...csak azért nem a bili, mert az még nincs. Boti újabban borogat (és nem anyája homlokát, pedig néha elkelne egy kis hűsítés). Mióta kapaszkodik felfelé, a dolgok és a gravitáció súlyos összetűzésbe kerülnek. És általában a gravitáció győz. Mondják az okosék, hogy a részeg embernek őrangyala van, hát a kisgyereknek szerintem kettő is, mert egy biztos nem tudná lekövetni a dolgait.
Első megrázkódtatásom akkor volt, amikor a konyhában tettem-vettem, Boti persze a nyomomban és láb alatt. Gyanakodhattam volna, mert éppen nem a nadrágom szárába csimpaszkodott, hanem a hokedlibe. És persze a kisszék és a gyerek kapcsolata eléggé egyoldalúra sikeredett, minek következtében az ülőalkalmatosság borult - nem fel, hanem le. Akkora hanggal csapódott a földre, hogy azt hittem rögtön a földszinten is landolunk. Szerencsére nem a gyerekre zuhant a szék, és szerintem Boti is csak attól ijedt meg, hogy rám a szívbaj jött.
Második alkalommal a ruhaszárítót sikerült magára rántani. Mert ugye csuda izgalmas dolgok lógnak arról lefelé, neki azt közelről meg kellett vizsgálni. Itt is megúsztuk a dolgot, senkinek nem lett semmi baja, és anyuka is edződött az előző eseten, már nem is rémült meg annyira. (Azóta azért becsukom a szobaajtót, ahol ki van teregetve.)
A harmadik (és egyelőre utolsó) kiborulásunk volt szerintem a legdurvább. Az úgy szokott lenni minálunk, hogy Boti megreggelizik, anyája berakja a pihenőszékbe, jól bekötözi hálózsákostul, pizsamástul, mindenestül, a gyerek keze ügyébe tesz egy kis ezt, meg egy kis azt, rágókát és játszókát, hogy ne unatkozzék a csemete, majd anya elmegy a dolgára (mosogatni, teát főzni, stb...), addig a baba is elvégzi a "dolgát", eztán megyünk tiszta pelust és játszóruhát venni. Így történt ez tegnap reggel is. Hallom, hogy zörög (ugye addig nincs baj, mert ha nagy a csend, akkor kell aggódni). Hallom, hogy irdatlanul zörög, és nyekereg hozzá egy kicsit. Mondom magamban, édesszívem, ha ezt a játékot így eldobtad, most unatkozhatsz még egy darabig. A kis nyekergés után víg kopácsolás zaja szűrődött a fürdőszoba felé, teljesen nyugodt voltam, hogy a gyerekkel minden rendben. Az infarktusközeli állapot akkor kerülgetett, amikor kiléptem a nappaliba, és látom, hogy a gyerek fekszik hason a földön, és mint a jófajta csigabiga (vagy teknősbéka), a hátán a háza (a páncélja), azaz a pihenőszéke. Én majdnem sírva fakadtam, Botikám rámnéz és röhög.... Na mondom akkor olyan nagy baj mégsincs. Csak tudnám, hogy csinálta.... (Nem mintha még egyszer szeretném ha kiborulna.) Szóval tegnaptól a pihenőszék is a szigorúan ellenőrzött tárgyak kategóriájába tartozik, vagyis a gyerek csak akkor van benne, ha ott vagyok mellette.
Ezúton szeretnénk hálát adni a jóistennek és megköszönni az őrangyalkák munkáját, és reméljük, hogy eztán is vigyáznak a kisbetyárra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése