Lassan 24 órája „túl vagyunk” az eseményen, de még mindig a hatása alatt vagyok. Lassan már kezdem elhinni, felfogni, megemészteni, hogy tényleg velem történt – a csoda. Csoda. Nem viccelek. Csoda, mert bejutni úgy egy ilyen rendezvényre, ahogy mi/én bejutottam oda, nem lehetséges isteni segítség nélkül. Milyen rendezvényről is van szó? A Tankcsapda jubileumi, 20 éves koncert DVD-jének ünnepélyes megjelenéséről, melyet a NeoFM élőben közvetít, Budapest szívéből, az Oktogonról, egy szép nagy ház tetejéről, ahonnan körpanorámában gyönyörködhetsz, és közben a kedvenc zenekarod zúzza a rock and rollt. Ahová 100 szerencsést kisorsolnak, ami mondhatni, hogy esélytelen, hogy regisztrálgatsz, és vársz. De itt jön képbe a csoda.
Hetekkel ezelőtt nézegettem facebook-on, hogy lesz ez a buli, és csorgott a nyálam, hogy jajjj, de jó is lenne, és mi kell ahhoz, hogy az ember szerencsés legyen? Tankolni kell egy bizonyos benzinkúton, jólvan, tankolni amúgyis kell, a blokkal regisztrálni kell egy honlapon, aztán várni, hogy kisorsoljanak… Gondoltam én, majd tankolok, regisztrálok, imádkozok, és ha nyerek, szólok Barbinak, hogy hajrááá… Ezt így jól kigondolván két óra múlva csörgött a telefonom, Barbi barátnőm hívott, hogy nehogy, hangsúlyozom, NEHOGY csináljak valamit 16-án csütörtökön. ŐŐŐ, hebegtem, habogtam, mondom: ugye nem azt akarod mondani, hogy elintézed???? Pedig de… Ahogy Barbi kollégája fogalmazott „Nektek sikerült befúrni magatokat a száz közé, szééép…” Nem akartam elhinni… Csak ültem, és úgy éreztem, most valaki nagyon szeret engem odafönt. Boldog voltam, és vártam a nagy napot.
De a nagy nap előtt pár nappal Barbi hívott, hogy rossz híre van. A menedzser sráctól kapott egy mailt, miszerint saaaaajnos csak egyikünk mehet fel a tetőre, másikunknak be kell érnie valami vip kivetítővel. Kicsit összetörtem, kicsit szarul esett, de mit van mit tenni… Elmegyek, és maradok a vipben, még az is jobb, mint a semmi… Mondhatni az esélytelenek nyugalmával indultam el csütörtökön, biztos voltam benne, hogy nagy-nagy buli nem lesz, de ott akartam lenni, közel a „tűzhöz”. Barbi hív, alig értem ki a metróból, hogy „hol vagy már, itt kéne legyél, elintéztem, de nehogy meggondolják magukat… siess…” Futottam a Deákról az Oktogon felé, mint hülye. Barbi és egy volt kollégájának a felesége (Évi) vártak, vigyorogtak, és indultunk neki az ajtónak… ahol a biztonsági őr, akinek hatalmas izmai nem álltak összefüggésben az IQ-jával, odaröffentette, hogy karszalag nélkül sehová… Oké terminátorkám, de az a gond, hogy a karszalagot ott bent adják… Megtorpanni látszott elhatározottságában, vagy csak azon lepődött meg, hogy a három nő céltudatosan irányult a pult felé? Nem tudom, mindenesetre egy „jól van, beszéljétek meg a lányokkal” mondattal már túl voltunk a kordonon… És nagyon gyorsan túl voltunk a karszalagosztáson is… És ha már karszalag, akkor legyen az, ami mindent visz, amivel minden ajtó kinyílik előtted, amivel mindent ehetsz, mindent ihatsz… Ott állni a tetőn, a kiválasztott száz között, úgy, hogy 10 perce még azt hitted az Andrássy úton állsz a tömegben… nem semmi. Szeretnek az égiek? Ilyenkor határozott igen a válasz. Csodák vannak? Igen.
Szóval áll ott az ember lánya a tetőn, és nem fogja agyilag, hogy ez vele történik. Ez az a tipikus „csípjetek meg, álmodom” kategória. De ne, nem akarok felébredni… És álmodom tovább a dolgokat… A szegény hivatalból kint lévő fotóst, akinek rá van írva az arcára: „Uram, mit vétettem, hogy ezt a három spicces libát kell fotózzam…” De fotóz, nemcsak minket, hanem néha úgy kötelességtudatból Bocskor-Borosékat is. Lacika (a fotós) autóval van, viszünk neki szolidaritásból egy energiaitalt… Mondom: „Lacika, ginsenges… ettől úúúúúúgy fog állni….” Röhögünk… Ő nem, csak csodálkozva kérdezi, hogy de álló répával hogy fog dolgozni???
Pár perc, pár kattintás, és gondolom vissza akar vágni, nem emlékszem már szó szerint arra mit mondott, de a lényeg valami olyasmi volt, hogy vigyázzunk, mert seggbe leszünk qrva… Lereagáltam: „Vigyázzon az, akit felérnek…” Röhögés, további szexuális tárgyú viccelődések ezennel befejezve.
Én meg lassan álmodom, hogy kezdődik a koncert, hogy ott állok a második sorban, hogy szinte karnyújtásnyira előttem Lukács, hogy megy le a nap, hogy kigyúlnak a város fényei… aztán elkezdődik… Barbi néha beszól, hogy mit pofáznak Borosék… én röhögök, és tájékoztatom az egyébként újságíró barátnőmet, hogy tudod, itt most élő rádióműsor van… Az én édes barátnőm az összes spicces báját bevetve regéli: „De hát ez ki a f.szt érdekel…” Imádom.
Helikopter köröz felettünk, Bocskorék kommentálják… én is: „Barbócikám, legközelebb oda szeretném, ha jegyet szereznél…” Ugye, ha az ember a kisujját nyújtja??? De merjünk nagyot álmodni, nem?
Tudjátok, hogy az utóbbi hetekben eléggé paff voltam… Sejtettem, hogy a Tankcsapda jót fog tenni… mindig jót tesz. Nem tudom hogy van ez, de egy kiadós „üvöltsd ki magadból a feszültséget” koncert után sokkal felszabadultabb vagyok… Igaz a hangom elmegy, de ahogy Uta fogalmazott „így autentikus”… Tinilány korom óta úgy vagyok, ha baj van, és zúzós zenét hallgatok, megnyugszok, ha valami lagymatag vacakot, akkor elbőgöm magam… igaz attól is megnyugszom, csak abban a formában utóbb… Na szóval nemcsak álmodtam, hogy üvöltök, ugrálok, csápolok, rázom a hajam – ahogy azt kell… Biztos nem álom volt, mert most úúúgy fáj mindenem, hogy álmomban nem szedhettem össze izomlázat… Biztos, hogy nem álom volt, mert Barbinak otthon a polcon figyel Lukács pengetője… Biztos, hogy nem álom volt, nem álmom volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése