Az én kis rozsdafarkúm (nem röhög, nem ért félre, elolvas…)

A történet tulajdonképpen tavaly kezdődött. Már akkor kicsit nyűgös voltam, hogy beköltöztek a tető alá ezek a különleges madárkák, de hát mit van mit tenni, ha már odafészkelt, és már költ, el kell viselni az ezzel járó nyűgöt, tavaly még csak a jó kis függőszékemből voltam kiszorítva, merthogy éppen afölött lakott a család, és a família ifjú tagjai míg nem hagyták el otthonukat is piszkítottak, jelen esetben oda, ahol én szerettem lógni – a székemben. Gondoltam én tavaly, hogy majd idénre kitalálunk valamit, hogy ne legyen kedvük fészkelni, de mire észbe kaptunk volna, hogy idén van, már ott csiviteltek a tavaly beköltözött lakóim az erkélyem korlátján. Olyan kis szerencsétlenek ám, vagy bénák, vagy én nem tudom, ez mennyire fajtabéli tulajdonság, de sokszor éreztem úgy, hogy Kőműves Kelemen reinkarnációja jött el hozzám - madár alakban -, mert biza mit estére megépítettek, az reggelre leomlott… Nem győztem szedegetni az erkélyről a száraz fűszálakat, és még ki tudja miket, de azért csak összehoztak egy viskót, amit alkalmasnak találtak a családalapításra.

Az idei történetem ott kezdődött, hogy hosszú idő után, tegnap fogtam magam, és szent elhatározással azon voltam, hogy birtokba veszem az erkélyem, amit egy alapos sepergetéssel fogok kezdeni. Elindultam jobbról, és közelítettem a sarokba. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a pár méter közelből veszettül csiripelő-csattogó (mert inkább csattog, mint csiripel) madárkának, eldöntöttem, hogy az erkélyt én építtettem, az enyém. És amikor odaértem a dobozhoz, picit meglöktem a seprűvel, és a doboz mögül, a sarokból, nagy-nagy szárnycsapások közepette, egy riadt kis fióka vetette magát alant a mélybe, úgy két és fél emeletnyit zuhant, és a betonon kötött ki, farkasszemet nézve az én jámbor, ámbár méretileg igencsak nagy kutyámmal. Én az erkélyről fentről, mint a hülye kiabálok: „Inez, nem szabad, ne bántsd, hagyd, ül, fekszik, marad, nyugi…” ilyen és ehhez hasonló vezényszavakkal hagytam ott az erkélyt, és kerestem egy cipős dobozt, mert akkor az tűnt logikusnak, hogy azzal majd megfogom a kis árvát, és visszaviszem, na nem a doboz mögé, hanem bele a dobozba, amibe amúgy is gyűjtögettem a lehulló fészekmaradványt, tehát még ideális otthona is lehetne ennek a kis porontynak, ha sikerül időben leérjek, ha a kutya nem dönt úgy, hogy ő van a táplálékláncban magasabb fokon. Az én bamba ebem, semmiféle gyilkos ösztön nincs benne szerencsére, inkább csak rácsodálkozott a tollas-pihés csiripelő gombócra, kicsit böködte az orrával, körbeszimatolta, de nem bántotta. A cipősdoboztrükk bevált, a madarat elhelyeztem az erkélyen, és szomorúan vettem tudomásul: hiába én építettem, nem az enyém, mert ha csak egy méterre is megközelítettem a fiókát, az aggódó szülők pánikcsattogásba kezdtek, mintha ezzel meg tudták volna védeni csemetéjüket, meg mintha én bántani akartam volna. Szóval az erkélyre tervezett sörözés elmaradt, nem háborgatjuk a gyerekszobát… bár azért jópárszor kinéztem, mi van a kis kamikáze öngyilkosjelöltemmel, és megnyugodtam mindig, hogy szépen elvan, a szülők jönnek, s mennek, látszólag nem tagadták ki a családból.

Reggel szinte az első utam a dobozhoz vezetett, és kicsit megijedtem, mert nem láttam. Igaz meg is örültem, mert ha nem látom, az azt jelenti, hogy nem döglött meg (legalábbis nem a dobozban). Amikor láttam, hogy az egyik sarkot kinevezte wc-nek, szinte már megkönnyebbültem… ugye ha van produktum, van élet… Megmozgatva a gyerekszobának avanzsált dobozt előrebbent ijedten a bébi, én meg megnyugodtam, és eljöttem, dolgozni.

Most este telefon, hívom öcsim, nézzen már fel, mi a helyzet. Aggódom, nem akarok rossz híreket hallani. Peti megy, közli: madárka sehol. Jajajaj, ez jó hír, talán… talán volt ereje, talán megtanult repülni, talán túléli. Közben olvasgattam egy blogon, hogy valaki már arról számolt be, hogy a rozsdafarkú fiókák június közepén kirepültek, akkor már talán a miénk is alkalmas az önálló életre? Peti mondja, hogy azért lemegy, szétnéz a kertbe, az árulkodó tollnyomok után kutatva, ha lerepült a fióka, és a macskák megtalálták, azt biztos nem éli túl, mint a kutyával történt gyors találkozást. Öcsikém mondja, hogy anyunk már kétszer megfogta, és kétszer visszavitte a dobozba, de a madár menni akar… Mit lehet itt tenni? Drukkolni, imádkozni, bízni a madárka ösztöneiben, és jól megetetni a macskát, hátha akkor elmegy a kedve a vadászattól.

Itt tartunk, és azt hiszem, nem akarom tudni, mi lesz a sorsa a kis rozsdafarkúnak, aminek egyébként eszmei értéke, mert hogy védett, 10 ezer magyar forint. Nekem pedig, azt hiszem, el kell fogadni a törvényt: a gyenge elpusztul, nem tudom megóvni. Megtettem mindent, ami tőlem telt.