...hogy kimondtuk (remélhetőleg a sokáig) boldogító
igent. Ez alatt a röpke (és tényleg elrepült) év alatt történt velünk sok
minden. Szerencsére több jó, mint rossz.
A minap elmélkedtem (csak úgy magamban), hogy nem igazán
tudom eldönteni mikor szűnt meg az „enyém-tiéd” állapot. Egy éve, amikor
hivatalosan is egybekeltünk, vagy 6 hónapja, amikor megszületett a kisfiunk.
Úgy érzem Boti érkezésével tűnt el belőlem az érzés, és lettünk EGY család, és
lett egyértelmű, hogy mostantól nem ÉN és TE vagyunk, hanem MI lettünk. Aztán
gondolkodtam azon is, miért van az, hogy a régi öregek körében ritkább a válás
(nem mintha ilyen irányú terveim lennének). Régen közösen építették fel az
életüket. Húszas éveik elején házasodtak az emberek és mindenért együtt küzdöttek
meg. Ma már általában két egzisztencia találkozik, és igen könnyű úgy hátat fordítani
a másiknak, hogy a házassági szerződés értelmében minden tisztán
feketén-fehéren le van írva: enyém-tiéd… És sajnos ebben a mai világban ami
elromlik nem megjavítjuk, hanem kidobjuk és veszünk újat.
No de nem elmélkedem tovább, inkább emlékezem egy kicsit,
arra az egy évvel ezelőtti napra. Tavaly is igen esős júliusunk volt. Folyton
azon aggódtam, hogy milyen idő lesz, de szerencsénk volt. Reggel, amikor a
fodrászhoz sétáltam, majd elvitt a szél. Az a szél, ami délelőtt szépen
kisöpört felőlünk minden felhőt. Mire a kozmetikusnál is végeztem, ragyogó
időnk volt, nem túl meleg, mert még kellemetlenül éreztük volna magunkat a
nagy-nagy ünneplőben. Elkészültünk, Szentendrére mentünk fotózkodni. Amivel
kicsit megcsúsztunk, mert még csak ide menjünk, meg még ott van egy kedvenc
helyem. Közben a násznép gyűlt a vendéglőben, és vártak türelmesen. És jó lett
volna itt egy kicsit megállitani az időt, és nem rohanni a házasságkötő
terembe, és egy kicsit nem stresszelni, hogy hogy érünk oda, és egy kicsit
jobban kitalálni, hogy gyalog menjünk vagy kocsival (500 méterre volt a
vendéglőtől), szóval itt volt egy kis szervezési hiányosság, amit megtoldott
még az időhiány. 
Sosem fogom elfelejteni a világ
legszebb-legügyesebb-legtürelmesebb koszorúslányát, aki olyan jó „munkát”
végzett, mintha külön tanfolyamra járt volna. Nélküle is sokkal szegényebb lett
volna a napunk. Imádtam, ahogy a ruhámba csimpaszkodott és minden képen
szerepelni akart, ahogy táncba vitte az embereket, ahogy tartotta a kispárnán a
gyűrűnket, ahogy fegyelmezetten végigállta a szertartást, ahogy a rózsát
hintette előttünk, hogy még az utolsó lépcsőfokra is pont jutott egy szirom.
Örök emlék marad, és nem győzök elég hálás lenni a szüleinek, hogy rákérdeztek:
„nem szeretnétek koszorúslányt???” Lehet eszembe se jutott volna, és milyen kár
lett volna! És hogy még kinek vagyok hálás? Tamás barátomnak a kocsiért, az
ötleteiért, a fényképekért, a kisfilmért, a bátorításért. Az esküvői ruhás
leányzónak a cukrász-tippért és a virágosjavaslatért. Szent Péternek az
időjárásért (amikor hajnal 4 felé kezdtük elpakolni az ajándékokat, mintha csak
becsukták volna felettünk az esernyőt, csippcsepp… és megint napokig zuhogott),
a násznépnek a jelenlétért, az összes rokonnak, barátnak, kollégának, aki
megtisztelt és eljött és velünk örült.
Tegnap elmentünk Levivel megünnepelni az évfordulót.
Beültünk vacsizni, majd egy fagyival végigsétáltuk a fotózás helyszíneit.
Csudajó érzés volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése