Jajj, cicca…

…a látszat csal - nem, nem vagyok nótás kedvemben. És sajnos az örökzöld nótát idézve nem én eszem a valaki csöpp kis száját, hanem a csöpp agyú macskáim ettek a csöpp kis szájukkal valami olyasmit, amit mondhatni nem rendeltetés szerű használat következtében nem bírtak megemészteni. És még ha csak emésztési problémáik lennének… Persze kérdés, hogy önként voltak olyan balgák, vagy valami humán(us)nak nem nevezhető, két lábon járó, ahogy Gábor barátom fogalmazott: „lelki roggyant elbaszott génállományú abortuszmaradék” segített ehetővé varázsolni a két macska számára azt, ami nem fogyasztásra lett kitalálva. Dühös vagyok, és közben reménykedem, és imádkozom… De mi is történt? Facebook-kedvelő-látogató barátaim végizgulták, végig aggódták velem a mai (szept. 6-i) napot. De aki nem jár ilyesfajta közösségépítő oldalakra, azoknak elmesélem, aki jár, az se csukja most be az ablakot, mert töviről-hegyire jön a történet.

Tudni kell a két macskáról, nevezzük eztán őket nevükön, Pisztácia (mert a szeme olyan szép zöld), röviden Piszti az anyacicánk, ő már idestova hat éve velünk van, és Cigu, az ő fia (Cigu, mert amikor anyu belenézett az alomba, az első szava az volt: ez a kis cigány a nyakunkon fog maradni – és lőn), Piszti kis tigriscsíkos, fehér pofival, vöröses bundával, Cigu pedig a kis párduc, fekete, mint a korom. Mindkettő ivartalanítva lett, elkerülendő a bűzzel járó jelöléseket, az évenként kétszer ismétlődő násznyirvákolást (éjszakákon át, csak is a te ablakod alatt, hogy tudd, jó dolga van a macskádnak), a nászért folyó harcban szerzett sérülések ápolgatását, és persze a felesleges szaporulatot.

A cica nem véletlenül került a házhoz, először is, én akartam, mert imádtam őket, és jó gyógymódnak tűnt a macskaszőrallergiámat kezelni… Tudjátok hogy van, ami nem öl meg, az erősít. Biztos nem tartotok normálisnak, de a teóriám, miszerint nem érdekel, hogy taknyom-nyálam folyik, prüszkölök, és vakarózom a kiütésektől, amit a macskaszőrnek köszönhettem, szóval az elmélet működött. Gyakorlatilag napról napra tolódott az idő, amit tünetmentesen tudtam a macskával eltölteni, mígnem fél év macskaterápia után szinte gyógyultnak tekintem magam (tán a homeopátia is valami ilyesmi). A másik oka a macska ide kerülésének az volt, hogy egerünk volt. Gondoltuk bevetjük a hagyományos táplákláncot, hátha – és igen. Mióta macska van, egér nincs. Igaz mióta egér nincs, a macskák a madarakat vadásszák előszeretettel, de mondjuk, hogy ez így van rendjén, még ha nem is esik jól a lelkünknek.

Szóval itt ez a két cicus. Az egyik engem utál, mert elvittem ivartalaníttattni, és azóta hozzám kapcsolja az ott átélt borzalmakat, megértem, nem volt szép dolog tőlem, de vállaltam, és úgy gondoltam a felelős állattartással ez is velejár. Azóta (5 éve) nem nagyon hagyja magát általam simogatni Pisztácia őnaccsága, még mindig sértődött, és látványosan parolázik idegeneknek, demonstratíve, hogy ő márpediglen jó macska, én pedig kapjam be… Az elején még úgy gondoltam, hogy majd felejt. De nem. Így aztán Pisztit csak szerettem volna szeretgetni. Ellenben a fia, Cigu kandúr őméltósága bepótolta mindazt a dorombolást, amit anyujától nem kaptam meg. Ő igazi cicaként funkcionált, ha éhes volt nyávogott, ha simogatásra vágyott, nyávogott, ha csak beszélgetni akart, nyávogott – jaj, de nem még a múlt idő, még él (remélem).

Nagyjából így talán képbe kerültetek, kikről is van szó (már aki nem ismeri őket személyesen).

És akkor kronológiában a macskakálvária:

Csütörtök:

Napközben kint vagyok a kertben, játszom a kutyával, macskákat nem látom, de ez így napközben nem ad okot semmiféle gyanakvásra, ilyenkor a legtöbbször keresnek egy nyugodt helyet, és alszanak. Kora délután fedezem fel a kocsibeállón azt a hányást, ami még mindig nem keltette fel bennem az aggódó gazdit, a macskák csinálnak ilyet, biztos bezabált valami madarat, nem tetszett a gyomrának, kijött, oszt jóvan… volt már ilyen máskor is. Összevakargattam, fújoltam, fintorogtam, kidobtam.

Péntek:

Anyu kérdezi, mi van a macskákkal, mondtam, hogy nem tudom, tegnap nem láttam őket. Mondja, hogy ő sem. Kajálni se jöttek haza, pedig az esti 8-as nagyvacsora az mindig szent volt, sőt, addigra már szinte sorbaálltak a kajáért.

Szombat-vasárnap:

Macskáknak se híre, se hamva… Már kombinálok… Lehet nem kéne, de gyanakszom: egyszerre tűnik el mind a két macska… hmm… nem csavargósok (hála az ivartalanításnak), itt biztos valami idegenkezűség van, de ki lehetett? Kombináció: a macskák a szomszéd (év eleje óta már nem) üres telken szeretnek tanyázni, a leendő – most még csak építkező – új szomszéd tett már megjegyzést a macskákra, mi meg elnézést kértünk, és mondtuk, hogy sajnos nem tudjuk a macskáknak megtiltani, hogy átmenjenek, majd ha sűrűbben lesznek itt, majd a cicák leszoknak az átjárásról, szóval meg mertem volna esküdni, hogy ez az ember volt, aki megmérgezte az én kis állatkáimat (persze még nem biztos, hogy nem ő volt).

Hétfő:

Tartok befelé a munkahelyemre, dugó van, kések, hív anyám: Megvan a Cigu, de mint egy rongy, a fejét nem bírja emelni, a szája fel van akadva, rángatózik, nem tud inni, mit csináljon? Anyukám, orvoshoz kell vinni! Igen ám, de ez a herélt jószág nyom vagy 6-7 kilót, az állatdoki meg legalább negyed óra járás, szegény anyám belerokkan gyalogolni. Hívom öcsim, hazamegy-e. Nem megy. Mi legyen? Peti hívja Gábort (ő lakott nálunk évekig, ismeri a macskákat is, szereti is őket), aki azonnal ugrik (munkahelyről!), jön, és aggódik velünk együtt a cicáért (Gábor, itt is köszönöm, amit tettél). Fél órát várnak a remegő-hörgő-rángatózó macskával, mire sorra kerülnek. A doki is mérgezésre gyanakszik. Infúzió, görcsoldó, nyugtató, és türelem, no meg a remény, hogy reagál a cica. Ha reagál, ha jobban lesz, akkor van esély. Ha nem, abba talán jobb nem bele gondolni. Peti délután lemegy, meglátogatja Cigut, csodálkozom, mert ahogy én Pisztivel nem vagyok jó viszonyban, úgy ő Ciguval nincs kibékülve. Történt ugyanis, hogy Ciguka úgy döntött közelebbről megismerkedik Péter nappalijával. Péter ezt a hívatlan látogatást úgy akarta megtorolni, hogy nyakon ragadja a macskát, és kisebbfajta röppályára állítva (beleszámítva a törvényszerűséget, hogy a macskák mindig talpra esnek) kihajítja nagy ívben a lakásból az állatot, remélvén, hogy a jószág tanul az esetből. Igen ám, de Cigu úgy döntött, hogy mivel nem született madárnak, őt biza ne reptessék, átlendült védekezésből támadásba, és összekarmolta, nagyon csúnyán összekarmolta azt a kezet, ami ki akarta baszarintani a lakásból, végülis mondhatjuk, hogy teljes joggal. A karmolászásnak az ügyelet lett a vége, meg asszem egy tetanusz, és azóta – érthető módon – a ház két kandúrja két lépés távolságot tartanak. Nem tudom melyikük fél jobban melyiküktől (már ha félnek), de nem szívlelik egymást, az biztos. Szóval ezek után csodálkoztam, hogy az én tesóm elmegy beteglátogatóba a cicához, de milyen jó, hogy elment. Délután a következő jó hírt kaptam:

• „Peter: Cigu jól van. Még bólogat picit, de valószínűleg nem lesz maradandó baja. holnap reggel megyünk érte,valószínűleg elhozhatjuk, de majd meglátjuk hogy lesz. Az ilyen idegrendszeri tüneteket általában nem méreg, hanem vegyszer, pl autó fagyálló okoz, amit sajnos nagyon szeretnek a cicák mert édes. Olyan, mintha alkoholmérgezést kapott volna. Meg kell várni amíg kitisztul és valószínűleg teljesen ki tud tisztulni.”

Ennek tudatában átértékeltem kicsit a helyzetet. Lehet, hogy mégsem egy olyan könyörtelen gyilkos fog a szomszédba költözni, mint gondoltam? Adná az ég. A hétvégén lomtalanítás volt felénk, és elképzelhető, hogy valahol kukáztak valami fagyállót, vagy ki tudja mit… Szeretném hinni, hogy az emberiség még nem olyan romlott, hogy csak mert zavarja a köreit a macska jelenlétének puszta ténye, átmegy kegyetlen gyilkosba. Mert azt kegyetlennek tartom, aki olyan szert ad az állatnak, amitől az napokig vívja a haláltusáját. Ha halni kell, akkor az legyen gyors, és fájdalommentes. Vagy Ti nem így gondoljátok? Csak a legtöbb ember ahhoz meg túl beszari, vagy álszent, hogy fogjon egy nagy kést, és… na mindegy, inkább nem akarok se tippeket adni, se belegondolni.

Nem tudom Pisztiért lehet-e még reménykedni. Én még bízom benne, hogy túléli, vagy bízom benne, hogy nem szenved annyit, mint Cigu. Szóval BÍZOM, egyelőre más nem maradt.

Kedd délelőtt van. Reményekkel telve megyünk anyuval az állatorvoshoz. Abban a hitben, hogy hozzuk haza a cicát, főzünk neki csirkemellet, ápolgatjuk-szeretgetjük, és mintha mi sem történt volna, jönnek a dorombolós-nyávogós hétköznapok. De a doki nem vidám. És nincsenek jó hírei. Nagyon rosszakat meg nem akar mondani, látszik rajta, érezni a levegőben, de nincs kimondva. Szinte arról beszél, hogy csodára várunk. A cica megkapta az infúziókat, de nem pisil. Ami nem jó jel, ha nincs vizelet, nem működnek a vesék, akkor valószínűleg annyira károsodtak a belső szervek, hogy nincs tovább.... De ezt már magunk következtetjük ki, szűrjük ki a diplomatikus válaszok közül. Mi legyen? A cica fekszik, tényleg, mint egy darab rongy. Felismer, próbál mozogni, de csak a lábai remegnek, a fejét sem emeli. Megsimogatjuk, dorombolni próbál, de az se igazán megy neki. El kéne engedni... Nem tudunk döntést hozni. Anyu sír, pedig hányszor megkaptam, hogy úúútálja a macskáimat... Orvostól eljövünk, itthon én is sírok. Nem tudom mi lenne a helyes döntés. De azt tudom, hogy a másik cicámat nem szeretném így látni, azt is tudom, hogy ha ugyanazt kajálta be, mint Cigu, akkor valószínűleg neki már vége.

Várunk, nem tudom mire... most csak a csoda segíthet. Hiszek a csodákban.

Kedd este van. Bőgök. Most jöttünk az orvostól (Öcsém, Évi és Én), szegény cicám nem lett jobban. Nem akartam hagyni szenvedni egész éjjel, útálom, hogy nekem kellett kimondani, hogy legyen vége, de valakinek ki kellett mondani.

Még mindig hiszek a csodákban, de most nem talált ránk... Cigukám, nyugodj békében!