Öt év

„Úgy írnék is meg nem is” hangulatban vagyok. Írnék, mert volna miről, de nem tudom minek… Igazából az elmúlt hetem az az igazi hullámvölgyek-hullámhegyek szerinti tipikus hol az egekben voltam a jókedvtől, hol a pincében voltam a depitől hangulatban telt. Igazából nem tudom, hogy túl vagyok-e a negatív érzéseken, ezért valahogy nincs is kedvem előhozakodni vele, meg hát az emberek többsége (ha magamból indulok ki) nem is szívesen olvasgat rosszról. Főleg ha annak még csak tanulsága sincs.

De talán nézzük sorjában, és próbáljuk meg kihegyezni a jóra. Szeptember 9-én, édes jó anyukám születésnapján egyben jeles évfordulót is ültünk, öt éve él velünk a család szemefénye, a legkeményebb férfiszívek megmelengetője, nevezetesen a mi kis büdösbogarunk, Inez kutya.

Igazából az öt év ténye sokkol. Miért? Mert nem tűnt ennyinek, mert nagyon gyorsan elment, mert olyan nagyon sokminden nem történt, és mégis. Öt év alatt befejeztük a házunkat, mert amikor a kis négylábú idekerült, még éppen csak álltak a falak, bejártuk a fél világot, voltunk Indiától, Afrikán keresztül Európa nyugati részeiben is. Ez jó. Valahol. Másrészt ijesztő. Ha így pörögnek az évek mindjárt megöregszünk… ami megint jó, mert nem halunk meg fiatalon. Ugye? Az időn gondolkodom mostanában sokat, lehet a korral jár. Lehet így életem derekán, mondhatni lassan azért a felénél járok, számot kell vetni. Amikor az ember a B-oldalra fordít, el kell döntenie a további célkitűzéseket, el kell határozni mi a fontos, mi nem. Némely dologhoz nem elég a saját elhatározás, kéne hozzá egy társ is. Ami persze van, és ígéretek is vannak, de azokból eddig se volt hiány. Amikor az ember lánya elkezd azon aggódni, hogy mikor ejtik (megint) pofára, akkor jönnek a hullámvölgyek. Amikor közben úgy érzi, ha nem ad „esélyt”, később megbánná, de közben attól retteg, hogy az évek múlásával még egy kudarc egyenlő a halálos ítélettel, mondd, hogy döntenél? Várni és bízni? Vagy hátat fordítani és új életet kezdeni? Én a hitben és a bizalomban próbálok mentsvárat találni, remélem nem bánom meg a döntésem, meglátjuk.

Mostanában megint minden bizonytalan, és hozzásegítettem én is egy nagy lapáttal, hogy legyen miért még jobban aggódjak. Öt éve voltam így, pont mikor a kutyust hoztam haza. Bizonytalan munkahely, bizonytalan kapcsolat, bizonytalan lakáshelyzet, olyannyira bizonytalan volt minden, hogy a munkakörömből kirúgtak (még szerencse, hogy nem a munkahelyemről), a vőlegényem kirúgott, a lakásomat már eladtam (az exnek), a házam pedig még nem készült el, a családom sem állt mellém, mert közölte velem az anyám, hogy magamnak köszönhetem a bajt, így jár, aki ennyit dolgozik. Másik részről folyton kaptam a leb.szást, hogy nem csinálok az építkezésen semmit (kéremszépen, 350 ledolgozott munkaóra mellett mikor is?). Na most egy hasonlóan bizonytalan szakaszhoz érkeztem. A Duna Tv-ben másról sem beszélnek, mint hogy megszűnik az egész kóceráj, én meg mit csinálok? Kocsit veszek… Mikor? A legnagyobb szarban? Így kell? Így hát, ha már izgalom, legyen horror… Amikor abban reménykedsz, hogy csak addig megmaradjon a munkahelyed, míg megkapod a 30 napnál nem régebbi munkáltatói igazolást a hiteledhez, akkor azt nem lehet éppen normális dolognak nevezni. Ugyanakkor persze az is benne van a pakliban, hogy ez az egész „megszűnünk”-ösdi csak vaklárma… Nem tudom, bár lenne így. De bizonytalansági tényezőként ott lebeg, és bár nem csinálok belőle ügyet, mégis eszi a lelkem.

Öt év… Nem tudom pontosan a napját, nem emlékszem, de valahogy ilyentájt szoktam le a dohányzásról… öt éve. Mintha csak tegnap lett volna. Ha a napi 500 forintos cigarettaárat összeadom-szorzom, 1825 napja nem dohányzom, majdnem egy millát megspóroltam, pontosan 912.500 forinttal kéne beljebb legyek. Mondjak valamit? Nagyjából ennyivel is vagyok beljebb (egészen addig, míg meg nem jön az autóm), de akkor ezek szerint addig az összes pénzemet elfüstöltem? Mindegy is, a lényeg, hogy már nem függök, legalábbis a nikotintól nem. És bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose hiányzik egy jó cigi, de mégis sokkal jobb nem dohányozni, mint szívni azt a vacakot… És tudjátok mi a furcsa, akkor szoktam rá, amikor mélyponton volt az életem, és akkor tudtam lemondani róla, amikor olyan nagyon gödörben voltam, hogy annál jobban nem is nagyon lehet mélyen az ember. És tudtam, ha ebben a „nyakig-ülök-a-kakiban” élethelyzetben hiába is gyújtanék rá, semmivel nem lenne jobb, semmivel nem lenne könnyebb, és tudtam, hogy szenvedek annyira, hogy az elvonási tünetek már mit sem változtatnak a helyzeten, és tudtam, ha rá is gyújtanék sem lenne semmivel jobb, tehát nem gyújtottam rá. Azóta se. Öt éve nem. És valószínű ez így is fog maradni.

Ki akartam hegyezni a jóra, nem tudom sikerült-e. Összegezzük az elmúlt öt évet? Van állásom (még), lesz szép autóm (remélem ki is tudom fizetni), jártam Görögországban, Indiában, Franciaországot körbeutaztam, Velencén karneváloztam, végjártam a dél-olasz vulkánokat, várostlátogattam Madridban, megmásztam a Magas-Atlasz legmagasabb csúcsát, 4167 métert, van egy párom, akinél jobbat el sem tudnék képzelni (csak az a szívfájdalmam, hogy keveset látom), szép lakásom van, már nem sok hiányzik a boldogsághoz… Reméljük a következő öt éves összegzésben már azt írom, hogy semmi sem hiányzik a boldogsághoz...