Ugye amíg még friss az élmény, addig illik gyorsan papírra vetni, hogy hiteles legyen, mert ugye az idő mindent megszépít, de vannak dolgok, amiket nem kell tovább fényezni. Ez az utóbbi pár napom is ilyen volt, ha még nagyon csinosítgatnám a sztorit, el se hinnétek, hogy ilyen lehet.
A csütörtöki pár benyomást vázoltam úgy frissiben, most nem tudom, hogy van-e mit hozzátegyek, de próbálom a fonalat péntektől felvenni, csak hogy ne csapongjak az időben. Bár a sztori eleje is érdekes, van-e még aki nem tudja, hogy kerültem egyáltalán Madridba? Persze, a kommunikáció szakos barátnőmhöz, persze, mondtam. Na de azt nem, hogy 24 óra leforgása alatt eldöntődött a dolog. Uta megkérdezte (remélem azóta nem bánta meg), hogy van-e kedvem. Hát persze hogy van kedvem, és lehet, és mehetek, és mikor? Éjjel 1 óra felé történt meg ez a kérdésfelvetés, én akkor ezt extrém időpontnak gondoltam, most már tapasztalva a spanyol életvitelt, nem tűnik egyáltalán annak. Szóval a kérdés: jössz? A válasz: őőőő, nézzük mikor is… Ott hirtelenjében kiválasztottuk az időpontot, március 10-14… Másnap megbeszéltem a kollégákkal, azt mondták: elengednek mehetek, még akkor, délután lefoglaltam a jegyet, és éjfélkor hazaérkezvén átutaltam a repülőjegy árát.
Na de akkor jöjjön a péntek. Igen nehezen ébredtünk fel, és dél is elmúlt talán mire elindultunk. De mint mondtam ez itt normális. Az emberek éjjel élnek. Levi kérdezte tőlem, hogy vannak-e dugók. Mostmár tudom, hogy éjjel… a legnagyobb forgalom éjjel 1-kor volt. Meg hajnalban. Kicsit szokatlan, hogy a metró is éjjel fél 2ig jár. Ha már metró: mi aztán a BKV-val nem tudom hogy akarunk Európához felzárkózni, mert ahogy megtapasztaltam, csak az árainkkal sikerült. Itt Madridban egy vonaljegy 1 euró, és átszállhatsz vele, nem egyszer, akárhányszor. Ha 10 db jegyet egyszerre veszel meg, 9 eurót fizetsz. És ha jól emlékszem, 19 metróvonal van Madridban. Egyszer taxiztunk, az se a budapesti szint, bár a távolságot nem sikerült különösebben felmérjem, de úgy érzem olyan 4-5 km-re fizettünk 5,5 eurót, amit nem úsztunk volna meg ennyiből a magyar fővárosban. Ja, és ha már közlekedés: a körforgalomba behajtónak van elsőbbsége, és aki benn van a körforgalomban, annak kell elsőbbséget adni. Idiotizmus – szerintem. De ők tudják. A metró is a bal oldali sínpáron megy, és ha jól figyeltem meg, egyenrangú kereszteződésben balkézszabály van. Nem sajnáltam, hogy nem kell vezessek. Na de hogy azért ne legyen minden ennyire pozitiv: ha az ember szórakozni akar, beülni egy bárba, akkor kicsit mélyebben a zsebébe kell nyúlni. Bár ha azt vesszük, hogy ma egy kétszemélyes indiai menüért 22 eurót fizettünk, és abban az ital is benne volt, nem hiszem, hogy nagyon kétségbe kell esni. Bár lehet az is, hogy Uta tudja hová kell menni. És már megint nem a péntekről beszélek… Ejnye-ejnye.
Szóval nagy nehezen felkeltünk, és nekiindultunk a belváros számomra ismeretlen részeit megtekinteni. Igy kezdtük a Plaza Mayorral, ami elméletileg a Fő tér, ha jól emlékszem. Kicsit emlékeztetett a velencei hogy is hivjákra… na majd eszembe jut, tán Szent Márk tér… szóval arra… csak kicsit kisebb kiadásban. Innen betértünk egy autentikusnak is talán mondható piacra, a halárustól, a sajtoson, a péken, a borászon, méhészen át a zöldségesig minden volt. Az Élet volt, ami itt is megfogott… emberek békésen borozgatva eszegették a számomra borzalmas kagylóikat, beszélgettek, és szemmel láthatóan boldogok, megelégedettek voltak. Nálunk a piacon csirkefarhátat akciósan keresgető nyugdíjas néniken és a babakocsit toló rohanó kismamákon kívül egy két kéregető hajléktalant látni csak. Alapjában a pozitiv benyomás, hogy itt van idejük az embereknek élni, van idejük leülni, van idejük szórakozni, és gondolom van idejük dolgozni is, bár az éjszaka 3-kor járó kukásautókon dolgozókon és a vendéglátóiparon kívül nem tudom mit csinálnak az emberek, bár ha mélyebben belegondolok, itt is vannak iskolák-kórházak-hivatalok-bankok, stb...
Tájékoztatva lettünk a repülési magasságunkról, 11 ezer méter, 823 km/h, egész jól tippeltem meg idefelé jövet. Hiába, az évek, meg a tapasztalat.
Piac után bambulva a kirakatokat, egy kis vegyesboltban nagyon olcsó sajtot pillantottunk meg, nem tudom még milyen lesz, de spanyol, és 7 euró se volt kilója. Egy szép nagy fél gurigát vettem meg, másfél kiló, és többször átkoztam magam, de végcipeltem egész nap a városon, de remélem, hogy megérte. Majd kiderül. Ezután találtunk egy szimpatikus, turistáknak kifejlesztett boltot. Szerintem Utát halálra idegesitetettem azzal, hogy venni-venni-venni valamit. Vinni, vinni, hazavinni. Egy kis darabot, egy kis emléket, egy kis csipetet azoknak, akik nem lehetnek itt velem, akiket szeretek, akik fontosak. Nézegettük a pólókat. És találtunk egy nagyon-nagyon tetszőt. 8.90-be került, de túrtunk tovább, méretileg. Találván egy nagyobbat, megdöbbentünk, hogy arra 16 és fél van írva. Na akkor keressünk tovább, addigra már nagyon belelkesedtünk. Feltúrtuk az egész kollekciót, mire meglett a két ugyanolyan, árban is megfelelő darab. Majd a pénztárnál összenéztünk, hogy 7,50-nel üti be a csaj. Gondoltuk nem szólunk… Viszont nagy-nagy sikerélményünk volt, nagyon boldogok voltunk. Hiába, az élet apró örömei. A kis hűtőmágnesembe biza az a kép fog kerülni, ahol együtt örülünk a szép pólónknak. Na majd látjátok, de elmesélem: Madárka: nagyot pottyant a mezőn menekülő bikára. Nevezhetjük annak is, hogy „szarunk a bikaviadalra”, de szerintem az úgy általában „le van tojva minden” is jó mottó.
Eztán, a nagy vásárlásban megpihenve betértünk egy nevezzem cukrászdának? Nem is tudom mi volt, Chocolateria, igy hívják. Ide kávézni-kakaózni térnek be az emberek, nem tudom mi van még a kínálatban, mert mi a madridi chocolate con churros-t kóstolni jöttünk be. Ez egy adag nagyon sűrű forró csokiból áll és fánkszerű, hosszú rudacskákból. Jól lehet tunkolni, és nagyon update, de hát kit érdekel, ha már itt jár, különben is beiratkoztam egy reinkarnációs tanfolyamra, hisz egyszer élünk, neeeem….?
A megfelelő mennyiségű kalória elfogyasztása után mentünk megnézni a királyi palotát. Persze szigorúan csak kívülről. Egyrészt se időnk, se kedvünk, se pénzünk nem volt bemenni, de nem is baj. Kicsit (nagyon) elfáradva hazamentünk, maradék káposztát enni, pihenni egy kicsit, készülni az estére. Nagyjából ugyanott folytattuk, ahol elkezdtük, majdnem a királyi palota mellett található az a park, ahová szerettem volna elmenni, megnézni az egyiptomból ideáig elhozott Temple de dobod-ot, ami mellett egy feminista koncertbe cseppentünk, ahol is Uta találkozott a barátaival, kicsit beszélgettünk (beszélgettek), de nagyon hideg volt, így mi nekiindultunk.
Megtaláltuk Don Quijote és Sancho Panza (remélem jól irom őket) szobrát, persze Cervantesét is. Miután így kikulturálódtunk, a kedvemért bementünk egy tapas-bárba. Már az ajtóban tiltakoztam, de Uta szigorúan közölte, hogy „te akartad!”. Mit volt mit tenni, lapjával, élével beverekedtük magunkat. Ettünk egy kis kétes, bizonytalan eredetű tapas-t, ami azt hiszem konkrétan leforditva falat-ot jelent. Ezt ivászat mellé eszik itt a népek, általában valamilyen bikaviadalban hősi halált halt állat valamelyik füstölt csülkéből, krumpliból, kenyérből, ebből-abból áll. Ami nagyon nem volt szimpatikus, félretoltuk. Még élek, úgyhogy azt hiszem sikerrel jártunk. Eztán sétáltunk a nagyon hangulatos melegnegyedben. Ez arról ismerszik meg, hogy itt a sarkon nénik helyett bácsik állnak, van amikor ez látszik rajtuk, van amikor próbálják palástolni isten adta tulajdonságaikat. Egy csendes bárban fejeztük be az estét, nem tudom milyen koktéllal.
Szombat
Szombatra terveztük „vidéki” kiruccanásunkat. Azzal a leánnyal volt megbeszélve, hogy találkozunk, akivel előző este a feminista koncerten összefutottunk, ő ott lakik San Lorenzoban, és vállalta az idegenvezető szerepét. Nagyon korán, 11-kor sikerült is elindulni. A metrón nagyon feltűnő magyar csapattal futottunk össze. Nagyon be voltak öltözve, nagyon hangosak, nagyon jókedvűek voltak. Szóba is elegyedtünk velük, és kiderült, hogy ők a hires (szerintem hires) ExperiDAnce, és előadni vannak itt. Kaptunk szórólapot, és mondtuk, hogy elgondolkodunk rajta, hogy megyünk-e. Viccesnek éreztem, hogy itt vagyok Madridban, belecsöppenek egy társaságba a világ minden tájáról, magyar kaját főzünk nekik, túrórudival etetjük őket, és még a madridi szombat estém is magyar előadáson ülve fog eltelni. Nem éreztem cikinek, csak kicsit viccesnek. De aztán nem lett belőle semmi, elmentünk jegyet venni, de a legolcsóbb 26 eurós jegyet is nagyon soknak tartottuk, és nem éreztük úgy, hogy ha nagyon akarunk ne lenne módunk egyszer otthon ExperoiDance-re menni.
Szóval vidéki kirándulás: Moncloa metrómegálló. Itt van a buszpályaudvar, vagyis csak azt hittük itt van a buszMEGÁLLÓ, ahol fel kell szálljunk a 661-esre vagy a 664-esre. Találtunk is egy tájékoztató táblát, még le is fényképeztem, biztos, mai biztos, oda is mentünk a megállóhoz. Uta még beszélt is egy nővel hogy jó helyen vagyunk .De amikor már 1 órája ültünk ott, és egy darab busz nem jött, nem ment, pedig volt 4 buszmegálló, kb 15 járattal, akkor kezdett valami gyanús lenni. Igen türelmesek voltunk… talán túlságosan is. Mire kiderült, hogy a tábla amit mi néztünk az éjszakai járatokra vonatkozik, és napközben le kell menni a föld alá, mintha csak metróba mennél, és ott van a pályaudvar, csillivilli, mindenféle plazmatévés kijelzővel…. Háát, kicsit nyűgösek voltunk. És ugyebár még az is bosszantott, hogy a megállóban a nénje se mondta, hogy rossz helyen vagyunk, és Uta irt a barátnőnek, aki várt minket El Escorialban, és ő se mondta, hogy nem jó helyen vagytok (bár nagyon nem tudhatta hol vagyunk). Na mindegy. Ebből is látszik, hogy nem mindig kezdőké a szerencse. De a buszon végre meleg volt, és sütött a nap, és olyan békés volt minden, hogy én a magam részéről bele is aludtam ebbe a nyugalomba. Barátnő várt minket, San Lorenzoban helyenként 15 centi hó volt, a monostor hatalmas és gyönyörű, a lányok fáradtak és megviseltek. Cimszavakban ennyi.
Uta zöldséges-paradicsomos tésztával kápráztatott el, aztán ledőltünk kicsit, mert nagyon ki voltunk purcanva. Nem tudom hogy lehet az, hogy Uta szobájában 16 fok az átlaghőmérséklet, de annyi. Vagyis tudom: szerintem levegős a radiátora, de annyira be van rozsdásodva a szelep hogy nem mertem mélyebben belemenni a dologba, mert ha eltöröm, és kiömlik az összes víz a rendszerből, szóval inkább hagytam, és fagyoskodtunk. Szegénykém folyton fújja az orrát, nem csodálom hogy nem tud meggyógyulni, de már csak jön a jó idő. Drukkolok neki, hogy legyen vége fagyos hétköznapjainak. Szóval kis pihenést követően megint csak ott folytattuk, ahol napközben abbahagytuk: elmetróztunk Moncloa-hoz, és beültünk egy bárba, ültünk volna, ha lett volna hely… beálltunk egy bárba, ahol a plafonból folyik a tej a tipikus (?) madridi koktélhoz: leche de panthera, az hiszem párductejként fordítható, talán rum van benne, és még valami alkohol. Igen finom, de tényleg, és alattomos. Olyan, mintha valami kis édes-mézes tejcit iszogatnál, közben meg fejbekólint, ha nem vigyázol. Ezután estisétáltunk a Grand vián, és beültünk egy szerintem talán iráni, vagy a jóég tudja milyen nemzetiségű bárba, Uta már csak teázott, én pedig ittam egy Sangriát, azt nem akartam kihagyni. 2 felé ért véget ez a nap is.
Vasárnap
Vasárnapra be volt tervezve bábszínház. Uta reménybeli álmai pasija (aki pont úgy néz ki mint Laár András) szóval ő hívott minket. De én nem hallottam órát csörögni, Uta pedig nem ébresztett fel időben, így akkor indultunk el, amikor már a belvárosban kellett volna legyünk, és Uta úgy döntött nem kockáztatjuk meg, hogy megtaláljuk-e Josét, hanem egyenesen mentünk a Rastro-ra. Gondoltam én, hogy piac, piac… De hogy ekkora? És hogy ennyi minden van? És hogy ilyen tömeg van? De hogy ilyen hangulata is van? Nem, nem gondoltam. De ha bárki Madridba készül, ne hagyja ki semmiképpen, vasárnap délelőtt szánjon rá legalább két órát, élvezze az olcsó kinaitól a bőrdíszművesen, az indiain és az ószeresen keresztül a piac hangulatát. Ha megfáradt, térjen be egy sörre egy bárba, egyen hozzá egy tapast, és ha nem férne be a „kocsmába” üljön ki elé, a földre, törökülésbe, ahogy ott azt minden fiatal teszi. Ha kincsekre nem is lelsz, de a hangulatát érezd át.
Mi a piacolás után egy indiai étterembe csücsültünk be, amolyan búcsúebédelni. Fura volt, hogy bár indiai, de semmi sem csíp. Uta elmesélte, hogy a spanyolok nem birják a csípőset, ki hitte volna. Mindig érik az embert meglepetések.
Összepakoltunk, bőröndöltünk, mérlegeltünk. Kipakoltunk, újra mérlegeltünk. Nem mertem a két üveg bort… aztán persze sikerült ahhoz a kapuhoz menni chekingelni, ahol a mérleg 6,5 kg-ot mutatott, pedig biztos, hogy több volt. De rémképeim között ott szerepelt, hogy ki kell rámoljam a cuccom felét, vagy 3 deka miatt túlsúyt kell fizessek. De hát igy jár aki túlparázza a dolgokat. Azért a duty freeben még vettem egy üveg Sangriát, egy üveg Malagát, mert ha emlékeim nem csalnak meg, akkor az spanyol és édes, és egy üveg rumot is, hátha kedvem lesz csinálni leche de pantherát… Tej van otthon is, remélem receptet is találok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése