Általában az ember valamiért kiválaszt egy úticélt, érdekli a kultúra, a táj, az emberek, pihenni szeretne vagy kalandokra vágyik. Nekem Marokkó még gondolatilag sem szerepelt az úticéljaim között, lehet, hogy sose jutok el, ha nincs Erika barátnőm, és nem beszél rá… bár azt hiszem nem is nagyon kellett rábeszélni. Én idén újévkor azt fogadtam meg, hogy világot látok, ahová csak lehet, ahová csak időm és a pénztárcám engedi, és úgy hozza a sors, elmegyek. Ezt a marokkói utat is sorsszerűnek érzem. Sorsszerűnek, mert magamtól nem mentem volna, viszont nagyon sajnálnám most már, ha kihagytam volna. Nagy-nagy tapasztalások voltak, de erről talán majd később.
Gondoltam én először, hogy naplószerűen fogok beszámolni a kint töltött eseményekről, de ez a dolog ott dőlt meg, amikor kézzel elkezdem írni az első nap eseményeit, és aztán a folytatáshoz nem volt ihlet. Nem tudok gondolkodni, ha kézzel kell írni. Mindig azt érzem, hogy gyorsabban forog az agyam, mint ahogy tollal papírra tudom vetni a gondolataim, és mindig korlátozva érzem magam, és így aztán inkább neki se állok. Még most is a formavilágon gondolkodom, de így lassan egy hét után meg azt érzem, ha nem állok neki bármilyen formában is az élménybeszámolónak, akkor nem lesz élménybeszámoló.
*******************************************************************
Megérkezés:
Hajnalban szálltunk le Casablancán, a reptéren a „szokásos” (Indiában és Egyiptomban is találkoztam ilyennel) beléptető formanyomtatvány: ki vagy, mikor és hol születtél, miért jöttél, meddig maradsz, hol van az állandó marokkói címed, hehe… 16 napból 12 helyen szálltunk meg. Még Indiában jártunk úgy, hogy felcsaptuk az útikönyvet, és kiválasztottunk egy hotelt, hadd keressenek… itt most a túravezető bemondása alapján irtunk be egy olyan helyet, ahol nem is jártunk aztán. Átverekedtük magunk 3 ellenőrzésen, majd szembesültünk azzal, hogy egy nyamvadt pénzváltó sincs nyitva. A jobbak automatából tudtak pénzt felvenni, a lúzerek, azaz mi meg néztük, ahogy a szerencsések több óra szomjazás után vízhez jutnak. Mi csak reménykedtünk, hogy azért pár óra alatt nem száradunk ki. Végül a megváltó dirham a helyi guide-unk személyétől érkezett meg hozzánk, aki nem túl jó árfolyamon, de váltott nekünk 10 eurót, és egy benzinkúton végre leihattuk magunat. Elgondolkodtam azon, ha én vagyok a szerencsés bankkártyás, vajon nekem eszembe jut-e megkérdezni az utastársaimtól, akikkel mellesleg együtt készülök tölteni 16 napot, hogy kölcsönbe nem kértek pár dirhamot? Majd visszaadjátok, ha sikerül váltanotok… Úgysem szaladtok el… Nem tudom, bár az is igaz, hogy eszembe juthatott volna kérni, biztos nem mondott volna nemet senki.
Ez volt így az első sokk, a következő az volt, amikor pár óra buszozás (egy átalakított Mercedes valami jutott nekünk, a lábhely kb. 20 centi volt. Én két hétig srégan ültem, mert fizikailag nem fértem be) után megérkeztünk Marrakeshbe, és a túravezetőnk közölte, hogy nincs szállásunk. Hiába foglalta le a szobát, ez itt Afrika… Egy helyes kis hostel tetőteraszán húztuk meg magunkat, élve rögtön a leírásban foglalt mondattal: „a váratlan helyzetek kihívásként való kezelése” vagy valami ilyesmi. Végülis egy átbumlizott éjszaka után éppen mindegy volt, hogy arra a pár órára hogyan és miként fekszünk, csak feküdhessünk. Kb. 3 órát aludhattunk, amikor kezdett világosodni és madárszárnycsapkodásra, valamint a müezzin imára hívására felébredtünk. A hostel színes csempékkel volt kirakva, körfolyosós, belső udvara volt, a földszinten kis virágoskerttel, narancsfával, a tetőn asztalokkal, én rögtön a szívembe zártam. Közel volt a főtérhez, de mégis csendes (viszonylag). Másnapra kaptunk is szobát, ami végképp megerősített abban, hogy majdnem olyan, mint Indiában volt két éve. Ugyan kaptunk ágyneműt, de nehéz volt eldönteni mitől szürke a fehér. Így aztán a legtöbbször maradtunk a saját hálózsákban alvásnál.
*******************************************************************
Marrakesh:
Erről a városról először az Jaipur jutott eszembe, ugyanolyan vörösre meszelt (?) falak, minden az az agyagszínű, hangulatában legalábbis az indiai városkát idézte bennem. Az első gasztrotapasztalás a frissen facsart narancsléárusoknál történt. Félve kértünk, nehogy jég legyen benne, nehogy felvizezzék, nehogy hasmenést, vérhast, tifuszt kapjunk (ez utóbbi ellen mondjuk be vagyok oltva). Kőkemény 3 dirhamért (25 ft a váltószám) ott előtted csavarja ki az ember a máshoz nem hasonlítható (nincs az a hohes c, ami azzal felvenné a versenyt) narancsot, édes és pikáns, és felejthetetlen (és még csak problémát se okozott). A hasi problémáktól azért is tartottunk főleg ott az elején, mert a Toubkal (Magas-Atlasz legmagasabb csúcsa, 4167 m) megmászása előtt senki nem akart legyengülni. A narancsné, és az elmaradt altesti hatásokon felbuzdulva megkóstoltuk a helyi pékség néhány remeknek nem mondható művét. Olyat próbáltunk keresni, ahol a legyek helyett a méhecskék uralták a pultot. Ha már választani kell, mondd, te melyiket választanád? Egyéb alternatíva nem nagyon volt. A marokkói pékségre a francia behatás a jellemző. Kruason (így írva az étlapon) majd mindenhol volt, bagett is, de egyébként az ő kenyerük egy laposka lepényszerű történet, ami ahány ház, annyi szokás alapon sehol nem volt két egyforma, se ízvilágilag, se állagilag. Hol édes volt, hol száraz, hol a kettő együtt, de az itthonról hozott pástétomjaim szerencsére mindent elnyomtak. Lassan kezd ez a bekezdés gasztro résszé alakulni, pedig arról külön akartam szót ejteni.
Nem írok a látnivalókról, aki akar keressen rá a neten, sokkal hitelesebb információkat talál róluk, mint amit én fel tudnék hozni. Ami lenyűgöző, Marrakesh főtere, a Jemma el fna (ha jól írom), nappal kígyóbűvölők, mutatványosok, majomidomárok és mindenféle maskarába öltözött szerzet próbálja szórakoztatni a nagyérdeműt, ha akar a nagyérdemű szórakozni, ha nem. Ha nem vigyázol, egy óvatlan pillanatban ott a kígyó a nyakadban, és már fizetheted is a baksist, ha tetszik, ha nem. Szerencsére ezt megúsztuk, valószínűleg azért, mert kellő távolságból szemléltük csak őket. Valahogy a hüllők még mindig nem az én világom, de egy tetves-bolhás-férges majmot pont annyira nem szerettem volna a hajamba. Szóval adva van ez a főtér, ami hatalmas, ez estére átalakul a szerintem a világ legnagyobb lacikonyhájává. Kitolják kis kocsin a sütödéjüket, és füstöl-gőzöl, illatozik (szaglik) a fél város. Hangulatos, a csigától a tevefejen, a majomagyvelőn át van itt minden, mi szem szájnak ingere (hányingere). Csapatunkból többen fogyasztottak itt ezt-azt (nem akarom tudni micsodákat), eddig halálhírről nem érkezett jelentés. A főtér mögött és közvetlen mellette, körülötte, földrajzilag hogy is határoljam be, találjuk a szukot. Ez a piac. Általában elmondható, hogy a medinák (óvárosok) 70 százaléka szuk, a maradék 30 százalék hamám (fürdő), mecset vagy medressa (korán iskola). A szukokban aztán találhatóak különféle „részlegek”, hol zöldségpiac, hol bőrösök, hol fűszeresek, hol ruhások, stb. Annyi bizonyos, hogy mindent be lehet szerezni, az ásványvízen át, a Nike jövő évi modelljein keresztül a helyben nevelt és bontott csirkéig. Alkudni mindenhol kötelező. Nézegettem egy pénztárcát, mert ugyan az eurónak vittem egyet, de gondoltam jobb lenne, ha a dirhamnak külön lenne. 60 dirhamot kért volna érte a csávó, és azt alapból soknak tartottuk, és időnk se nagyon volt szórakozni vele, meg kedvünk se. Pár nap múlva két üzlettel arráb ugyanazt a pénztárcát megláttam, és megkérdeztük, mennyi? Mondja az ember, mondjuk meg mennyit adunk. A 60ból ítélve félve mondtunk egy 30-at, és akkora nevetésben tört ki, közölvén, hogy „nagyon rossz berberek vagyunk, mert ő ezt 20-ért árulja”… Így lett belőle 40-ért 3 pénztárca. Megjegyzem: bőrből. Majd hogy minőségileg mit bír, arról később beszámolhatok. Talán Marrakeshben szembesültünk először azzal, hogy mennyire kettős világban élnek. Az otthonok, a porták, a kertek, a kerítésen belül úgy általában véve rend van és tisztaság, a közterületen mocsok, kosz. Volt olyan, hogy a banánhéjamat fél órán át hurcoltam, mire találtam egy szemetest. Az emberek, ha van velük dolgod, ha nincs, megkérdezik, hogy honnan jöttél… általában mivel látják, hogy a 126-ik embernek nincs kedved válaszolni, elkezdik sorolni: a lengyellel kezdik, és a hollandon át eljutunk a németig. Szerintem a többség azt sem tudja hol van Magyarország. Ez az ő közvetlenségük, vagy túlzott barátkozni akarásuk, vagy nem tudom minek nevezzem, időnként túl sok volt. Arról nem is beszélve, hogy olyan szörnyen beszélik az angolt, hogy ember legyen a talpán aki megérti, én meg, aki alig makogok valamit, sokszor meg se próbáltam megérteni őket. Ha már nyelv, leginkább a franciások vannak előnyben, aztán a spanyol és csak aztán az angol.
A program része volt, hogy Hasszán (guide) barátunk házában tettünk egy rövid látogatást. Egy tanyát képzeljetek el, olajfaligetekkel, és zöldségtermesztéssel. A házikó alsó szintjén zajlik az élet, konyha, stb. Itt vannak az asszonyok, a gyerekek. Többen. Itt a család nagyon összetartó, és több generáció él egy fedél alatt. Hasszánnak több unokatestvérét, testvérét, nagybátyját, stb. ismertük meg utunk során. Szóval ennek a házikónak a felső emeletén egy hatalmas nappali van, körbe ülőalkalmatossággal, és itt lett nekünk szervírozva mentatea és mindenféle teasüti, a tea édes volt, a teasüti még édesebb, az életről meg szót se ejtsünk…
*******************************************************************
MAROKKÓI TEÁZÁS
„A teáskanna magában foglalja az egész világegyetemet. Pontosabban, a tálca képviseli a földet, a teáskanna az eget, a poharak az esőt; az eget és a földet pedig az eső egyesíti.”
Abdallah Zrika
A berberek Észak-Afrikában évszázadok óta isszák a kínai zöld teát mentával, s bizonyára ezért is olyan virulóan egészségesek. Reggel és este, hétköznap és ünnepnap, bármikor, bármilyen alkalommal ezt kínálják mosolyogva barátnak és idegennek. A teázás szertartása a legendás marokkói vendéglátás része. A háztartásokban általában két, rézből vagy Britannica-fémből készült, cizellált asztalka van, egy nagyobb és egy kisebb. A nagyobbra helyezik a teáskannákat és az üveg teás poharakat, a kisebbre három henger alakú fémdoboz kerül, amely a zöld tea, a menta vagy az illatos füvek és a darabos cukor tárolására szolgál. A ház ura elhelyezkedik a füstölgő szamovár és a teázó asztalkák előtt, forró vízzel kiöblíti a teáskannákat, mindegyikbe tesz két-három kiskanálnyi zöld teát, ráönt még egy fél pohár forró vizet, ízlés szerint cukordarabokat ad hozzá, majd a még mindig forrásban lévő vízből teletölti a kannákat. Néhány perc múlva az így elkészített italt megkeveri egy kanállal, megkóstolja, aztán egyszerre két kannából csorgatva a teát, félig tölti a poharakat. Az első főzet a legízletesebb, ha igazán kiváló teából készítették, akkor menta nélkül isszák. Mialatt a vendégek ízlelgetik, értékelik az első pohár teát, a házigazda hozzálát a második forrázat előállításához. Ezúttal egy jó marék, szárával együtt szedett, friss mentát morzsolgat a kannába, majd egy-egy kiskanálnyi új teát is tesz a régi keverékhez, hozzáadja a szokásos cukoradagot és a forró vizet is. Gondosan vigyáz arra, hogy a menta ne jöjjön fel a víz színére, befedi a kannákat vagy a szamovár kéményére helyezi őket és hagyja tartalmukat ázni. Néhány perc múlva lendületesen felkavarja egy kanállal és megkóstolja a főzetet. Természetesen ilyenkor még sohase találja elég jónak, ezt megkívánja a vendége iránti kötelező figyelem és udvariasság is. Újabb cukrot, újabb mentát tesz a teába, hagyja őket összeérni, s nyugodtan várja az eredményt. Többszöri kóstolgatás után, mindkét kezében egy-egy kannát tartva, teletölti vendégei poharát, melyek köznapi használatra közönséges üvegből, ünnepekre átlátszó vagy színes kristályból készültek. A teájukhoz mentával és ánizssal ízesített apró süteményt kínál, lehetőleg jó édeset. A harmadik főzethez már aromásabb fűszereket (fehér üröm, vasfű, majoranna, bazsalikom, narancsvirág) is kevernek. Bizonyos házaknál télen már az első adagok készítésekor ezt teszik, mivel ilyenkor a friss menta ritka és nem eléggé illatos. A marokkóiak a meknes-i mentát értékelik a legtöbbre, azt tartják, hogy az egyenesen a hetedik paradicsomból került le a földre.
Hát hogy ez így mennyire szépen hangzik. Csak úgy megjegyzem, hogy ez olyan, mint a mesében, ilyet sose láttunk. Az összes ceremónia annyiban nyilvánult meg, hogy jó magasról öntötték ki a kis pohárkákba a teát, mondván így jobban hűl. És amit megtapasztaltunk, hogy minél északabbra megyünk, annál édesebben isszák, jobb helyen már a turistára bízták a cukor adagolását, de ez is ritka volt.
És ha már iszunk, együnk is:
A marokkói konyha legjellegzetesebb fogása a harira, amit a levesek királynőjének tartanak. Mi ahány helyen ettünk annyi félével találkoztunk, jónak csak ritkán ítéltük, és amikor az ötödik napon is ugyanazt kaptuk, elkereszteltük harakiri-levesnek. Egyébként a harira hagyományosan csíráztatott árpából, csicseriborsóból, lencséből és darált húsból készült (ilyet egyetlen egyszer tapasztaltam a 16 nap alatt, akkor köszöntem nem kértem), kissé savanykás, paradicsomos leves, melynek ma már több változata ismert.
Nemzeti eledelük a kuszkusz. Egykor a szegények étele volt a durumbúzadara, amire csak egy kis ürüfaggyút olvasztottak. Időközben polgári, sőt ünnepi fogássá vált. Ma már zöldségfélékkel, szárnyas- és vadhúsok nemesebb részeivel is tálalják, amiket hagyományosan a dara alá szoktak rejteni (európai szemnek persze kedvesebb, ha ezek vannak felül, tehát mi így kapjuk). A dara kókusszal, mazsolával vagy mandulával keverve édességként is az asztalra kerülhet.
Jellemző fogás a tagine, amely jellegzetes, csúcsos agyagedényben készül. A tagine azonban gyűjtőnév, alapanyagainak választéka meglehetősen széleskörű. Gulyás, egytálétel. A jellegzetes formájú edényben a legkülönfélébb húsok és zöldségek párolódnak együtt szép lassan.
A jellemzően utcai fogásnak számító pastilla egyszerű leveles tészta, melynek rétegeit különböző húsokkal vagy zöldségekkel töltik. Talán a legkülönlegesebb a fahéjas galambhússal töltött változata. Az ürühús nagyon kedvelt Marokkóban. A choua főtt, köménnyel fűszerezett ürühús, a kebab pedig az általunk is ismert nyársonsült. A kaftához megdarálják a húst és apró golyókká formázva sütik ki.
Desszertet nemcsak egy-egy ételsor lezárásaként esznek, két étkezés között is szívesen majszolják meglehetősen édes süteményeiket. Például mézes szirupban meghempergetett fánkokat, mandulakrémmel töltött kiflicskéket, mézes-szezámmagos kekszet.
Vegaként váltogatva ehettem zöldséges kuszkuszt és zöldséges tajint. Nem mondhatnám, hogy nagyon változatos volt… És amiről több helyütt is olvasni lehet, hogy fűszeresen főznek, azt valahogy nekünk nem annyira sikerült megtapasztalni. Amire legszívesebben emlékszem vissza a szukban vásárolt pálmalevélen érlelt sajt, ami inkább hasonlít a mi túrónkhoz, vagy ha emlékeztek még a sport-sajtra, és a friss olíva, csípőspaprikásan eltéve…
*******************************************************************
Carrefur és Marjane:
Ezzel a két nagy bevásárlóközponttal találkoztunk kint, nem sokban különböznek a mi teszkó-óósanunknál. Ezek voltak az egyetlen alkohol lelőhelyek. De itt sem csak olyan egyszerűen megy a dolog, ahogy azt itt elképzelnénk. Az áruházban egy külön részen van csak alkohol (de ott aztán minden, mi szemszájnak ingere), külön pénztárral, külön kijárattal. Döbbenetes. Az meg még inkább, hogy mennyien vásároltak a helyi férfiak, és biztos vagyok benne, hogy nem a külföldi vendégeik kedvéért. Szóval igény úgy tűnik lenne rá.
*******************************************************************
Toubkal:
Több szempontból is az utazás csúcspontja. Igazából egy nagy-nagy küzdelem volt saját magammal. Aki még nem volt magas hegyen (és nem a Kékesre gondolok), nem tudja elképzelni milyen az, amikor ugyan vesz levegőt, de nem kap, és az oxigénellátástól függetlenül menni kell. Amikor nincs ereje, amikor remeg keze-lába a fáradtságtól, de csak lépked. Amikor az akarat és az önuralom átveszi az irányítást. Amikor már mindegy, hogy mi fáj, mindegy mennyire fáj, amikor 10 méterre kinézel egy követ magadnak, és elhatározod, hogy addig elmész, aztán pihensz, aztán a következő kanyarig, és így tovább… Amikor megérted, hogy a filmekben látott hegymászók miért tyúklépésben mennek, amikor ledöbbensz, hogyan képesek 7000 méter felett oxigénmaszk nélkül létezni, amikor éget a nap, és közben a hideg szél a csontodig hatol, amikor leülsz egy meleg kőre és nézed ahogy a lefelé menők popsí-znek vidáman a hóban. Amikor felérsz a csúcsra, szétnézel, mintha repülőben ülnél, akkor felteszed a kérdést: megéri? Nincs az a táj, amiért megérné, nem is azért megy neki az ember egy ilyen hegynek, mert a szemét akarja a szépségekkel elkényeztetni (na jó, lehet, hogy azért is). Azért mész neki, hogy bizonyítsd magadnak, hogy képes vagy rá, hogy nem a tested uralkodik feletted, hanem fordítva. Nekiindulnék-e még egyszer? Mindig azt mondom, hogy SOHA. Aztán eltelik egy kis idő, és mégis. És ahogy öregszem, úgy megyek neki egyre nagyobb feladatoknak. Anno 2006-ban Görögországban az Olympus megmászása annyit kivett belőlem, hogy akkor ott úgy gondoltam, hogy soha többé nekem magas hegyet… Pedig az a maga 2900 méterével kistesója csak a 4167-es Toubkalnak. Ha jól emlékszem cirka 1700 métert mentünk fel, és ugyanannyit le. És kikészítette a térdeim a lejt, és patakokban fojt a könnyem, és pokolba kívántam mindent, főleg magam, hogy minek kellett ez nekem. A mostani Toubkal-mászás úgy alakult, hogy 1920 méterről indultunk a 3200 körüli menedékházig, ha jól tudom cirka 17 km-t mentünk, nem túl nehéz terepen. Itt a menedékházban megaludtunk egy éjszakát. Már itt figyelmeztetett minket a túravezető a magashegyi betegséggel járó tünetekre: fejfájás, hasmenés, émelygés, szédülés… Aztán hajnalban, 5-kor ébresztő. Hágóvasakat föl. Mert ugye ilyen magasban hó van. Nem tudom hogy vannak a hágóvasakat bérbeadó helyi erők felmenői, szerintem azóta csuklanak… a 16 db vasból talán kettő épkézláb darab volt, 10 méterenként valakinek lepotyogott a lábáról. Én lefelé jövet egyszer majdnem a bokámat törtem, mert ahogy kimászott a cipőm alól, megbicsaklott a lábam… Szerettem volna jószolgálatot tenni az utánunk következő csapatnak azzal, hogy jó messzire elhajítom azt a sz.rt, de nem lehetett. No de nem is ez a lényeg, hanem az előttünk álló 5 km, ami viccesen hangzik így önmagában, ám ha mellé teszünk egy 960 méteres szintet, rögtön kiderül mi várt ránk. Hát én matekból nem vagyok jó, de konkrétan úgy éreztem, hogy az út 80 százalékát olyan 40-45 fokos emelkedőn kellett megtegyük. Nagy nehezen felértünk odáig, ahol már nem volt hó, de hiába örültünk a hágóvas levételének, mert a törmelékes kavicsos, salakos talajon semmivel sem volt jobb menni, mint a hóban. Ezen a ponton gondolták meg magukat hárman, és fordultak vissza, pedig onnan már tényleg nem volt sok, bár lelkileg és fizikailag talán nehezebb volt, mint előtte. Amikor már látod a célod, szinte karnyújtásnyira van, és nem tudod honnan lesz erőd megtenni a pár métert. És amikor felérsz a csúcsra, az első gondolatod, hogy igen, megcsináltad. A második az, hogy ne örülj vazzeg, le is kell még menni… És nekem a lemenetel volt a fő mumusom. Mert hogy innen rögtön Aroumd-ba mentünk vissza, az pedig szintügyileg közel 2400 méter lefelé. Volt egy kis rövid pihenőnk a menedékháznál, ettünk-ittunk, kifújtuk magunkat. Itt lettem rosszul. Tipikus magashegyi betegség. Nem értettem miért, amikor már eltelt szinte 24 óra, hogy fent voltam 3200 méter felett… Valószínűleg azért, mert itt éreztem azt, hogy nagy baj már nem lehet, a nehezén túl vagyunk. Bevettem egy gyógyszert, a minden(re)ható algópirinemet, és gondoltam csak jobb lesz. Ittam egy kólát, és elindultunk lefelé. Nem tudom melyik segített, de megmaradtam. A kedvenc zöld túragatyám viszont nem élte túl a Toubkalt. Kérdezték, hogy mi történt, a fenekemen végig van szakadva. Fogalmam sincs mikor és hogyan szakadt el. Mint ahogy a vádlimon lévő lila foltról sincs semmi emlékem, és azt sem tudom hogyan rúgtam szét a vadiúj bakancsom orrát… Rejtély. Annyira nem voltam ura a saját testemnek, annyira automatikusan működtek a dolgok, már amikor működtek, hogy ilyen apróságokra már nem is emlékszem. Gondolkodtam egy sort, hogy hazahozom a gatyát, hátha meg lehet varrni, de aztán végülis úgy döntöttem, hogy kiszolgálta magát, és fájó szívvel megváltam tőle.
*******************************************************************
Szállások:
Már pár szóban említettem, hogy első éjszakánkat egy hotel tetőteraszán voltunk kénytelenek eltölteni. Aztán már a programban is úgy szerepelt, hogy lesz tetőteraszos, illetve berber sátras esténk kettő is. Az első ilyen hivatalosan Ait Benhaddounál lett volna. Azért csak lett volna, mert volt valami keverés-kavarás, nézeteltérés, és végül a hidegre való tekintettel is maradhattunk az ebédlőben. Én rutinosan vittem füldugót, úgyhogy nagyon jókat aludtam, arra nézvést nem érkezett semmiféle információm, hogy én mit műveltem az éjszaka horkolásilag, csak reménykedem, hogy tudtak tőlem aludni a többiek. Ja, és még nem is említettem a Toubkal menedékházban lévő tömegszállást, ahol egy szobában cirka 24-en feküdtünk, szó szerint egymás hegyén-hátán. Itt például olyan hideg volt a fürdő helyiség, hogy ugyan a gondolattal eljátszottam, hogy le kéne zuhanyozni, de a terepviszonyokat felmérve rájöttem, hogy az öngyilkossággal lenne egyenlő. Ait Benhaddou után Tinerhir jött, oda is tetőterasz, illetve berber sátor volt alvásra hirdetve. A szélvihar kivitte a lelkünket is, és addig-addig nyűglődtünk, hogy nincs megfelelő hálózsákunk, és egyébként is, mi kiveszünk egy szobát, hát mit nekünk az a 150 dirham/2 fő, hogy a túravezető feltette a kérdést, ki az aki nem akar a szabad ég alatt aludni, annak az iroda vesz ki szobát. Nagyjából a fele csapat döntött az ágyban párnák közt mellett. Tinerhirből mentünk a sivatagba, Merzougába, ott szintén tetőteraszos szállás volt a programban. Ami nem is lett volna baj, elvégre meleg van, jóidő van, itt az ideje a nomád körülményeknek. Igen ám, de mire a naplemente show-ból visszaértünk, olyan homokviharba kerültünk, hogy belegondolni is rossz volt, hogy kint kell aludjunk. Szerintem még most is homokot köpnék… Itt is szobát követeltünk, fejenként 100 dirhamért kaptunk is, és még fürdőszobánk is volt hozzá. Ha jól emlékszem a sorban következő szállás a Fez-i volt. Itt gyanúsan sok időt töltöttünk a buszban azzal a kijelentéssel, hogy beszalad a túravezető intézni, amit kell. A gyanúsan sok, azt hiszem órában is kifejezhető volt. Végül a nagy-nagy szervezésnek az lett az eredménye, hogy a csapat egyik fele kapott szobát, a másik nem (mi a másik fele voltunk). Akik nem kaptunk szobát, szintén az ebédlőben kaptunk helyett, de mivel sokáig fenn voltunk, borozgattunk és jól éreztük magunkat, nem volt olyan borzasztó. Másnap délben aztán mi is szobához jutottunk, Marokkóban a legjobbhoz… Utolsó három éjszakánkat Chefchaouen-ban töltöttük, egy kékre meszelt szobában. Első ránézésre hangulatosnak mondható, azonban az ablakot 2 percnél tovább nem lehetett becsukni, mert olyan dohos volt a szoba, és persze ebben a városban minden, hogy nem lehetett megmaradni. Így aztán a hideg, nyirkos estéket is tárva nyitva ablak mellett töltöttük, hálózsákban, és az ott lévő nagyon vastag, nagyon nehéz pléddel takarózva.
*******************************************************************
Izgalmak:
Izgalmas volt Merzougában a sivatag, izgalmas volt, mert először például nem mertem mezítláb a homokba menni, ki tudja miféle lények várnak ott az európai talp megjelenésére? Aztán amikor láttam, hogy többek sétálnak bátran ilyetén, nekimerészkedtem és levettem a szandálom. Azt az érzést elmondani nem lehet, amikor a finom homokba süpped a lábad, finom, és meleg, és selymes és simogat és masszíroz. Elég sokat sétáltunk a homokban, és csodák csodájára az izomlázat, vagy inkább izomgörcsöt, ami a lábamban volt még mindig a Toubkal után, elmulasztotta. Na de miért az izgalmak kategória? Épp békésen nézzük és várjuk hogy lemenjen a nap jószokása szerint, amikor már úgy messziről az látszik, mintha esne az eső… De a tevéket kísérő helyiek nyugodt ücsörgése sem adott okot arra, hogy pánikoljunk, bár volt aki aggódott. Miután észleltük a „jön valamit”, kb. öt perc eltelte után érkezett meg a homokvihar. Én megjegyeztem, hogy nem kell aggódni, hát hiszen ez be lett nekünk ígérve, benne van a programban, és tényleg: „Persze akár egy hatalmas sivatagi homokvihart is kifoghatunk... „ Hát kifogtuk… Percekkel előbb visszaértünk, mint tevegelő kollégáink.
„A Közép-Atlasz varázslatos vidékén, fantasztikus cédruserdők között állunk meg, hogy lefotózzuk az itt szabadon élő berber makákó majmokat. Élmény a makákók etetése, élmény, hogy fél méteres közelségből csodálhatjuk kicsi, közönyös arcukat...” – így szólt a fáma, egészen addig rendben is voltunk, hogy megálltunk, a cédrusok valóban csodálatosak voltak, bár hideg volt és fáztunk… majmok sehol… A mi túravezetőnk azonban szentül eltökélte, hogy majmok nélkül egy lépést sem megyünk semerre. Szerintem egy órát futkározott, intézkedett, de lettek majmok. A leíráshoz képest én nem éltem meg ekkora élménynek.
Másik izgalom akkor esett meg velünk, amikor a Rif-hegységbe tartottunk egy kis kirándulásra. 2 órás kirándulás, 3 km távval, 200 méter szintemelkedéssel. Ehhez képest, egyszercsak vége lett az autóútnak. Egy fél falut, az utat, a villanyvezetéket sodort el a sárlavina. Adva volt a kérdés, hogy mi legyen? A helyi ember (akinek több füle volt mint foga), azt mondta 1 óra gyalog a túránk kiinduló pontja. Egyöntetűen gondoltuk úgy, hogy hát akkor kicsit hosszabb lesz ez a rövid túra, és nekivágtunk gyalog. Hát több mint másfél óra lett az az egy óra, de nagyon kellemes kis úton haladtunk.
Ezt követő másnap indultunk el a tengerre. Hogy lássunk olyat is… Egyesek nemcsak látni akarták, de meg is akartak mártózni. Itt pukkant egy nagyot a bal hátsó… Én még sose éltem át durrdefektet, legalábbis nem emlékszem, de a hangon és az ijedtségen kívül nagyon nem éreztünk semmit. A sofőrünk szépen lehúzódott és 25 perc leforgása alatt kereket cserélt.
Chefchauoenban sétálgattunk, én már nem is tudom melyik este, édes kettecskén a túravezetővel. Nem tudom a többiek hol jártak, Erika szarul volt, és valahogy a vacsinál megtaláltuk egymást. És még elmentünk egy kört nézelődni. Azt tudtuk, hogy megy valami bl-meccs, de nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk a dolognak, egészen addig, mígnem egy üzlet előtt elhaladva nem ütötte meg a fülünk Hajdú B. István hangja. Azt hittük rosszul hallunk. Bementünk, és látjuk, hogy a cipők-pénztárcák és mütyürök közt a manusz nézi a tv2 élő közvetítését, hogy hogyan csinálta, nem tudjuk, de mi nagyon örültünk a dolognak…
Az utolsó izgalmas és kellemetlen szituáció a reptéren ért minket, amikor már úgy gondoltuk, hogy minden rendben van, időben kiértünk, a vulkáni hamufelhők is elvonultak, semmi akadálya annak, hogy simán hazaérjünk, amikor már mondhatni mindenki felsóhajtott, hogy véééégre… Na akkor nem nyílt ki a busz csomagtartója. Feszegettük, nyomkodtuk, kulccsal, távirányítóval… semmi. Emberünk mosolyog, és mutatja, hogy elmegy, majd később visszajön. Ott ülünk a reptéren, eltelik egy óra, és emberünk nem jön. Most mi lesz? Mi haza, csomagok itt? De ha csomagok itt, ki gondoskodik rólunk, hogy csomagunk utánunk? És ki fizeti ki a külön szállítást? És ha 1ig nem csekkolunk be, akkor itthagynak minket. De hogy csekkolunk be csomagok nélkül? Végül háromnegyed 1 körül Alibaba visszajött, egy betört hátsó ablak bánta ezt a beragadást. Én magamban gondoltam, hogy ezért ugyan kár volt elmennie olyan messzire, betörni itt is ügyesen tudtunk volna… De minden jó, ha jó a vége…
*******************************************************************
Amiről nem esett szó:
Marokkó egyik legszebb, de mindenképpen leghíresebb erődje az Ait Benhaddou kasba. A többször is felújított erődváros olyan híres filmek színhelyéül szolgált, mint az Arábiai Lawrence, a Názáreti Jézus, vagy a Gladiátor, s mára az Unesco Világörökség részévé nyilvánították. A nyaranta kiszáradt Ounila folyó medrén átkelve jutunk be a városka néhol már omladozó vályogházai közé. Itt is fő atrakció a naplemente volt. Erika barátném statívval készült a szebb képek és a jobb kompozíciók kedvéért, amikor is megállt a gép előtt egy turista… Erika valami hasonló kifejezéssel élt: „nehogy észrevedd, hogy fotózok…” Mire a csávó: „Jaj, bocsi” – és elhúzott. Mondom Erikának, hogy csak óvatosan a bammmegekkel, mert mindenhol magyarok vannak… Neki nem esett le, hogy magyarul válaszoltak… Aztán összefutottunk még egy másik magyar sráccal, aki nem tűnt teljesen normálisnak. Rabatban, a fővárosban, először is a félig kirohadt fogain fogszabályzó volt… Másodszor, állítása szerint 4 éve él Marokkóban, de nem tudta, hogy a péntek arrafelé munkaszüneti nap. Harmadrészt amikor kérdeztük, hogy mit csinál, azt válaszolta, hogy hajózik… hajózgat…
Benhaddou-ból mentünk a kimondhatatlan nevű Ouarzazate (Varzazat) városába, de csak érintőlegesen. A városnak és környékének fő vonzereje a sok kasbának nevezett berber agyagvár, amely annyi hollywoodi produkciót ihletett az utóbbi fél évszázadban, hogy filmstúdió is épült a város határán. Itt forgatták többek között az Arábiai Lawrence, a Nílus gyöngye és a Gladiátor című filmeket is. Egyébként annyira kevés időnk volt itt, hogy a mozimúzeumba be se tudtunk menni, pedig jó lett volna… És a program hibájának róható fel, hogy aztán megérkeztünk Tinerhirbe egy kempingbe, ahol nem volt semmi, és nem lehetett csinálni semmit, és unatkoztunk 3 órát, mire elindultunk a változatosság kedvéért naplementét nézni egy elhagyott agyagvárosba. Amit mondhatni kicsit kezdtem unni. Ezen a vidéken nem is lát az ember mást, mint elhagyott és nem elhagyott agyag romvárosokat. A kettő között ránézésre nincs sok különbség. De miért hagyják el a városokat? Ugye az agyagból készült tapasztott házaknak egyetlen ellensége van, a víz. Amikor egy nagyobb esőzés után lakhatatlanná válnak a házak, fogják magukat és odébb építenek új várost.
Tinerhir mellett másnap megnéztük a Todra-szurdokot, ami szépnek szép, meg monumentális, meg hatalmas, de nem egy nagy szám… Egy 300 méter mély szurdokot képzeljetek el, ahol vadul építkeznek, aszfaltoznak, betonoznak, zörögnek a gépek, közben árusok kinálják portékáikat, és sziklamászók készülnek falramászni.
Fezzel tulajdonképpen nem tudtam mit kezdeni. Ő az a város, akivel megtartottam a három lépés távolságot (kb. ennyire volt a szállásunk a medinától). Annyira zegzugos, annyira átláthatatlan, hogy köszöntem szépen nem kértem belőle. Csak amikor csoportosan mentünk, akkor merészkedtem be én is, gondosan ügyelve arra, hogy mindig legyen előttem-utánam ismerős. Itt pillanthattunk be a helyi bőrcserző kisipar szomorú életébe. Annyira elkeserítő volt látni, hogyan és miként és mennyiért dolgoznak a népek, hogy innentől elment a kedvem a bőrvásárlástól, nem mintha előtte olyan nagyon sok lett volna, de ez megadta a kegyelemdöfést…
Rabatot csak érintőlegesen láttuk, 3 óránk volt a fővárosban sétálni, és Casablancában is csak a II. Husszein nagymecsetre vetettünk egy rövidke pillantást. De ezek már az utolsó napon voltak, és lélekben már nagyon hazafelé készültem. Két hét után már mindenhonnan hazakívánkozik az ember.
És ha még mindig nem unod Marokkót, ide kattintva megnézheted a további képeim:
