Eredetileg soha nem volt problémám a hétfőkkel, valószínűleg azért, mert nem éltem meg soha azt a traumát, mint normális embertársaim: két nap édes semmittevés után, jaj de macerás hétfőn dolgozni indulni. Idestova 18 évi tévés háttérrel nekem teljesen átlagos, hogy szombaton és/vagy vasárnap dolgozom. Tehát a hétfő olyan semleges, mint másnak a szerda… Na de ez a mai hétfő…
Tegnap este (munka után 22 órakor) már azon serénykedtem otthon, hogy előkészítsem Uta barátnőm érkezését, hogy amikor majd ma éjjel 1 órakor megérkezünk a reptérről, ne kelljen ágyazni, hanem rögtön neki tudjunk esni egy üveg bornak, és mondjuk hajnal 3-ig legalább élménybeszámoljunk. Eddig még minden rendben is volt, éjfélkor magamra is parancsoltam, hogy be az ágyba, mert reggel korán fel kell kelni, és folytatni az előkészületeket: vendégem lesz, még ha csak egy éjszakára is, de akkor is!
Persze az, hogy éjfélkor bedőltem az ágyba, még nem jelenti, hogy el is aludtam. Forgolódtam, hallgattam a szelet, ahogy a szomszéd cseresznyefáját csapkodja az eresznek, még sokáig ébren voltam. Ennek a hátránya, hogy hiába csörgött reggel az óra 8-kor, fél 9-ig nem bírtam kimászni az ágyból. Aztán a rohanás (mindig ez van, de utálom). Valaki megmagyarázhatná, hogy a reggeli egy órányi készülődés miért tűnik 10 percnek… Jó nagy késéssel indultam el, mert nem tudok eljönni úgy otthonról, hogy ne nézzek rá a kutyára (jó is, mert szegénynek telehordta mindenféle csúnyasággal a vizét a szél), hogy ne adjak enni a macskának, hogy ne dobáljam át a szomszéd kertjébe a szemetét, amit átfújt tőle a szél, és úgy egyáltalán… Elindultam, és még be is értem volna időben, icipici késéssel, ha találok a közelben parkolót, de nem találtam. Nekiindultam a Hegyalja út túloldalán lévő free-zónába, innen testvérek között is plusz 10 perc visszasétálni, de még szűkösen, de időben voltam.
Leparkoltam az autót végre, kiszálltam, bezártam, felnéztem: egy combom vastagságú faág lógott lefelé, éppen az én autóm közepére, és az eldöntendő kérdés, hogy „vajon ez le fog-e esni, avagy nem”-re valami belül azt súgta, hogy le fog… egy hajszál tartja, vagy a szentlélek, de még ha mindketten is, úgy éreztem nem kockáztatok… A szél meg csak fúj, és fúj, itt nem maradhatok. Kocsiba vissza, kiáll, továbbhajt. A Gellért-hegy oldalában, a víztározó tetején aztán találtam egy jó kis helyet, de akkor már nagyon úgy éreztem, hogy futólépésre kell váltsak, mert nagyon nagy leb.szás lesz… Kocsiból ki, központi zár bekapcs, leellenőriz (az anyósülés még mindig nem műxik rendesen), nyolc lépés után ráeszmél, telefon nincs meg.
Egyik zseb, másik zseb, nadrágzseb, farzseb, táska… semmi. Kocsihoz vissza, futó pillantás a „helyére”, a lábtérre, az ülések mellé, sehol. Ekkor egy szikra: ahol az előbb leparkoltam, biztos ott esett ki a zsebemből, végülis sok idő nem telt el, ha futok, még talán odaérek, és talán én találom meg, nem más. Kb. 3-400 méterre lehettem. Szaladok mint egy nemnormális a gurulós (mbt) cipőmben, fúj a szél, hegynek fel, zihálok, ideges vagyok, elkések, kurrrrvaaaa telefon, kurrrva nadrág, kuuurva hétfő, kuurrrrrva élet… Megérkezek, nézek jobbra, nézek balra, az üres helyre egy nálamnál bátrabb külföldi rendszámú fekete autó beállt, keresem, nem találom… közben kattog bennem a nemlétező vekker, hogy EL FOGSZ KÉSNI… Reménykedve indulok el, ha megtalálta valaki, nem hív rajta rögtön 90-es számokat… A gatyámat rá fogom fizetni? Lehet olcsóbb lett volna, ha a kocsi törik ketté a leszakadó faágtól? Továbbra is futólépésben jövök befelé. A főnök már a helyemen ül, morcos, engem ver a víz, levegőt is alig kapok, megkérem, hogy csörgesse meg a mobilom (miután pár szóban vázoltam késésem okát), ha megtalálták, talán felveszik. Nem veszik fel. De nem is foglalt, tehát nem húzzák le a számlám épp, reménykedek. Lebaszás elmaradt, hiába, megértő, rendes ember az én főnököm (remélem olvassa), viszont másfél órányi bizonytalanság még várt rám, vajon hol lehet a telefonom… Imádkozom, reménykedem, fohászkodom, „Istenem, add, hogy a kocsiban esett ki”.
Végre eljön a perc, amikor van egy kis szusszanásra idő, rohanok vissza a kocsihoz, jön velem egy kolléga, hogy szükség esetén rám tudjon csörögni. Nem volt rá szükség. Ahogy kinyitottam az ajtót, láttam az én elveszett báránykámat, az ülés mögött, hátra becsúszva. Megkönnyebbültem, és elrebegtem magamnak a hálaimáim közül vagy hármat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése