Tegnap színházban voltunk. Mondták sokan, hogy használjam még ki az időt, míg a pocaklakó bent van, mert aztán egy időre úgysem fogok tudni efféle kulturális-szórakoztató eseményeken részt venni. Meg hát kívánság is volt, apósom (és élettársa, Terike, aki közben 39 fokos lázzal otthon maradni kényszerült) szerette volna régóta látni a Nemzetit, így hát összehoztuk a kellemest, a hasznossal. Mint utólag kiderült kellemes se volt, hasznos se volt…
„Jó estét nyár, jó estét szerelem’” – ígéretes cím… Könnyed, zenés, épp kismamáknak való… (A történet egy hatvanas évek elején megtörtént esetet dolgoz fel. Egy pszichopata munkásfiú megfeszített energiával összekuporgatott pénzén néhány napra személyiséget cserél. Görög diplomatának adja ki magát, luxusvacsorákat fizet, elegáns nőknek udvarol, az eljegyzés elől persze mindig eltűnik. Beleszeret egy lányba, és nem tudja időben otthagyni.) Készült ebből a hetvenes években nagysikerű magyar tévéfilm is, Harsányi Gáborral, Halász Judittal a főszerepben, de nem ez a lényeg.
A hangosítás borzasztó volt, a zene is, és úgy egyáltalán… A szünetben úgy álltunk fel, hogy anyukám közölte: menjünk haza, nem bírja. Na de hát kérem, ha már itt vagyunk… hátha majd a második felvonás… Kivonultunk a szünetre. Levikém szomjas, előveszem a táskámból az innivalót, és úgy szöget üt a fejemben, hogy hiányérzetem van. Nézem a táskám, nem tudom eldönteni mi a baj… Valami nem stimmel… Nézem egyik fakk, másik fakk… hol a kis szütyőkém, amiben az összes iratom van??? Pánik… kipakolás, nincs. Sehol sincs. Mondom Levinek, hogy hát nálad volt utoljára, nem raktad el? Nála ugyan nem, biztos én hagytam ott az információs pultnál, amikor a jegyeket vettük át. Na akkor futás, de előtte még vissza a nézőtérre, hátha leesett a székek közé… Nem esett le. Két emeletet futva le, miközben szembe már a becsöngetés hallatára vonultak visszafelé a népek… Információs pultnál közlik, hogy nem, nem találtak ilyesmit, és persze, ha ott hagytam volna, hát gondoskodtak volna róla, hogy visszakerüljön hozzám. Futás a ruhatárhoz, pánikhangulatom csak fokozódik. A ruhatáros nagyon rendes, közli, hogy a pulton biztos nem hagytunk ilyet, de hozza a kabátokat, nézzük meg. Egészen biztos voltam benne, hogy a kabátban nem hagytam semmit. De megnézzük.
Levi úgy dönt, hogy kimegy a kocsihoz, én meg vissza az előadásra. Sok értelmét nem láttam, mert nem láttam az idegbajtól, de visszaültem, mondtam az én kedves férjemnek, hogy ugyan írjon egy sms-t, mindenképpen. Írt…. Nem találja a kocsiban sem.
Ekkor kezdtem úgy érezni, hogy végem, ha nem ülnék, elájulnék, de nem bírok tétlenül ülni. Ki kell menjek. Felállítottam a sort, a darab közepén… gondoltam magamban, gondoljon mindenki amit akar, én egy percig nem bírok maradni, az előadás egyébként sem érdekelt, és az agyam is egészen máshol járt. Anyum jött utánam… Mondtam Levinek, hogy akkor most én is megnézem a kocsiban, ott kell legyen, nem lehet máshol, ha nincs ott, akkor tutti vége, akkor a következő két hetet tölthetem okmányirodákban, rendőrségen, és nagyjából fizethetek ki iratonként 10 ezer forintot (lakcímkártya, személyi, jogsi, forgalmi, adókártya, tb-kártya, meg amit el tudtok képzelni)… Így karácsony előtt szuper. És akkor tegyük hozzá, hogy mi van akkor, ha holnap elindul a baba? Hogy szülök tb-kártya nélkül? Meg egyébként is. A bejáratnál a biztonsági őr, látva a pánikot hármunk arcán, megkérdezte mi a baj. Elmondtuk neki. Nagyon kedves volt, a lelkünkre kötötte, hogy másnap telefonáljunk be, mert sokszor előadás végén, a takarítók csodákra bukkannak… Megköszöntük, és irány a kocsi. Levi közben ecsetelte, hogy még a gumiszőnyeg alá is benézett. És különben is, máskor majd ő vezet, én meg intézem az adminisztrációt, nem neki való ez… Nem akartam csúnyát mondani, nem mondtam semmit. Kinyitottuk a kocsit, Levi a vezetőülésnél, anyum hátul, én azon az oldalon, ahol Levi ült. És igen…. A sötétben csak odanyúltam, és éreztem a kis gyöngyvászon és zipzár találkozását. És akkor ott, bevallom: elbőgtem magam. A nyakába ugrottam először anyumnak, majd a páromnak, és potyogtam a könnyeim. És akkor úgy éreztem, hogy az a bizonyos nagy kő leesett a szívemről. És akkor azt is éreztem, hogy öregedtem kb. öt évet, és lábon kihordtam két infarktust, és nem tudtam mást mondani: „Édes szívem, engem már az én állapotomban ilyesminek nem szabad kitenni…”
Valószínűleg az történt, hogy amikor behajtottunk a parkolóba, és kérték a jegyeket, Levi kivette a szütyőkéből, majd a sötét autóban, a sötét kis brifkót a sötét táska mellé tette, észre se vette. És valószínűleg az volt a szerencsénk, hogy amikor kiszállt, nem esett ki a kocsiból, hanem beékelődött az ülés és a küszöb közé.
Mindenesetre a jóisten segített, és hát ugyebár minden jó, ha jó a vége… A vége… a nagyon kedves jegyszedő néni látta, hogy kint ücsörgünk, és kérdezte mi a baj. Elmeséltük a kálváriánkat, mire ő mondta, hogy ha gondoljuk, bekísér minket az utolsó sorba… Nem gondoltuk, amúgy is negyed óra se volt az előadásból. Ha eltekintünk attól, hogy mennyire nem tetszett az előadás, hogy történt ez a „kis malőr”, le a kalappal a Nemzeti személyzete előtt, a ruhatárostól, a biztonsági őrön át, a recepcióson keresztül a jegyszedő néniig, mindenki Ember volt!
„Jó estét nyár, jó estét szerelem’” – ígéretes cím… Könnyed, zenés, épp kismamáknak való… (A történet egy hatvanas évek elején megtörtént esetet dolgoz fel. Egy pszichopata munkásfiú megfeszített energiával összekuporgatott pénzén néhány napra személyiséget cserél. Görög diplomatának adja ki magát, luxusvacsorákat fizet, elegáns nőknek udvarol, az eljegyzés elől persze mindig eltűnik. Beleszeret egy lányba, és nem tudja időben otthagyni.) Készült ebből a hetvenes években nagysikerű magyar tévéfilm is, Harsányi Gáborral, Halász Judittal a főszerepben, de nem ez a lényeg.
A hangosítás borzasztó volt, a zene is, és úgy egyáltalán… A szünetben úgy álltunk fel, hogy anyukám közölte: menjünk haza, nem bírja. Na de hát kérem, ha már itt vagyunk… hátha majd a második felvonás… Kivonultunk a szünetre. Levikém szomjas, előveszem a táskámból az innivalót, és úgy szöget üt a fejemben, hogy hiányérzetem van. Nézem a táskám, nem tudom eldönteni mi a baj… Valami nem stimmel… Nézem egyik fakk, másik fakk… hol a kis szütyőkém, amiben az összes iratom van??? Pánik… kipakolás, nincs. Sehol sincs. Mondom Levinek, hogy hát nálad volt utoljára, nem raktad el? Nála ugyan nem, biztos én hagytam ott az információs pultnál, amikor a jegyeket vettük át. Na akkor futás, de előtte még vissza a nézőtérre, hátha leesett a székek közé… Nem esett le. Két emeletet futva le, miközben szembe már a becsöngetés hallatára vonultak visszafelé a népek… Információs pultnál közlik, hogy nem, nem találtak ilyesmit, és persze, ha ott hagytam volna, hát gondoskodtak volna róla, hogy visszakerüljön hozzám. Futás a ruhatárhoz, pánikhangulatom csak fokozódik. A ruhatáros nagyon rendes, közli, hogy a pulton biztos nem hagytunk ilyet, de hozza a kabátokat, nézzük meg. Egészen biztos voltam benne, hogy a kabátban nem hagytam semmit. De megnézzük.
Levi úgy dönt, hogy kimegy a kocsihoz, én meg vissza az előadásra. Sok értelmét nem láttam, mert nem láttam az idegbajtól, de visszaültem, mondtam az én kedves férjemnek, hogy ugyan írjon egy sms-t, mindenképpen. Írt…. Nem találja a kocsiban sem.
Ekkor kezdtem úgy érezni, hogy végem, ha nem ülnék, elájulnék, de nem bírok tétlenül ülni. Ki kell menjek. Felállítottam a sort, a darab közepén… gondoltam magamban, gondoljon mindenki amit akar, én egy percig nem bírok maradni, az előadás egyébként sem érdekelt, és az agyam is egészen máshol járt. Anyum jött utánam… Mondtam Levinek, hogy akkor most én is megnézem a kocsiban, ott kell legyen, nem lehet máshol, ha nincs ott, akkor tutti vége, akkor a következő két hetet tölthetem okmányirodákban, rendőrségen, és nagyjából fizethetek ki iratonként 10 ezer forintot (lakcímkártya, személyi, jogsi, forgalmi, adókártya, tb-kártya, meg amit el tudtok képzelni)… Így karácsony előtt szuper. És akkor tegyük hozzá, hogy mi van akkor, ha holnap elindul a baba? Hogy szülök tb-kártya nélkül? Meg egyébként is. A bejáratnál a biztonsági őr, látva a pánikot hármunk arcán, megkérdezte mi a baj. Elmondtuk neki. Nagyon kedves volt, a lelkünkre kötötte, hogy másnap telefonáljunk be, mert sokszor előadás végén, a takarítók csodákra bukkannak… Megköszöntük, és irány a kocsi. Levi közben ecsetelte, hogy még a gumiszőnyeg alá is benézett. És különben is, máskor majd ő vezet, én meg intézem az adminisztrációt, nem neki való ez… Nem akartam csúnyát mondani, nem mondtam semmit. Kinyitottuk a kocsit, Levi a vezetőülésnél, anyum hátul, én azon az oldalon, ahol Levi ült. És igen…. A sötétben csak odanyúltam, és éreztem a kis gyöngyvászon és zipzár találkozását. És akkor ott, bevallom: elbőgtem magam. A nyakába ugrottam először anyumnak, majd a páromnak, és potyogtam a könnyeim. És akkor úgy éreztem, hogy az a bizonyos nagy kő leesett a szívemről. És akkor azt is éreztem, hogy öregedtem kb. öt évet, és lábon kihordtam két infarktust, és nem tudtam mást mondani: „Édes szívem, engem már az én állapotomban ilyesminek nem szabad kitenni…”
Valószínűleg az történt, hogy amikor behajtottunk a parkolóba, és kérték a jegyeket, Levi kivette a szütyőkéből, majd a sötét autóban, a sötét kis brifkót a sötét táska mellé tette, észre se vette. És valószínűleg az volt a szerencsénk, hogy amikor kiszállt, nem esett ki a kocsiból, hanem beékelődött az ülés és a küszöb közé.
Mindenesetre a jóisten segített, és hát ugyebár minden jó, ha jó a vége… A vége… a nagyon kedves jegyszedő néni látta, hogy kint ücsörgünk, és kérdezte mi a baj. Elmeséltük a kálváriánkat, mire ő mondta, hogy ha gondoljuk, bekísér minket az utolsó sorba… Nem gondoltuk, amúgy is negyed óra se volt az előadásból. Ha eltekintünk attól, hogy mennyire nem tetszett az előadás, hogy történt ez a „kis malőr”, le a kalappal a Nemzeti személyzete előtt, a ruhatárostól, a biztonsági őrön át, a recepcióson keresztül a jegyszedő néniig, mindenki Ember volt!
