Gyémántlakodalom

Következő soraim apropóját az adta, hogy a hétvégén voltunk köszönteni párom nagymamáját 80-ik, nagypapáját elmúlt 86-ik születésnapján, és József nap alkalmából. Talán ezért is jutott eszembe az a januári nap, amikor a gyémántlakodalmukat ünnepeltük. És úgy egyáltalán, ennek a két embernek az élete, a sorsa, a múltja, a jelene. 60 év. 60 év együtt. 60 év jóban, rosszban. 60 év némely embernek meg sem adatik, ők 60 éve tartják magukat ahhoz, amit egyszer megfogadtak egymásnak Isten színe előtt: míg a halál el nem választ. Jó tudni, látni, tapasztalni, hogy van még ilyen. Reményt ad. Hitet abban, hogy egyszer, talán, ha a gyémántlakodalmat nem is, de talán egy ezüstöt még megélhetek valaki mellett, legalább akkora szeretetben, mint amilyen példát ez a két jó ember állít elém. Szeretném hinni, hogy megérdemlem valaki szeretetét és kitartását. Nem élünk háborúban, nem éhezünk, mégsem merik vállalni az emberek egymást. Miért? Miért nincs a kimondott szónak ereje? Miért félünk kimondani szavakat? Miért félünk? Mitől félünk? Kinek jó az, hogy félünk?

És a családi ünnepeken döbbenek rá, és teszem fel a kérdést magamnak: a 80 éves Rózsi néninek honnan van ereje 56 db töltöttkáposztát, 2 tepsi mákos-dióskalácsot, 1 nagy zsák pozsonyi kiflit, csirkepörköltet (és ez nem ott kezdődik, hogy kiveszi a konyhakész árut a fagyasztóból, hanem hátramegy az udvarba, és… no de ezt inkább nem részletezem, nem az én műfajom), húslevest, és még sorolhatnám mi mindent elkészíteni? Én a gondolattól elfáradok, ő pedig csinálja, csinálja, mert úgy érzi mást nem adhat, és adni szeretne, örömet okozni, az a boldogsága, ha látja hogy a gyerekei-unokái (dédunokája) örülnek. És talán ez ad neki erőt? Ez hajtja? Remélem még sokáig süt nekünk túróslepényt.

És honnan van energiája a 86 éves Jóska bácsinak a három malacot (hármat, egyet egyik lányának, egyet a másiknak, egyet pedig maguknak) ellátni, a szőlőt megmetszeni, permetezni, hogy aztán isteni bort és pálinkát ihassunk? Menni, sétálni már alig bír, de biciklire pattan, és kiteker a pincéhez nekünk borért, amit szintén a két kezével készített.

Szeretem, ahogy ez a szép két idős ember méltósággal viseli a korát. Nem panaszkodnak, sose. Mire is mennének vele? Viselik a keresztjüket, és csinálják a dolgukat, és talán erőt nekik az, hogy van miért, van kiért csinálják, hogy minden reggel úgy ébrednek: feladatuk, dolguk van.

Szeretnék példát venni róluk, ha össze is kapnak valamin, nem tartanak haragot, nem fekszenek le haraggal a szívükben, talán ez lehet a titok? A megbocsátás? Jó lenne tudni a titkot, bár őszerintük nincs titok. Rózsi néni azt mondta, ha újra kezdhetné is ugyanigy csinálná. Nem volt könnyű, de szép volt/ remélem van, még sokáig vannak nekem/nekünk.

Köszönöm Nekik, és köszönöm a Jóistennek, hogy megismerhettem őket, fantasztikus emberek és példaképek, hogyan szeress, hogyan szeress jól, hogyan legyél jó férj és jó feleség, jó apa és jó anya, hogyan ne veszítsd el a hited és hogyan tarts magad ahhoz, amit egyszer kimondtál, amit megfogadtál, amit megesküdtél.

Ez most úgy hangzik, mintha én lennék a nagy válóper ellenes aktivista. Nem. Ez nem így van. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor nincs más módja annak, hogy két ember ne egye meg egymás idegeit, mint hogy elválnak. Van ilyen. Csak sajnos a mai világban több ilyen van, és ezt nem tartom helyesnek. Mostanában a környezetemben több ismerős van, akit 25-30 év nem felhőtlenül boldog, de boldog házasságban hagy el a férj. És vesz el egy huszonéves lányt. Normális dolog ez? Kapuzárási pánik? Mit tehet egy anya ilyen helyzetben? Próbálja marasztalni a férjet, vagy engedje el? Miért fordít egy 50-es férfi hátat a családjának? Talán úgy gondolja, hogy fiatalabb feleséggel rajta se fognak az évek?

Jó sok kérdőjel, de vajon tudja-e a választ valaki? Kell-e tudni a választ? Vagy csak el kell fogadni? El kell fogadni mások boldogulását? De attól, hogy az egyik boldog(ul), a másikat nem taszítja olyan mélybe, ahonnan nincs is feltámadás? Mit csinál egy idősödő nő, két-három gyerekkel a hóna alatt? Kinek kell? Mert ugye az ötvenes hapsiknak nem… Tud új életet kezdeni egy ilyen elhagyott, faképnél hagyott, eldobott ember? Nem, nem teszek fel több kérdést. Éjjel 1 óra van, megint azon gondolkodom, hogy közöljem-e most, így olvasatlanul a dolgot, vagy aludjak rá egyet? Nem tudom milyen gondolatok szaladgáltak itt az agyamon keresztül, le, a kezemen át ide a „papírra”. Lehet jobb is? Furcsa ez a blogolás. Betekintést engedek olyan gondolataimba, amit még talán magamnak sem fogalmazok meg, vajon jó lesz-e ez nekem? De ha nem értetek velem egyet, javítsatok ki, szeretnék okulni/tanulni ebből a dologból is, és akkor már irogatok feleslegesen.