Gondolatok egy szakdolgozathoz
Igazán furcsa érzés igy tízezer méter magasságban véggondolnom, hogyan is találtam meg „újra” istent. Itt igazán közel érzem magam hozzá, igazán érzem, hogy a kezeiben vagyok, igazán hiszem, hogy VAN. Mint mikor megmászok egy hegyet, bár ott legyőzöm saját határaim is.
Kezdem talán az elején: 13 éves voltam, amikor rádöbbentem, van olyan, hogy hittanóra, van olyan, hogy mise, és megkérdeztem anyukámat, hogy járhatok-e. Ők sose tagadták istent, de nem vagyunk az a „templombajárós” fajta. Semmi akadályát nem látták, igy talán életem első önálló lépése volt, hogy beiratkoztam a templomba hittanórára. Talán, ha nem Sara néni a tanár, nem is jártam volna sokat, de egész lénye, személyisége, a gyerekek iránti tisztelete és szeretete (bár neki sose lehetett) ott tartott. Elsőáldoztam, 13 évesen, már 180 centi magasan, marha röhejesen a fehér ruhámban, a több, alig egy méteres alsótagozatos iskolás gyerek között. De nem bántam, sőt, büszke voltam magamra J Aztán elkezdtem ministrálni, majd közeledett az elsőáldozás. Az első kétely bennem akkor merült fel, amikor alig 14 évesen meg kellett gyónjam a bűneim. És nem értettem az egészet, hogy milyen bűneim vannak nekem… Eljárok iskolába, probálok jó testvér és jó gyerek lenni, és persze azóta is bennem van ez a majd mindenkinek való megfelelési kényszer, ami tudom hogy nem jó, de ezt ott akkor még inkább úgy éreztem, hogy sujkolják belém. Ettől függetlenül gyóntam valamit, és megelsőáldoztattak. Eljártam minden szombaton hittanra, és minden vasárnap templomba, mignem egyszercsak a miséről kijövet azt láttam, hogy a férfi nép vonul be a kocsmába, és hangosan üvöltöznek. Ekkor merült fel bennem először, hogy milyen álszentek az emberek, és miféle rendszer az, ahol 10 miatyánkkal feloldozzák büneik alól még az anyagyilkost is? Miféle rendszer az, ahol engem azért elkárhoztatnak, ha nem megyek misére, ha nem fizetem az egyházi adót, stb. Szép lassan felhagytam a templomba járással, ugy fogalmaznék, hogy elment tőle a kedvem. Ugy éreztem, hogy anyukámnak van igaza, nem attól jó ember valaki, ha ott van minden vasárnap.
Eltelt pár év, talán már 18 is lehettem, akkoriban kezdődtek otthon a feszültségek, amikor apukám elkezdett először az ufók felé fordulni, na nem úgy fizikailag, hanem érdeklődésileg, és nem volt annyira intelligens, hogy rájöjjön: anyukámat, az örök materialistát nem lehet meggyőzni. Addig-addig ment a feszültség köztük, mignem külön mentek. Apukám egyre többet olvasott ezoterikus témában, és azt nem tudom, hogy hogyan, de rátalált a Táltos iskolára. Én már akkor mentem el vele, amikor kijárta az I-II-t, sőt, talán a III-IV-et is, és még talán a Mágiát is. Újra végigjárta velem, és nagyon élveztem. Kb. 20 éves lehettem, és én is elkezdtem afféle spirituális szárnypróbálgatásaimat. Sose istentől fordultam el, de úgy éreztem a katolikus hitben nem fogom megtalálni. A táltos iskolát közel éreztem magamhoz, bár vonzódom az idegen kultúrák iránt, mégis azt hiszem, hogy magyar embernek magyarul és magyar őseink nyomdokain kell megtalálni a hitüket, a boldogulásukat, biztos, hogy nem véletlenül születtünk erre a földre (mondom ezt most tízezer méter magasan). Szóval kijártam én is a táltos iskolát, egészen a mágiáig. Bár nem mondhatnám, hogy gyakorlati hasznát is vettem az életben, nagyon ritkán méricskéztem vizereket, és szinte sose gyógyitottam senkit, talán nem is ez a dolgom (hogy mi az, azt még mindig nem tudom). Ami miatt leginkább hálás vagyok az iskolának, a kapcsolatok, a barátságok, a más emberek tapasztalatai, amikből szintén sokat tanultam. Talán sorsforditónak is nevezhetem a napfogyatkozást, amikor családostul, barátostul lementünk Hőgyészre, és a két napból két hét lett, és bepillantottam egy kicsit a cserépkályhakészités rejtelmeibe, és igazán a szivembe zártam a Toldi családot. Ők is bizonyitékai nekem arra nézvést, hogy nem most vagyunk itt először, és nem is utoljára. Valahogy az első 10 percben éreztem csak vendégnek magam náluk, és valahol hátul, a tarkómban motoszkált a gondolat, hogy nekem ez az egész olyan „ismerős”. Mint amikor nagyon-nagyon régi barátot ölelsz magadhoz, nem tudom érted-érzed-e mire gondolok. Előfordult már olyan is velem, hogy bár nem bántottak meg, mégis valami „zsigerből jövő” gyűlöletet éreztem valaki iránt. Úgy gondolom, az ilyen érzések, akár pozitiv, akár negativ arra utalhatnak, hogy körforgásban van a lelkünk. Ezért hiszem azt, hogy lehet valakinek nagyon könnyű és nagyon szerencsés élete most, míg lehet valaki nagyon „nyomorult” is. Ha mindenki tiszta lappal indulna, baromi igazságtalan lenne, hogy az egyik duskál a földi jóban, a másiknak pedig még egy ágya sincs, ahol lehajthassa a fejét. És ha csak megnézzük a természetet: minden körforgásban van. Az eső, a fák levelei, hát miért éppen mi maradnánk ebből ki?
Isten. Kovács András ezt úgy fogalmazta meg, úgy tette helyre bennem ezt a fogalmat, hogy képzeljem el a tengert, vegyek ki belőle egy cseppet. Az a csepp a tenger, és én pont egy ilyen csepp vagyok istenből. Igazság szerint akkor érzem igazán közel magamhoz istent, amikor fizikai korlátaimat legyőzve felérek egy hegycsucsra. Mire fellihegek, fáj az összes izmom, dobog a szivem, le vagyok izzadva, de kiülök egy szikla szélére, kitárom a szivem és a lelkem, és boldog vagyok. Ott nem zavar senki, ott csak ketten vagyunk, és a csiripelő madarak, a napsütés, a szél, de akár a szemerkélő eső is.
Kell-e az embernek eljárni templomba? Iskolába? Gyülekezetbe? Hegyre? Tengerpartra? Szinházba? Vagy elég, ha otthon leül a legkényelmesebb foteljébe, gyujt egy gyertyát, és nem gondol másra. Szerintem embere válogatja. Nagyanyáink nem meditálnak otthon, ők még elmennek a templomba, talán mert „igy szoták meg”? Hagyománytisztelet? Vagy lehet falun még él olyan, hogy félnek, nehogy a szájukra vegyék őket a falu népei? Nem tudom. Én a hegyen találtam meg az istent, és otthon a fotelban. Lehet szerencsés vagyok, mert TUDOM, hogy van. Honnan? Fogalmam sincs. De minden idegszálammal ugy érzem, nem lehet, hogy ne legyen. Kell egy égi porondmester, aki irányitja a dolgokat ezen a föld nevü cirkuszon. De nem hinném, hogy ő egy haragvó isten lenne, aki büntet minket, ha nem tesszük a dolgunkat úgy, ahogy ő „parancsolta”. Sőt, egyáltalán nem hiszem, hogy haragvó isten lenne. Miért haragudna? Hát hisz ő annál sokkal bölcsebb, és ha igaz, amit mondanak, ő adott nekünk szabad akaratot. Ha pedig úgy tehetünk, ahogy gondoljuk, tudván mindennek a következményét, mi a szöszért kéne neki haragudni? A táltos iskolában megtanultam, hogy bármit teszek, jót vagy rosszat, én viselem a következményeit, és azt már csak én gondolom, hogy 10 miatyánkkal nincs feloldozás, igaz bűnbánat nélkül nincs kegyelem, és azt is hiszem, hogy az elkövetetett hiábákat el nem követettekké nem lehet tenni, de sok-sok jóval cselekedettel lehet enyhiteni a sebeket.
Keresgélés… Útkeresés… Kb. 25 éves koromig bújtam a mindenféle ezoterikus-sprituális tanokat, jártam Reikizni, bár odáig sose jutottam el, hogy tökélyre fejlesszem ezt a tudományt. Magamon még mindig használom, bár nem nevezném reikinek, nem is nevezném semminek. Ha valami fáj, odateszem a kezem, és kérem a jóistent, segitsen, és általában szokott is müködni. A sok-sok spirituális masszából egyszercsak elegem lett. Azt éreztem hogy mind majdnem egyről beszél. Van egy jó kis történet, nem biztos, hogy pontosan tudom idézni, de arról szól, hogy nyolc bölcsnek bekötik a szemét, és odavezetik őket egy elefánthoz. Ők nem tudják, hogy elefántot látnak, és ki kell tapintaniuk mi lehet az. Az egyik a lábát fogja, és arról állapitja meg a maga véleményét, a másik a farkát, a harmadik a fülét és igy tovább. Mindenki csak egy kis szeletet érzékel az egészből. A sok-sok olvasgatás után éreztem én igy, hogy hát ugyanarról az „elefántról” van itt szó, hát miért nem látjuk végre az egészet? Biztos ennek is eljön majd az ideje - egyszer, remélem még megélem. Lehet, hogy gyarló emberi mivoltunknak még sok lenne az egész – együtt. Lehet ezért nem láthatjuk, bár érzem néha, hogy kezd összeállni lassan valamiféle kép.
Múlt-jelen-jövő… Megszülettünk – élünk – meghalunk. Ez ugye ami jelen világunkban biztos. Honnan jöttünk? Miért pont oda születtünk? MI lesz ha meghalunk? Reinkarnációs (?) nemnem, regressziós (nem mindegy) hipnózissal annó a táltos iskolában visszamentünk előző életeinkbe. Nagyon emlékszem erre. Élmény volt. Ültem a teremben, ment a klima, egész végig fáztam, majd lefagyott a bokám. Azt már nem tudom, hogy András számolt-e, arra viszont emlékszem, hogy én úgy láttam magam, hogy állok a sivatagban (talán a piramisoknál, de ez már nem rémlik erősen), fehér lepel van rajtam, kitárom a karom, és nézek a napba. És senki sincs körülöttem, csak én, a szélben hullámzó ruhám és a napsütés. És irtó meleg van. Forró a homok, és én ott állok (hogy miért azt nem tudom). És amikor visszajöttünk a hipnózisból, fizikailag le voltam izzadva, ott az agyonklimatizált helyiségben, ahol előtte majd megfagytam, ömlött rólam a víz, és vörös volt az arcom. Kicsit félelmetes volt, és igazán ma se értem a jelentőségét. Egy biztos, megerősitett abban a hitemben, hogy nem először vagyok ezen a Föld nevű bolygón. És nem is utoljára. J És igyekszem most úgy élni a mindennapjaim, hogy a következő életem se legyen rosszabb a mostaninál, igyekszem nem elkövetni vétkeket. Vétkek… furcsa ez, mi a vétek, mi a hiba, ki itéli meg? Erről is a táltos iskolában tanult példázat jut eszembe. MI az ami jó? Lehet erre sem emlékszem teljesen jól, Cilike kérlek javits ki. Tehát mi is az, ami jó és mi a rossz. A jó szűrője: ha jó a családomnak, jó környezetemnek, jó az országomnak, akkor helyes úton járok. Persze rögtön felmerül bennem most itt ebben az ültő helyemben a kérdés: de ha jó a családomnak, akkor biztos, hogy nekem is jó? Na inkább nem bonyolódom ebbe belel tovább. De ott tartottam, hogy mult-jelen-jövő. Élj úgy a MÁBAN, hogy a JÖVŐBEN örömmel gondolj a MÚLT-adra. Minden bizonnyal fontos megragadni a JELEN-t. De nem hiszem, hogy az embernek ne kéne gondolnia a jövőre, ha nem tervezel előre, ha nincsenek elérhető vágyaid, akkor régen rossz neked. Én úgy gondolom, hogy igenis ki kell tűzni célokat, nem elérhetetleneket, nem olyanokat, hogy repülőgépet akarok vezetni, sajátot (apukám)… mert abba belekeseredik az ember szerintem, ha csupa olyan céljai vannak, amiket csak nagyon nagyon nehezen,vagy sehogy se tud megteremteni magának. Vagy nagy-nagy hitének kell lenni? Az is lehet, hogy elég, hisz „kérj és megadatik”, „Merj nagyot álmodni”, stb. Én mégis úgy gondolom, sokkal boldogabb vagyok, ha olyan célom van, amit látom, hogy x-év munkával, x-szerencsével el tudok érni.
Imádság… Az első, amit nagymamámtól tanultam, picike kislányként:
„Én istenem, jó istenem. Lecsukódik már a szemem. De a tiéd nyitva Atyám, amig alszom, vigyázz reám. Vigyázz kedves családomra….” Innen nem emlékszem, de majd rákeresek a neten (Vigyázz az én szüleimre, és az én jó testvéremre, mire a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel.), mert már engem is érdekel a folytatás J Ezt minden este, amikor náluk aludtam, hangosan elmondtuk, mivel ő csipőficamos volt, azt mondta, neki felmentése van térdelésből, és különben is, a jóisten úgy is hallja, ha betakarózva, behunyt szemmel az ágyból szólunk hozzá. (Na lehet, hogy már itt bomlasztották bennem a hithű katolikust, pár évesen???) Mostanában én inkább csak hálát adok, hálás vagyok, nincs mit kérjek, mindenem megvan (majdnem). De nem felejtem el megköszönni J Hisz ha nekem is jól esik, hát az öregnek ott fenn már miért ne esne jól? Szerintem többen kérnek tőle, mint köszönnek neki. Szerintem a mai világban kérnek az emberek, sőt, követelnek, sőt, azt gondolják nekik alanyi jogon jár sokminden, és amikor megkapják, még többet akarnak, és nem tudnak örülni annak, amilyük van, és valahol itt a hiba ezen a Földön. A kisujjamat nyujtom, de az egész karom kell. Én örülök a jóisten kisujjának, remélem még sokáig nyujta felém. Ha már nagymamám eszembe jutott, van egy másik kedvenc versem is tőle:
„Kiket szeretsz, s akik szeretnek,
ha bántanak, ha megsebeznek,
ne haragudj rájuk sokáig.
De öntsd ki szived, ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét,
Bocsáss meg! - Hidd enyhedre válik.
Ennek a folytatására is rá kell keressek.
Oh egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk épen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj, még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.
Ne légy te büszke, légy őszinte,
Híved legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly váratlan jöhet halálunk
S ha egymástól haraggal válunk,
A sírnál késő a bocsánat!
Gyulai Pál 1876 (Babi)
Elmesélek még egy történetet, végülis ez is kapcsolódik a táltos egyházhoz. 3 éve annak, hogy megismertem Leventémet. Elég hamar, pár nap után úgy gondolta, hogy bemutat otthon anyukájának. Kicsit izgultam, sok mulik az első benyomáson, és ugyebár nagyon sok rossz anyós-történetet ismer az ember. Megérkeztem hozzájuk, anyukája még nem volt otthon. Akkor jártam először náluk, és amikor bementünk anyukája szobájába, az első dolog szinte ami kibökte a szemem az asztalon: az én legkedvesebb barátnőmnek az a fura, sokszög alakú könyve… Kérdeztem Leventét, te, anyudnak ez honnan van??? Ezt az éééééééén barátnőm irta. Mondta, hogy nem tudja. Megjött a mosolygós-kedves anyukája, és mikor túl voltunk a formaságokon rákérdeztem a könyvre, hogy honnan van? Hogy tetszik, stb… Átszellemült arccal mondta, hogy „véletlenül” találta egy könyvesboltban, és annyira tetszik neki, és nem találja a szerzőt se, a kiadót se, és már nincs több a boltban, pedig vett még hármat, és még kéne neki, mert osztja szét a táltos iskolában. Szóval örökké hálás leszek ezért a könyvért az én barátnőmnek, mert biztos vagyok benne, hogy ez a közös mult, ez a kapocs is hozzájárult ahhoz, hogy rácáfolok az összes anyósviccre, és hálás vagyok a jóistennek, mert olyan, mintha két anyukám lenne.
Még egy kis táltos iskola: szóval a papok hiteltelenné váltak, amikor rájöttem, hogy nem szentek, és a cölibátust a legkevesebbje tartja be, és értelmetlen hülyeségnek is tartom, sőt, káros hülyeségnek. Nagyon-nagyon kevés olyan „szent” ember van, aki képes urrá lenni (?) ez a jó szó? Szóval képes kordában tartani? Ez se biztos hogy igy helyes, de talán érzékelteti amire gondolok, szóval képes a helyére tenni az ösztöneit. Mert akárki akármit mond, én úgy gondolom, hogy bár nem vagyunk állatok, de igenis arra vagyunk teremtve hogy sokasodjunk, még annó a jóisten is ezt mondta, tehát nem is értem én a kaotikus (nem irtam el) egyház miért gondolja úgy, hogy rácáfolnak a legfőbb vezetőjük parancsára, és ők már csak azért sem? Ja, mert akkor öröklődnie kéne az egyházi vagyonnak, mi lenne a vatikánnal, szegényebbek lennének? Jaj, de ne menjünk el az anyagiakba… Na szóval az én hitem a táltos iskolában akkor rengett meg, amikor Kovács András hátat forditott a családjának. Még csak nem is ezzel volt a bajom. Mert kezdjen bárki új életet, de ne úgy, hogy tönkreteszi azokat az embereket, akiket hosszú éveken keresztül maga mellett tudott, akire azt mondta FELEségem. Nem voltam ott, nem tudom hogy zajlottak a dolgok, nem tudom ki kit jelentett fel, nem is ez számit. Lehet, hogy mert nő vagyok, és reménybeli anyuka érzem úgy, hogy Kovács András nagyon-nagyon nem úgy tette a dolgait, ahogy azt tanitotta. Nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy lehetett volna másként is, kevesebb bántással, kevesebb fájdalommal intézni a dolgaikat. Nem itélkezem felettük, biztos, hogy nem volt könnyű egyiknek sem, mégis bennem András felé, mint hiteles személy felé itt tört meg valami. Ettől persze ő még továbbra is lehet jó vezető, de engem azt hiszem már nem fog vezetni sehová.
Mostanában érzem azt, hogy nincs is szükségem vezetőre. Szükségem van a saját józan eszemre, és szükségem van az ŐSZINTE barátaimra, azokra, akik megmondják a szemembe ha hülye vagyok, még akkor is, ha tudják, hogy ezzel megbántanak. Nem sok ilyen van, de őértük is hálás vagyok. Nézegetem a könyvesboltok polcait, hihetetlen mennyiségű irányzat, az ember győzzön nem eltévedni a boldogulást mutató könyvek labirintusában.
Eszembe jutott még egy barátnőm. Tünemény, de mégse találja se saját magát, se a boldogságát. Miért? Hisz Istenben, jár templomban, becsületes, szorgalmas, okos, szép. Egyetlen dolog hiányzik belőle: a virtus. És bár hisz Istenben, én mégis úgy gondolom, hogy nem tudja rábizni az életét. Keresgél, jósoltat, a jövőjét fürkészi, közben a jelenje sehol sincs. Ő az, aki ott áll az ugródeszka szélén, százak állják körbe, biztatják, bátoritják, hogy ugorjon, de nem mer. És aztán addig-addig áll ott, mígnem egyedül marad, és a medencéből elpárolog a víz is… És akkor ugrik, és nagyot is koppan… és aztán nem érti a miértet. Tehát nem elég hinni, jól is kell hinni. Sőt, tudni kell, biztosnak kell lenni benne, mint ahogy abban is biztosak vagyunk, hogy reggel felkel a nap. Ugye ezt nem kérdőjelezi meg senki?
Elmélkedésemet hitről, egyházról, vallásról Cilike szakdolgozatához itt 1000 méter magasan azt hiszem ezennel befejezem. Talán jobb, ha nem olvasom vissza, igyekeztem csapongó gondolataimat, ahogy jöttek leirni, bár most csak arra tudok gondolni hogy szomjas vagyok, és micsoda egy rabló banda az, aki 2,5 eurót kér el fél liter ásványvizért… De kibirom. Juszt se veszek, nehogymár… (kos vagyok, makacs, és ha a fejembe vettem, hogy ilyen drágáért nem kell, akkor ha rosszul leszek, se fogok venni, én marha) Még jó, hogy hoztam savanyucukrot… a gundel féle házipálesznek nem esek neki, nem hiszem, hogy oltaná a szomjam, a dutyfree-ben pedig nem volt másféle folyadék, de vicces, hogy alig 3x-osába kerül ez a jó kis nedü, mint az ásványviz… az is igaz, hogy ezt nem kellett olyan mélyről felhozni. J
2 órája vagyok a repülőn, vajon sok van még?
Kinéztem az ablakon: hatalmas hegyek, hófödte csúcsok, ahogy rásüt a gerincre a nap, aranylóan világit. Akkorát dobbant a szivem – nagyot. Gyönyörű. Annyira sokszinű ez a Föld, nem tudok betelni a természettel. Nagyon fantáziadús ez a mi Istenünk, jókedvében lehetett, mikor alkotott minket. Ha itt lennél tesóm, most tudnám hol vagyunk, milyen magasan és mennyivel repülünk. De nem ezért hiányzol. Remélem már a Pireneusokat láttam, akkor már nem vagyunk nagyon messze.
