Ismét szép napra ébredtem, hajnali 4.10-kor. A megszokott rutinnal indult a nap: kávéfőző bekapcs, zuhany, kávé bedönt, előkészített ruhát felkapkod, tiszta vizet a pohárba, akarom mondani a palackba. Röpke fél óra alatt indulásra kész állapot. A mai reggelen társult hozzám anyukám is. Erdélybe indult kirándulni. Minden rutinszerűen ment, nem siettünk, nem kapkodtunk, időben voltunk.
A mai nap első baljós jele, aminek még nem tulajdonítottam semmi jelentőséget, hogy éppen amikor anyum kiszállt az autóból, az egész III-ik kerület sötétségbe borult. Így utólag belegondolva, lehet ezzel a sötétséggel akartak az égiek figyelmeztetni, valami gond lesz. De mentünk tovább, anyu a villamos felé, én meg a dolgozóm felé.
Reggel 7 órakor szokás szerint hívtam a fiúkat, hogy elindultak-e. Még szóltam is Levinek, hogy zárja be az ajtót, mert anyu nincs itthon. Bezárta. De még itt sem kattant... vagyis a zár kattant, az agyamban nem kattant, hogy nincs nálam az a bizonyos!
Mikor jól végeztem dolgomat, a elindultam hazafelé, félúton megálltam az Omszk-tónál egy kis lótifutira.... Még mindig teljes nyugalommal róttam a köröket. Mígnem valahol a 3-ik és 4-ik kilométer között - mondhatnám úgy is - megvilágosodtam. Na nem úgy... Csak bekattant... hogy bizony én nem hoztam magammal kulcsot. Itt már kellőképpen izzadt és büdös voltam, a gondolat, hogy így menjek a gyerekekért csak egy kicsit ejtett kétségbe. Tovább futottam, és tovább gondolkodtam. Hátha Levi észrevette az itthon hagyott kulcsom, és hátha mégis bejutok... hátha hagyott üzenetet, hátha. De nem. Hazaértem. Feltúrtam az összes táskám, az uzsistól a futóson át mindent. Kulcs nincs. Ajtó zárva. Hívtam a tesóm, hátha közelebb van, mint Levi Esztergomban vagy anyu Erdélyben. Mondja: Miskolc... hurrá. Ez az opció is kilőve. Gondoltam rá, hogy lesz egy szép utunk a Suzuki gyárba, nyűgös gyerekekkel, büdösen. Nem voltam túl boldog. Rebegtem valami léccilécciadduramisten-félét, és elkezdtem körbe járni a házat. Anyunál hátha nyitva van valami ablak. Hátha. Persze nincs, de azért a legmagasabban lévő legkisebbet pipiskedve meglököm, tudjátok: hátha. És igeeeen. Nyílik. Reménysugár... talán bejutok. De hogy? Baromi magasan van, elvileg beférek. Elvileg. De ha ott fent is vagyok, hogy mászok le? Hozom a létrát. Billeg és kicsi. Félek. Van nagyobb létra is. Hátha... Cipelem a kert végéből. Dög nehéz. támasztom. Stabil. Elindulok. Lefejtem a szúnyoghálót, óvatosan, hogy vissza lehessen rakni. Állok a létrán. Nézek befelé az ablakon. Elképzelem mi járhat a szomszédok fejében, de ki nem tesz rá magasból? Csak jussak be, csak zuhanyozzak le, és mehessek a gyerekekért. Átrakom az ablakon a lábam. Végeláthatatlan messziségben a padló, a kád széle kicsit közelebb van. Eszembe jut, mi van, ha egy rossz mozdulat és leesek. Persze a telefon nincs nálam. Vissza már nem bírok menni érte, úgyhogy reménykedem: nem kell segítséget hívjak. Reménykedem, és kapaszkodom. Kapaszkodom és ereszkedem. A lábam lassan eléri a kád szélét. Jó lesz ez... Ember még ennyire nem örült, megvagyok. Nem mondhatom, hogy lepergett előttem életem filmje, mert nem készültem meghalni. De a gondolat cikázott a fejemben, hogy mégis mi lesz, ha elvétem a lépést, megcsúszom, elesem, kitöröm valamim. Telefon nincs nálam. Fekszem egy bezárt házban, hiába hívnak, a telefonom a kocsiban... Én meg... na de elhessegettem a sok negatív gondolatot, és mikor újra talaj volt a lábam alatt, nem győztem hálát adni.
Így utólag, lehet jobb lett volna büdösen nekiindulni Esztergomnak, lehet több idő lett volna, meg kellemetlenebb, de mindenképpen biztonságosabb. Így utólag végülis nem volt olyan nagy kunszt bemászni a 2 méter magasan lévő, 30 centis ablakon. Így utólag azon gondolkodom, hogy minden jó, ha jó a vége... ha meg nem jó, akkor nincs vége....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése