Édes drága kicsi szivem nem hiszem, hogy produkálni akarja még magát, mégis akkorákat alakitott a jó kis rágókájával, hogy három napon belül kétszer nevettem magam könnyesre. Az első eset Rózsimama látogatásakor, csütörtökön történt. Gyerekünk hason, elég régóta, kicsit fárad, mi a mamával heverünk mellette. Boti feje lenyaklik, kicsit nyekereg, csak olyan panaszkodósan, majd nagy hirtelen felkapja a fejét, a szájában a rágóka, és nézz jobbra-balra, mint afféle jó kutya... és szegénykémnek fogalma sincs róla, hogy a két nőszemély miért kacag olyan nagyon, csak tartja a szájával jó szorosban a rágókát, el nem ereszti, mi pedig már könnyezünk, apa bejön a másik szobából, és sűrűn szolidaritál a fiával...
Aztán ma, az uzsi után beraktam (szokás szerint) Botit a kisszékbe, hogy ne unatkozzon a keze ügyébe tettem azt a bizonyos rágókát, és elmentem mosogatni. Arra tértem vissza, hogy nagy boldogan fogja a halacska farkát, a kis lába pedig át van dugva a lukon (lásd képet), vigyorog, és büszke magára, hogy olyat csinált, amit eddig még nem. És megint nem érti, hogy anyája minek örül annyira, pedig ha jól belegondolok, lehet már unalmas rágni, és különben is, igy sokkal jobb a fogás a lábán, neeeeem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése