Az angyalok tisztásán jártunk

“…Így volt ez bizony lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniök kell.

A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündérke les reád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.

De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről. …

Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt.

De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha-illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át, és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog, csillog, mesél. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról ágra. A mókusok, nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.

A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.

Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan alámosolyog.

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.”

(Wass Albert: Mese az erdőről)

Ma kezdtem el hallgatni Györgyi Anna fantasztikus előadásában a fenti hangoskönyvet. Bevallom nőiesen, elpityeredtem egyszer-egyszer a kocsiban, a délutáni forgalomban ülve. És eszembe jutott a múlt hét szombati kirándulásom Kedves (és tényleg, igazából, nem viccelek) Anyósommal (talán majd egyszer megírom a „hogyan szeresd anyósod” receptjét, hátha okulásul szolgál az utókornak), ahol a csepergő, majd szakadó esőben hasonló, ámbár megfogalmazhatatlan érzéseim voltak az erdőben. Talán éppen azért nem is blogoltam róla, mert nem tudtam megfogni az érzést. Motoszkált bennem, de nem tört ki, csak nyomtam el magamban, mint a hamufelhőt az Eyjafjallajökull Izlandon.

Nem is tudom, mit irthatnék még, mert ennél szebben nem lehet megfogni és körülírni.

Na talán kezdjük az elején. Rózsika (így hívják a szeretett férfi édesanyját) régóta szeretett volna elmenni a Pilis-tetőtől nem messze található Vaskapu sziklához. De mivel ez nem egy kijelölt turistaút mellett található, nem mert egyedül nekiindulni, és kérte az én segítségemet. És már jó rég terveztük, hogy elmegyünk, de sehogy se jött össze. Aztán most úgy döntöttünk, hogy dacolva az időjósokkal, fittyet hányva minden előrejelzésnek, mely szerint heves záporok-zivatarok várhatók, nekiindulunk. Délelőtt 10 órakor még szép idő volt. Mikor felértünk a Fekete-sziklákhoz, mondhatni még a nap is sütött.

Aztán amikor nekiindultunk a Pilis-nyergen át, egy kis szurdokvölgyön keresztül vissza a zöld jelzésnek, már pityergett az eső, nem zavaróan, sőt, kellemesen. Rózsika kertész, és olyan növényeket látott meg (szakmai ártalom), amiket én lehet, hogy sose vettem volna észre. Így ismerkedtem meg a

Kontyvirággal

Salamon pecsétjével

Jártunk a gombák földjén

És izzott a galagonya virága

És ime: az Angyalok tisztása, ami nem is tisztás, mert erdő, de mégis, azt a nyugalmat, azt az energiát, nem lehet szavakba önteni (bár Wass Albertnak mégis sikerül).

Amikor elértünk túránk legtávolabbi pontjához, nevezetesen a Pilis-tetőhöz,

elkezdett ömleni az eső, de mintha dézsából öntötték volna. És ekkor még nem láttuk a Vaskapu-sziklát, ami miatt elindultunk. De úgy döntöttünk, nem kísértjük a sorsot, és nekiindultunk az aszfalt úton vissza az autóhoz, ami jó tempóban is 1 óra 15 perc menetidő. Az én helyzetem nem volt annyira kétségbe ejtő, mert biztos ami biztos alapon beraktam a jó kis piros esőkabátomat, ami jó szolgálatot tett tavaly az Etnán, és nem tette tönkre a kénes eső se, szerencsére…

…és csak a nadrágom szára lett csurom víz, de anyósomra nézve az jutott eszembe, hogy „vajon az ürgék érezhetik magukat így”? Végülis tapasztalásnak nem volt rossz, tüdőgyulladást nem kaptunk, a vizes ruhák megszáradtak, és egy élménnyel gazdagabbak lettünk.