál megálltunk, és feltettük a kérdést:

• „Sajtójegyünket hol tudjuk átvenni, nem tudjátok?”

A válasz:

• „Hát ott elől, annál a kapunál, (majd nagyon halkan) …vagy fogalmam sincs.”

Elindultunk hát ahhoz a kapuhoz, és mikor már majdnem ott voltunk, szintén feltettük a kérdést, egy szintén helyi erőnek:

• „Sajtójegyünket hol tudjuk átvenni, nem tudod véletlenül?”

A fickó:

• „Ott, annál a bódénál (majd nagyon halkan) …vagy halvány gőzöm sincs.”

Mondtam is Barbinak, hogy ez így érdekes lesz… de reménytelien nekiindultunk a bódénak. Ahol újfent, sokadszor tettük fel a kérdést:

• „Sajtójegyünket itt tudjuk átvenni?”

Válasz:

• „Nem, fogalmam sincs, pillanat, várjatok.”

Csaj elszalad, visszajön egy másikkal. Akinek hasonlóképpen talán arról sem volt fogalma, hogy melyik bolygón vagyunk, de ő legalább már annyira képben volt, hogy szólt annak a hölgynek, akivel Barbi beszélt, és aki tudta, hogy mit akarunk, bár igencsak meg volt lepve, hogy mit keresünk mi ott fél 5-kor, amikor az interjúzásoknak vége volt, de Barbi ügyesen kivágta valahogy magát… nem hiába, újságíró. Aztán be kellett menjünk a csajszival, át a kordonokon, huszonhat biztonsági őrön, át a Dóm téren, és elhangzott egy olyan mondat is, hogy nincs már több vip-jegy nyomtatva. Na mondom szép lesz… De nem estem kétségbe. Kicsit aszaltak minket a napon, emberek telefonáltak jobbra-balra, majd egy olyan 10 perc leforgása alatt megjöttek a mi jó kis vip-jegyeink. Hogy én jegynek még nem örültem ennyire, az is biztos.

Aztán a nagy-nagy örömre való tekintettel, a pálinkás jó hangulatunkba, valahogy ügyesen bekeveredtünk egy park szerű valamibe (ennek később annyi haszna volt, hogy a tojjjtojjj vécé adta lehetőséggel nem kellett élnünk), de ott délután voltak bizonytalan pillanatok, hogy vajon nem-e (de igen), tiltott területen járunk. Mikor kiértünk egy sorompóhoz jöttünk rá, hogy kórházban jártunk.

Visszamentünk a szállásra, egyrészt kipakolni a kocsiból, másrészt átvenni a „fellépő” ruháinkat. De még elhatároztuk, hogy visszamegyünk borfesztiválozni, amiből aztán nem lett semmi, mert elakadtunk menet közben a kürtőskalácsosnál, és a káposztásrétesesnél.

Kicsit bekeveredtünk a hídivásárba, és nagyon megörültünk Ruzsa Magdinak… Mind a hárman meg voltunk győződbe, hogy a Móra Múzeum előtt felállított színpadon a vajdasági csaj énekel. Aztán mikor közelebb mentünk állapítottuk meg, hogy ugyan lehet vajdasági ez is, de semmi köze Ruzsa Magdihoz.

Frissítő gyanánt rábeszéltem Barbit egy citromos Gösserre, aki tiltakozott, hogy nem szereti a sört, de meggyőztem, hogy ez nem is sör, csak limonádé, viszont nagyon finom. És kicsit kiültünk „Ruzsamagdit” hallgatni.

Majd lesétáltunk a Tisza-partra, megállapítottuk, hogy szépen árad, ücsörögtünk egy sort, és úgy gondoltuk azért lassan neki kéne állni felkeresni a koncert helyszinét, ne maradjunk le nagyon.

Nagyon nem maradtunk le, csak épp a teljes Magna Cum Laudéról, amit én nem sajnáltam, Levi kicsit. Tizenpár percet vártunk, és elkezdődött a Tankcsapda. Az est fénypontja. Ami nekem furcsa volt, hogy még világos volt, annyira nem passzolt a napsütés a rockkoncerthez… de ettől eltekintve szerintem hoztuk a szokásos formánkat, Barbi legalábbis mindenképpen, én talán egy kicsit szolidabban, hogy ott állt mögöttem Levente…

Abban majdnem biztos voltam, hogy meg fog fájdulni a torkom. A szokásosnál ugye kétszer annyit üvöltöttem: végénekeltem a TCS-t is, meg Ákost is, és abban is biztos voltam, hogy a derekam fel fogja mondani a szolgálatot ennyi ácsingózástól, fel is mondta. Éjfélig tartott a koncert, nem tudom mit mesélhetnék róla, az egyetlen, ami kivágta a biztositékot: még az ős Bonanza idejéből való Calypso című szám, imádom, jól esett, visszarepültem a fiatalságomba, kamaszkoromba, teljesen oda voltam tőle, nagyon jót tett a számnak az áthangszerelés is, szóval egy kis eufóriát éltem meg… ebben a hangulatban egyszercsak idegen hangokat hallok, nem, ez nem Ákos, nem, ez nem Bonanza, de mi ez? Olyan ismerős, kérdőn nézek a többiekre, ők se vágják. Aztán a refrén: lálá-oláláá…. Neeeeee, ilyen nincs, ez vicc, mi ez? Hülye ez az Ákos? Lédigagázik??? Láv-láv-láv… hányinger. Meg voltunk döbbenve, gondoltuk, hogy ez komoly lehet, mert viccnek nagyon rossz. No de ettől eltekintve, nekem bejött Ákos áthangszerelt, rockos turnéjának első állomása. Biztos elfogult vagyok, bocsássátok meg nekem (főleg Barbi).

Még kimentünk a borfesztre. Azt a tömeget, el se tudjátok képzelni mi volt ott. Nekem sok(k) volt, én nem szeretem, amikor igy egymás hegyén hátán kell jól érezzem magam. Beszéltünk Utával, próbált támpontokat adni, hogy merre van, és mondta, hogy már nincs sokáig, mert reggel korán kell induljon. Mondtam, hogy megyünk, megkeressük, csak egy búcsúpuszi erejéig. Ez a keresés kb. olyan, mint azt a bizonyos tűt megtalálni a szénakazalban. És ott kezdődött a probléma, hogy félre lettünk tájékoztatva, Uta azt mondta keressük a tornyot a jobb oldalon… hát torony jobb oldalon sehol sem volt, bolyongtunk a nagy tömegben, nem találtuk. Az én két hűséges társam meg csak jött utánam, fáradtan, nyűgösen, és bár nem szóltak egy szót sem, érezhető volt, hogy nagyon elegük van… Én még szívesen megittam volna egy pár pohár bort, de nem nagyon volt Barbinak már kedve hozzá, így aztán egy helyen (talán valami badacsonyi lehetett, igen, Rózsakő fantázianévre hallgatott. Elmesélte az ember, hogy a Badacsony-hegyre felvezető út mentén található a Rózsakőnek nevezett bazalttömb. A legenda szerint, ha két fiatal ráül, még abban az évben eljegyzik egymást. Én meg mondtam neki, hogy valóban, jártam ott, és a kő nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket, de a bor finom.) egy decit azért vettem, míg Utát kerestük, gondoltam elnyalogatom. A nagy-nagy tömegben végül nem találtuk meg egymást, de megbeszéltük, hogy a délutáni fagyizás helyszínénél találkozunk, így is lett, félútig együtt mentünk, beszélgettünk, megölelgettük egymást, és bár könnyes búcsút nem ejtettünk, de elköszöntünk egymástól.

Olyan éjjel 2 felé járhatott az idő, mire ágyba keveredtünk.

Reggel 9kor már startra készen voltunk, és eldöntöttük, hogy a tegnap már jól bevált cukrászdában fogunk kávézni és valami szolid reggelit magunkhoz venni.

Aztán nekiindultunk a hídivásárnak. Hömpölygött a tömeg, pedig én biztam abban, hogy reggel nem lesz kedvük az embereknek sétálni… volt kedvük. Több vágyam volt: övtáska (nem lett övtáska, ami tetszett kicsi volt, ami nagy volt nem tetszet), bőröv (igazából ami nekem tetszett, Levinek nem annyira, és mivel nem volt égetően fontos, ez is elmaradt), hütttőmágnes (nem szerettem bele egyikbe se, viszont itthon alkottam egyet sk),

és Szilágyikerámia (lett egy kis mécses, lámpaolajjal működő, rókakomás, és egy citromfacsaró, szintúgy rókás, 10 százalék törzsvásárlói kedvezmény rábeszéléses módon való érvényesítésével).

Vettünk még sajtokat, és még szombaton szilvalekvárt, de sajna nem annyira jó, mint az én jól bevált noszvajim, szóljatok, ha Eger felé jártok, adnék le rendelést)

Mire végigjártuk a hidat, megéheztünk, elfáradtunk, leültünk, és gólyalábas fekete és fehér ruhába öltözött lovagokat néztünk, ahogy próbálják legyőzni szintén a gólyalábas sárkányt, jó kis barokkos(?) élő zene kíséretében. No és míg ők viaskodtak egymással, mi egy óriási tócsival küzdöttünk. Meg a napszúrással… Azt azért nem kaptunk, de leégni sikerült kicsit, hiába, Uta is megmondta: „Mindig itt szedem össze az első kis színemet”. Nekem ez már azt hiszem Marokkóban megvolt, de hogy ne hazudtoljak rá barátnőm szavára, muszáj volt leégjek, nem? De. Nemde?

Az ebédre tervezett lángost lecseréltük erdélyi juhtúrós lepényre, tejföllel, kaporral, jó sok lilahagymával... Ha esetleg valaki tudja ennek a csodának a receptjét, árulja már el, mert az eladó néni nem osztotta meg velünk az elkészítés módját, és sajnos a neten sem találtam róla semmit... A lényeg, meg ahogy láttam, készül egy lágy kelt tészta, x-mennyiségű juhtúróval, és palacsintasütőben, kevés zsiradékon megsütik, olyan ujjnyi vastagságú lesz a lepényke, és nagyon finom.

3 óra felé indultunk haza, mire kiértünk az autópályára, ömlött az eső. De nagyon durván. Míg fesztiváloztunk, koncerteztünk, vásároztunk, másfél napig felhőt se láttunk, mikor már hazafelé tartottunk, mintha csak be akarta volna pótolni az elmúlt időkben elmaradt vízhozamot… Nekünk ekkor már mindegy volt, de ezúton is köszönjük Szent Péternek a hozzánk való jóságát, reméljük máskor is kegyes lesz hozzánk.