Megint egy hétfő....

…és kezdem magam a rajzfilmbeli macska bőrében érezni, ha még egy ilyen hétfőre virradok, kérni fogom, hogy töröljék a naptárból, bár nem vagyok benne biztos, hogy ehhez van elegendő állampolgári jogom. Lehet még az is megoldás lenne, ha szimplán a saját egészségemre való tekintettel, ezután a hétfőket kivenném szabadnapnak – állandó jelleggel –, és mondjuk biztos, ami biztos alapon, programot se szerveznék erre a napra, és mint ahogy dagadt macska kollégámtól tanultam, akár megtenném azt is, hogy ki se másszak az ágyból. Na de miért vagyok ennyire feldúlva? - kérdezheted Kedves Olvasó. A történet nem annyira drámai, mint inkább idegesítő és bosszantó.

Történt is az, hogy a vasárnap beharangozott 22 órás végzéssel ellentétben már fél 9-kor elszabadultam a Duna TV-nek nevezett intézményből. Az ajándékba kapott másfél óra örömére úgy döntöttem, megyek Levihez Esztergomba. Eddig még minden szép és jó, öröm és bódotttááá… Levi délelőttös, ergó negyed 6-kor (igen, 5 óra 15 perckor) indulunk (igen, én is, mert ha ő nincs, én minek is maradnék?), azaz indulnánk… mert, hogy nem indul a jármű. Nagyon nem. De kicsit sem. Az értékes percek gyorsan telnek, hamar rájövünk, hogy az aksinak nincs problémája, hogy hiába a próbálkozás, betolni-beröffenteni nem lehet, a gyárban viszont kezdődik a műszak, úgyhogy Levi elmegy, apuját riasztja, aki olyan negyed 8 felé meg is érkezik. Próbálkozik ő is, neki se indul… Megkérdezi, hogy ugye benzin van benne… Ilyenkor visítani tudnék, de legalábbis toporzékolni, hogy ugyan nő vagyok, és a hajam is közelebb áll a szőkéhez, minta feketéhez, de nem, nem, nem, ennyire nem vagyok egyszerű, kikérem magamnak, még a feltételezést is. Okoskodunk, gondolkodunk, majd oda lyukadunk ki, hogy bizony el kell vontatni a gépet, a kb. 8 km-re lévő autóvillamossági szakemberhez, aki szarik felvenni a telefonját, de ha ott vagyunk a műhely előtt, majdcsak arra téved, és kezelésbe veszi a sztrájkoló öreg hölgyet (vagyis az autómat). Várunk, vidéken vagyunk, 8kor biztos kinyit. Nem nyit, sehol senki. Mennek a percek, gondolkodni kell azon, hogyan jutok be dolgozni. Mert ahogy múlnak a percek, megy el a remény, hogy autóval, az enyémmel legalábbis biztos nem. De ha busszal, mikor indul? Mennyi a menetidő? Beérek-e fél 11-re? Mondja Kedves Após-jelölt, hogy jön hozzá két kuncsaft (fogtechnikus), lezavarja őket, és behoz. De előttem lebeg az opció, hogy mi van, ha a páciensek késnek, akkor én is kések, nem, ez nem lesz jó. Fél 9 előtt pár perccel jön egy ember, nyitja a garázsszervizt, letámadjuk, átadjuk a kulcsot, pár szóban vázoljuk az autó tüneteit, gyanakszom a riasztóra, a srác szerint pedig valami féltengelykapcsoló (hogy mi lehet az, gőzöm sincs) szállt el.

Autó otthagy, irány a buszpályaudvar. Éppen felszállok, éppen indul, 1 óra 20 perc a Flórián tér, úgy, hogy nincs dugó, nincs tömeg, haladunk szépen… szépen és LASSAN. Éppen sikerül bkv-jegyet vegyek, éppen odaérek a 86-os megállójába, éppen jön is a busz. Szarvas térnél le a buszról, fel a Tabánon át a Naphegyre gyalog, mert ha kilépek ez 15 perc, és mínusz 320 ft. Háztól házig két óra, ami kocsival 45-50 perc. De éppen beértem.

Az eset tanulsága: most életemben először vezettem olyan autót, amit vontattak… nem volt egy nagy élmény, kihagytam volna. Nem egy hightech autóm van, de már itt is szervó segít a kormányzásban és a fékezésben. És ha nem jár a motor, nem segít. Ellenben úgy érzed, hiába nyomod a féket, nem állsz meg.

Tanulság kettő: szerdára jelentkeztem be az autószerelőhöz, a szokásos éves olajcsere, stb. csere körre. Nem bírta ki addig.

Az érdekesség kedvéért: 139.999 km-en állt a számláló.

A probléma oka: üzemanyagbefecskendező gémóver.

A probléma orvoslása: csere, elméletileg délutánra meglesz.

A probléma anyagi vonzata: még nem tudom, de lehet jobb is.

Elvileg este jön értem Levi, hogy melyik autóval, majd eldönti. Útálom a hétfőket… úúúúútálom.

Szeged: fesztivál, vásár, koncert, sör-bor-pálinka... és persze napsütés

Kezdődött ott a történet, hogy Barbival felmerült bennünk a gondolat: kéne már egy Tankcsapda koncert… Mikor is volt a legutóbbi? Már nem is emlékeztünk rá, csak hogy a nagy-nagy havazásban Levinek alig sikerült értünk jönnie. Szóval elkezdtem nézegetni, hol lépnek fel Lukiék (ezért Barbi meg fog ölni), és semmi épkézláb koncerthelyszín nem jött számításba. Dunaújváros messze van, Gödöllő sincs közel, az esztergomi tavaly olyan minősíthetetlenül rossz volt, hogy oda soha többé, és kinéztem magamnak Szegedet. És mire beleéltem magam, jött a második meglepetés: nem egyedül lépnek fel, hanem a másik nagy-nagy kedvencemmel, gyerekkorom, megboldogult ifjúságom (és azóta is egyik) legkedvesebb zenészével, Ákossal. Itt már teljes lázban kezdtem égni, hogy menjünk Szegedre. Barbit nem kellett sokáig győzködni, hogy ott a helyünk, és Ákos miatt Leventém is rögtön áldását adta a dologra, már csak az volt kérdéses, hányan megyünk… Barbi először Barbara barátnőjével szállt be a sorba, aztán kisebb nézeteltérések miatt (Barbara szerette volna, ha az ő autójával megyünk, ám az már nem fért bele az életébe, hogy értünk jöjjön, és hazahozzon minket, amitől én nyűgös lettem, és Barbi is) végülis Barbara kiesett a sorból. Aztán szó volt róla, hogy jön Barbi unokahúga, Kata, akivel már nem először mentünk volna együtt koncertre, de Katának egy „pót”vizsga húzta keresztbe a terveit, így maradtunk hárman, a három vip-jegyre, amit Barbinak ezúton is nagyon köszönünk.

Aztán ami még kellemesebbé tette a szegedi készülődést, ami már olyan, mint i-n a pont: Uta barátnőm hazajött Madridból egy hétre. Nélküle nekem Szeged nem Szeged, mint ahogy a kávé nem kávé tej nélkül. És még ha keveset is találkoztunk, jó volt tudni, érezni, hogy van valaki, aki vár ránk. Aki asztalt foglal a kedvenc vega éttermembe, és aki mosolyogva üdvözli messze földről érkezett barátnőjét (bár az is lehet, hogy a Madridból hazahozott, és most kézbesített kabátjának örült annyira?). Érdekes mód, csak én vagyok az Agnitól elájulva, de ahhoz ragaszkodom, hogy egy évben egyszer, ha Szegeden vagyunk, nem ülök be máshová, és punktum.

Na de még a kaja előtt elfoglaltuk szállásunkat, a Dóm tértől kb. 500 méterre található kollégiumban (egyetlen, vagyis kettő jó tulajdonsággal bír a hely: olcsó és közel a belváros).

Először kicsit sokkoló volt a látvány, de aztán hozzászoktunk a gondolathoz, és előszedtük a „biztonsági” hálózsákjainkat, és azzal nyugtattuk magunkat, hogy a rövid éjszakát valahogy ki fogjuk bírni. Szóval be se rendezkedtünk, mondván a kocsiban nagyobb biztonságban vannak a cuccaink, mert egy olyan kulcsot kaptunk, ami valszeg az összes szobát nyitja, és nekiindultunk ebédelni.

Ebéd után a Szécsényi tér felé vettük az irányt két célból: fagyizni, és borfesztiválozni. A kedvenc, Kisvirág cukrászdám be volt zárva, ezért egy sarokkal arrébb mentünk be, egy elég zsúfolt cukrászdába, de amikor végre sorra kerültünk, és megkaptuk az a fagyijainkat, rájöttünk miért van akkora tömeg: isteni finom fagyit kaptunk, hatalmas gombócokat, pesti viszonylathoz képest nagyon olcsón, 140 magyar forintért. Fagyizás után nekiindultunk a borfesztivál bódéinak, de pálinkázás lett belőle.

Kellő spicces állapotba keveredtünk nagyon hamar, és Barbi kitalálta, hogy szerezzük be a jegyeket, inkább most mint később. Levi visszament a koleszba, mi pedig a Dóm tér felé vettük az irányt. Az első stuff-nál megálltunk, és feltettük a kérdést:

• „Sajtójegyünket hol tudjuk átvenni, nem tudjátok?”

A válasz:

• „Hát ott elől, annál a kapunál, (majd nagyon halkan) …vagy fogalmam sincs.”

Elindultunk hát ahhoz a kapuhoz, és mikor már majdnem ott voltunk, szintén feltettük a kérdést, egy szintén helyi erőnek:

• „Sajtójegyünket hol tudjuk átvenni, nem tudod véletlenül?”

A fickó:

• „Ott, annál a bódénál (majd nagyon halkan) …vagy halvány gőzöm sincs.”

Mondtam is Barbinak, hogy ez így érdekes lesz… de reménytelien nekiindultunk a bódénak. Ahol újfent, sokadszor tettük fel a kérdést:

• „Sajtójegyünket itt tudjuk átvenni?”

Válasz:

• „Nem, fogalmam sincs, pillanat, várjatok.”

Csaj elszalad, visszajön egy másikkal. Akinek hasonlóképpen talán arról sem volt fogalma, hogy melyik bolygón vagyunk, de ő legalább már annyira képben volt, hogy szólt annak a hölgynek, akivel Barbi beszélt, és aki tudta, hogy mit akarunk, bár igencsak meg volt lepve, hogy mit keresünk mi ott fél 5-kor, amikor az interjúzásoknak vége volt, de Barbi ügyesen kivágta valahogy magát… nem hiába, újságíró. Aztán be kellett menjünk a csajszival, át a kordonokon, huszonhat biztonsági őrön, át a Dóm téren, és elhangzott egy olyan mondat is, hogy nincs már több vip-jegy nyomtatva. Na mondom szép lesz… De nem estem kétségbe. Kicsit aszaltak minket a napon, emberek telefonáltak jobbra-balra, majd egy olyan 10 perc leforgása alatt megjöttek a mi jó kis vip-jegyeink. Hogy én jegynek még nem örültem ennyire, az is biztos.

Aztán a nagy-nagy örömre való tekintettel, a pálinkás jó hangulatunkba, valahogy ügyesen bekeveredtünk egy park szerű valamibe (ennek később annyi haszna volt, hogy a tojjjtojjj vécé adta lehetőséggel nem kellett élnünk), de ott délután voltak bizonytalan pillanatok, hogy vajon nem-e (de igen), tiltott területen járunk. Mikor kiértünk egy sorompóhoz jöttünk rá, hogy kórházban jártunk.

Visszamentünk a szállásra, egyrészt kipakolni a kocsiból, másrészt átvenni a „fellépő” ruháinkat. De még elhatároztuk, hogy visszamegyünk borfesztiválozni, amiből aztán nem lett semmi, mert elakadtunk menet közben a kürtőskalácsosnál, és a káposztásrétesesnél.

Kicsit bekeveredtünk a hídivásárba, és nagyon megörültünk Ruzsa Magdinak… Mind a hárman meg voltunk győződbe, hogy a Móra Múzeum előtt felállított színpadon a vajdasági csaj énekel. Aztán mikor közelebb mentünk állapítottuk meg, hogy ugyan lehet vajdasági ez is, de semmi köze Ruzsa Magdihoz.

Frissítő gyanánt rábeszéltem Barbit egy citromos Gösserre, aki tiltakozott, hogy nem szereti a sört, de meggyőztem, hogy ez nem is sör, csak limonádé, viszont nagyon finom. És kicsit kiültünk „Ruzsamagdit” hallgatni.

Majd lesétáltunk a Tisza-partra, megállapítottuk, hogy szépen árad, ücsörögtünk egy sort, és úgy gondoltuk azért lassan neki kéne állni felkeresni a koncert helyszinét, ne maradjunk le nagyon.

Nagyon nem maradtunk le, csak épp a teljes Magna Cum Laudéról, amit én nem sajnáltam, Levi kicsit. Tizenpár percet vártunk, és elkezdődött a Tankcsapda. Az est fénypontja. Ami nekem furcsa volt, hogy még világos volt, annyira nem passzolt a napsütés a rockkoncerthez… de ettől eltekintve szerintem hoztuk a szokásos formánkat, Barbi legalábbis mindenképpen, én talán egy kicsit szolidabban, hogy ott állt mögöttem Levente…

Abban majdnem biztos voltam, hogy meg fog fájdulni a torkom. A szokásosnál ugye kétszer annyit üvöltöttem: végénekeltem a TCS-t is, meg Ákost is, és abban is biztos voltam, hogy a derekam fel fogja mondani a szolgálatot ennyi ácsingózástól, fel is mondta. Éjfélig tartott a koncert, nem tudom mit mesélhetnék róla, az egyetlen, ami kivágta a biztositékot: még az ős Bonanza idejéből való Calypso című szám, imádom, jól esett, visszarepültem a fiatalságomba, kamaszkoromba, teljesen oda voltam tőle, nagyon jót tett a számnak az áthangszerelés is, szóval egy kis eufóriát éltem meg… ebben a hangulatban egyszercsak idegen hangokat hallok, nem, ez nem Ákos, nem, ez nem Bonanza, de mi ez? Olyan ismerős, kérdőn nézek a többiekre, ők se vágják. Aztán a refrén: lálá-oláláá…. Neeeeee, ilyen nincs, ez vicc, mi ez? Hülye ez az Ákos? Lédigagázik??? Láv-láv-láv… hányinger. Meg voltunk döbbenve, gondoltuk, hogy ez komoly lehet, mert viccnek nagyon rossz. No de ettől eltekintve, nekem bejött Ákos áthangszerelt, rockos turnéjának első állomása. Biztos elfogult vagyok, bocsássátok meg nekem (főleg Barbi).

Még kimentünk a borfesztre. Azt a tömeget, el se tudjátok képzelni mi volt ott. Nekem sok(k) volt, én nem szeretem, amikor igy egymás hegyén hátán kell jól érezzem magam. Beszéltünk Utával, próbált támpontokat adni, hogy merre van, és mondta, hogy már nincs sokáig, mert reggel korán kell induljon. Mondtam, hogy megyünk, megkeressük, csak egy búcsúpuszi erejéig. Ez a keresés kb. olyan, mint azt a bizonyos tűt megtalálni a szénakazalban. És ott kezdődött a probléma, hogy félre lettünk tájékoztatva, Uta azt mondta keressük a tornyot a jobb oldalon… hát torony jobb oldalon sehol sem volt, bolyongtunk a nagy tömegben, nem találtuk. Az én két hűséges társam meg csak jött utánam, fáradtan, nyűgösen, és bár nem szóltak egy szót sem, érezhető volt, hogy nagyon elegük van… Én még szívesen megittam volna egy pár pohár bort, de nem nagyon volt Barbinak már kedve hozzá, így aztán egy helyen (talán valami badacsonyi lehetett, igen, Rózsakő fantázianévre hallgatott. Elmesélte az ember, hogy a Badacsony-hegyre felvezető út mentén található a Rózsakőnek nevezett bazalttömb. A legenda szerint, ha két fiatal ráül, még abban az évben eljegyzik egymást. Én meg mondtam neki, hogy valóban, jártam ott, és a kő nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket, de a bor finom.) egy decit azért vettem, míg Utát kerestük, gondoltam elnyalogatom. A nagy-nagy tömegben végül nem találtuk meg egymást, de megbeszéltük, hogy a délutáni fagyizás helyszínénél találkozunk, így is lett, félútig együtt mentünk, beszélgettünk, megölelgettük egymást, és bár könnyes búcsút nem ejtettünk, de elköszöntünk egymástól.

Olyan éjjel 2 felé járhatott az idő, mire ágyba keveredtünk.

Reggel 9kor már startra készen voltunk, és eldöntöttük, hogy a tegnap már jól bevált cukrászdában fogunk kávézni és valami szolid reggelit magunkhoz venni.

Aztán nekiindultunk a hídivásárnak. Hömpölygött a tömeg, pedig én biztam abban, hogy reggel nem lesz kedvük az embereknek sétálni… volt kedvük. Több vágyam volt: övtáska (nem lett övtáska, ami tetszett kicsi volt, ami nagy volt nem tetszet), bőröv (igazából ami nekem tetszett, Levinek nem annyira, és mivel nem volt égetően fontos, ez is elmaradt), hütttőmágnes (nem szerettem bele egyikbe se, viszont itthon alkottam egyet sk),

és Szilágyikerámia (lett egy kis mécses, lámpaolajjal működő, rókakomás, és egy citromfacsaró, szintúgy rókás, 10 százalék törzsvásárlói kedvezmény rábeszéléses módon való érvényesítésével).

Vettünk még sajtokat, és még szombaton szilvalekvárt, de sajna nem annyira jó, mint az én jól bevált noszvajim, szóljatok, ha Eger felé jártok, adnék le rendelést)

Mire végigjártuk a hidat, megéheztünk, elfáradtunk, leültünk, és gólyalábas fekete és fehér ruhába öltözött lovagokat néztünk, ahogy próbálják legyőzni szintén a gólyalábas sárkányt, jó kis barokkos(?) élő zene kíséretében. No és míg ők viaskodtak egymással, mi egy óriási tócsival küzdöttünk. Meg a napszúrással… Azt azért nem kaptunk, de leégni sikerült kicsit, hiába, Uta is megmondta: „Mindig itt szedem össze az első kis színemet”. Nekem ez már azt hiszem Marokkóban megvolt, de hogy ne hazudtoljak rá barátnőm szavára, muszáj volt leégjek, nem? De. Nemde?

Az ebédre tervezett lángost lecseréltük erdélyi juhtúrós lepényre, tejföllel, kaporral, jó sok lilahagymával... Ha esetleg valaki tudja ennek a csodának a receptjét, árulja már el, mert az eladó néni nem osztotta meg velünk az elkészítés módját, és sajnos a neten sem találtam róla semmit... A lényeg, meg ahogy láttam, készül egy lágy kelt tészta, x-mennyiségű juhtúróval, és palacsintasütőben, kevés zsiradékon megsütik, olyan ujjnyi vastagságú lesz a lepényke, és nagyon finom.

3 óra felé indultunk haza, mire kiértünk az autópályára, ömlött az eső. De nagyon durván. Míg fesztiváloztunk, koncerteztünk, vásároztunk, másfél napig felhőt se láttunk, mikor már hazafelé tartottunk, mintha csak be akarta volna pótolni az elmúlt időkben elmaradt vízhozamot… Nekünk ekkor már mindegy volt, de ezúton is köszönjük Szent Péternek a hozzánk való jóságát, reméljük máskor is kegyes lesz hozzánk.

Az angyalok tisztásán jártunk

“…Így volt ez bizony lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniök kell.

A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündérke les reád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.

De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről. …

Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt.

De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha-illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át, és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog, csillog, mesél. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról ágra. A mókusok, nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.

A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.

Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan alámosolyog.

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.”

(Wass Albert: Mese az erdőről)

Ma kezdtem el hallgatni Györgyi Anna fantasztikus előadásában a fenti hangoskönyvet. Bevallom nőiesen, elpityeredtem egyszer-egyszer a kocsiban, a délutáni forgalomban ülve. És eszembe jutott a múlt hét szombati kirándulásom Kedves (és tényleg, igazából, nem viccelek) Anyósommal (talán majd egyszer megírom a „hogyan szeresd anyósod” receptjét, hátha okulásul szolgál az utókornak), ahol a csepergő, majd szakadó esőben hasonló, ámbár megfogalmazhatatlan érzéseim voltak az erdőben. Talán éppen azért nem is blogoltam róla, mert nem tudtam megfogni az érzést. Motoszkált bennem, de nem tört ki, csak nyomtam el magamban, mint a hamufelhőt az Eyjafjallajökull Izlandon.

Nem is tudom, mit irthatnék még, mert ennél szebben nem lehet megfogni és körülírni.

Na talán kezdjük az elején. Rózsika (így hívják a szeretett férfi édesanyját) régóta szeretett volna elmenni a Pilis-tetőtől nem messze található Vaskapu sziklához. De mivel ez nem egy kijelölt turistaút mellett található, nem mert egyedül nekiindulni, és kérte az én segítségemet. És már jó rég terveztük, hogy elmegyünk, de sehogy se jött össze. Aztán most úgy döntöttünk, hogy dacolva az időjósokkal, fittyet hányva minden előrejelzésnek, mely szerint heves záporok-zivatarok várhatók, nekiindulunk. Délelőtt 10 órakor még szép idő volt. Mikor felértünk a Fekete-sziklákhoz, mondhatni még a nap is sütött.

Aztán amikor nekiindultunk a Pilis-nyergen át, egy kis szurdokvölgyön keresztül vissza a zöld jelzésnek, már pityergett az eső, nem zavaróan, sőt, kellemesen. Rózsika kertész, és olyan növényeket látott meg (szakmai ártalom), amiket én lehet, hogy sose vettem volna észre. Így ismerkedtem meg a

Kontyvirággal

Salamon pecsétjével

Jártunk a gombák földjén

És izzott a galagonya virága

És ime: az Angyalok tisztása, ami nem is tisztás, mert erdő, de mégis, azt a nyugalmat, azt az energiát, nem lehet szavakba önteni (bár Wass Albertnak mégis sikerül).

Amikor elértünk túránk legtávolabbi pontjához, nevezetesen a Pilis-tetőhöz,

elkezdett ömleni az eső, de mintha dézsából öntötték volna. És ekkor még nem láttuk a Vaskapu-sziklát, ami miatt elindultunk. De úgy döntöttünk, nem kísértjük a sorsot, és nekiindultunk az aszfalt úton vissza az autóhoz, ami jó tempóban is 1 óra 15 perc menetidő. Az én helyzetem nem volt annyira kétségbe ejtő, mert biztos ami biztos alapon beraktam a jó kis piros esőkabátomat, ami jó szolgálatot tett tavaly az Etnán, és nem tette tönkre a kénes eső se, szerencsére…

…és csak a nadrágom szára lett csurom víz, de anyósomra nézve az jutott eszembe, hogy „vajon az ürgék érezhetik magukat így”? Végülis tapasztalásnak nem volt rossz, tüdőgyulladást nem kaptunk, a vizes ruhák megszáradtak, és egy élménnyel gazdagabbak lettünk.

Hétfő/vihar/mobil

Eredetileg soha nem volt problémám a hétfőkkel, valószínűleg azért, mert nem éltem meg soha azt a traumát, mint normális embertársaim: két nap édes semmittevés után, jaj de macerás hétfőn dolgozni indulni. Idestova 18 évi tévés háttérrel nekem teljesen átlagos, hogy szombaton és/vagy vasárnap dolgozom. Tehát a hétfő olyan semleges, mint másnak a szerda… Na de ez a mai hétfő…

Tegnap este (munka után 22 órakor) már azon serénykedtem otthon, hogy előkészítsem Uta barátnőm érkezését, hogy amikor majd ma éjjel 1 órakor megérkezünk a reptérről, ne kelljen ágyazni, hanem rögtön neki tudjunk esni egy üveg bornak, és mondjuk hajnal 3-ig legalább élménybeszámoljunk. Eddig még minden rendben is volt, éjfélkor magamra is parancsoltam, hogy be az ágyba, mert reggel korán fel kell kelni, és folytatni az előkészületeket: vendégem lesz, még ha csak egy éjszakára is, de akkor is!

Persze az, hogy éjfélkor bedőltem az ágyba, még nem jelenti, hogy el is aludtam. Forgolódtam, hallgattam a szelet, ahogy a szomszéd cseresznyefáját csapkodja az eresznek, még sokáig ébren voltam. Ennek a hátránya, hogy hiába csörgött reggel az óra 8-kor, fél 9-ig nem bírtam kimászni az ágyból. Aztán a rohanás (mindig ez van, de utálom). Valaki megmagyarázhatná, hogy a reggeli egy órányi készülődés miért tűnik 10 percnek… Jó nagy késéssel indultam el, mert nem tudok eljönni úgy otthonról, hogy ne nézzek rá a kutyára (jó is, mert szegénynek telehordta mindenféle csúnyasággal a vizét a szél), hogy ne adjak enni a macskának, hogy ne dobáljam át a szomszéd kertjébe a szemetét, amit átfújt tőle a szél, és úgy egyáltalán… Elindultam, és még be is értem volna időben, icipici késéssel, ha találok a közelben parkolót, de nem találtam. Nekiindultam a Hegyalja út túloldalán lévő free-zónába, innen testvérek között is plusz 10 perc visszasétálni, de még szűkösen, de időben voltam.

Leparkoltam az autót végre, kiszálltam, bezártam, felnéztem: egy combom vastagságú faág lógott lefelé, éppen az én autóm közepére, és az eldöntendő kérdés, hogy „vajon ez le fog-e esni, avagy nem”-re valami belül azt súgta, hogy le fog… egy hajszál tartja, vagy a szentlélek, de még ha mindketten is, úgy éreztem nem kockáztatok… A szél meg csak fúj, és fúj, itt nem maradhatok. Kocsiba vissza, kiáll, továbbhajt. A Gellért-hegy oldalában, a víztározó tetején aztán találtam egy jó kis helyet, de akkor már nagyon úgy éreztem, hogy futólépésre kell váltsak, mert nagyon nagy leb.szás lesz… Kocsiból ki, központi zár bekapcs, leellenőriz (az anyósülés még mindig nem műxik rendesen), nyolc lépés után ráeszmél, telefon nincs meg.

Egyik zseb, másik zseb, nadrágzseb, farzseb, táska… semmi. Kocsihoz vissza, futó pillantás a „helyére”, a lábtérre, az ülések mellé, sehol. Ekkor egy szikra: ahol az előbb leparkoltam, biztos ott esett ki a zsebemből, végülis sok idő nem telt el, ha futok, még talán odaérek, és talán én találom meg, nem más. Kb. 3-400 méterre lehettem. Szaladok mint egy nemnormális a gurulós (mbt) cipőmben, fúj a szél, hegynek fel, zihálok, ideges vagyok, elkések, kurrrrvaaaa telefon, kurrrva nadrág, kuuurva hétfő, kuurrrrrva élet… Megérkezek, nézek jobbra, nézek balra, az üres helyre egy nálamnál bátrabb külföldi rendszámú fekete autó beállt, keresem, nem találom… közben kattog bennem a nemlétező vekker, hogy EL FOGSZ KÉSNI… Reménykedve indulok el, ha megtalálta valaki, nem hív rajta rögtön 90-es számokat… A gatyámat rá fogom fizetni? Lehet olcsóbb lett volna, ha a kocsi törik ketté a leszakadó faágtól? Továbbra is futólépésben jövök befelé. A főnök már a helyemen ül, morcos, engem ver a víz, levegőt is alig kapok, megkérem, hogy csörgesse meg a mobilom (miután pár szóban vázoltam késésem okát), ha megtalálták, talán felveszik. Nem veszik fel. De nem is foglalt, tehát nem húzzák le a számlám épp, reménykedek. Lebaszás elmaradt, hiába, megértő, rendes ember az én főnököm (remélem olvassa), viszont másfél órányi bizonytalanság még várt rám, vajon hol lehet a telefonom… Imádkozom, reménykedem, fohászkodom, „Istenem, add, hogy a kocsiban esett ki”.

Végre eljön a perc, amikor van egy kis szusszanásra idő, rohanok vissza a kocsihoz, jön velem egy kolléga, hogy szükség esetén rám tudjon csörögni. Nem volt rá szükség. Ahogy kinyitottam az ajtót, láttam az én elveszett báránykámat, az ülés mögött, hátra becsúszva. Megkönnyebbültem, és elrebegtem magamnak a hálaimáim közül vagy hármat.

Tavaszi első túrám, Holdvilág-árok

Mindig is egy kicsit perverznek éreztem magam, mert minden normális ember hétvégén veszi a túrabakancsát és vág neki az erdőnek, éppen ezért én jobban szeretem az erdőjárást hétköznapra időzíteni, ha megtehetem, és persze megtehetem. Idén tavasszal még nem szabadultam ki a zöldbe, de hát ne panaszkodjon aki Madridban és Marokkóban jár. Most kedden éreztem úgy, ha törik, ha szakad, ha esik, ha fúj, nem bírom a Pilis nélkül. Fogtam kedvenc kutyámat, aki már az autós plédje láttán örömtáncokat járt, és nekiindultunk.

Túl sokat nem akartam kocsikázni, azt teszem eleget munkába jövet-menet, ezért a közeli Holdvilág-árkot tűztem ki célnak, mégpedig úgy gondoltam, hogy ezúttal nem a szokásos felfelé menet lesz, hanem még az árok előtt elhúzok balra a piros jelzésen, és majd visszafelé jövök az árokban. Hát az elhúzok sikerült, csak nem rajta, hanem mellette húztam el… mire feleszméltem, már nem volt kedvem visszafordulni, és gondoltam, ezt az irányt már úgyis megszoktuk.

Amit a Holdvilág-árokról tudni (sejteni) lehet:

Ősi temetkezési, kultikus helynek is tartják, egyes feltevések szerint ezen a területen állt egykor Attila városa (Sicambria, Ecilburg). Egy másik feltételezés szerint Árpád fejedelmet itt temették el. Ezek az elméletek mindmáig nem nyertek tudományos igazolást, de bizonyításukra már több kísérletet tettek, a területen régészeti feltárásokat folytattak. A régészeti kutatások sorát Sashegyi Sándor kezdte, 1939-ben nagy erőfeszítésekkel feltárt egy hatalmas faragott sziklafalat.

A leletek között egy kehelytartaró sírszobor töredéke, szarvas- és lócsontok, egy 65 év körüli asszony csontváza és egy kristály méregpohár voltak a legfontosabbak, ám ezek a második világháború alatt eltűntek a Nemzeti Múzeumból. Sashegyi az 1940-es években új ásatásokat kezdett a területen, a Magyar Tudományos Akadémia irányításával, az előző kutatások megerősítése és kiegészítése céljából, ám ez a munka a háború miatt hamarosan félbeszakadt. 1960-ban újabb ásatások indultak, melyek során több újabb középkori leletet és három rovásírásos követ találtak, igazolva azt a feltevést, hogy a Holdvilág-árok helyén valaha középkori település állott. A sziklafalon, ahol Sashegyi Árpád fejedelem sírját kereste, találtak egy sziklába vájt, lépcsős lejáratú folyosót is. Ennek a végében egy terem van, amely valóban sírhelyhez hasonlítható. Nem zárható ki, hogy ez lett volna Árpád fejedelem sírkamrája, ám egy néphagyomány szerint ezt az üreget egy Weiszlich nevű betyár készítette a maga és társai számára búvóhelyül. A teljes bizonyossághoz szükséges újabb kutatásokat az 1960-as években nem tudták folytatni. 1980-ban Mihnai Attila folytatta a kutatást, de az ő kisléptékű régészeti ásatásainak sem sikerült kétségtelen bizonyítékot szolgáltatnia a Holdvilág-árok mondáiról. Legutóbb Szörényi Levente zeneszerző folytatott itt kutatásokat, amelyek egy hét után eredményeztek egyértelműen emberi kéz munkájára utaló csontokat, ólom, vas, és szenes kő maradványokat. (forrás: wiki)

Szóval hogy mindebből mi igaz, mi találgatás, nem tudom, nem is tisztem eldönteni. Én szeretem ezt a helyet, bár a 20 méteres létrát már 3-ik alkalommal hagyom ki, ügyes a kutya, de ez még nem megy neki… Mióta kutyussal járom az erdőt a Rám-szakadékot is nélkülöznöm kell, na azért annyira nem bánom, nincs annál megnyugtatóbb dolog, mint a madárcsicsergésben a lihegését hallgatva lépkedni az erdő csendjében.

Felmásztunk egészen Lajos-forrásig. Erről a forrásról tudom, hogy a fél Dunakanyar ide jár vízért, nemcsak mert nagyon finom, és szinte mindig bő vizű, hanem mert autóval is megközelíthető.

Egyébként rengeteg turistaút indul innen, kényelmes sétával elérhetjük a Kőhegyet, a Bölcső-hegyet, a Holdvilág-árkot. Kicsit megpihentünk itt, bár ahhoz képest, hogy hétköznap kora délután volt, megintcsak nagy forgalom volt, ahogy azt már megszokhattam, várnunk kellett, hogy a palackot meg tudjam tölteni.

Innen elindultunk a Bölcső-hegyet megmászni, de még félúton sem voltunk, amikor egy nagyon klassz kilátással bíró helyen úgy döntöttem, ideje enni valamit, úgyhogy lekuporogtam egy jópofa kőre, és megettem a joghurtomat, müzliszelettel. Nem fejedelmi ebéd, de ennyire futotta nagy sietségemben.

Amikor elértük a csúcsot, zölddel félig benőtt, kopott táblán láttam jelezve, hogy a tengerszinttől egészen 586 méterre sikerült feljussak. Olyan furcsa kettős érzésem volt, hogy két hete még 4200 m számított hegynek, most meg ettől a kis dombtól legyek kielégítve??? Hát de ha ennyi jut itt nekünk, akkor érjük be ennyivel, sőt, örüljünk neki, hogy nem az Alföldre születtünk, bár annak is megvan a varázsa. Így felbuzdulva a csúcstámadás nyújtotta kettős érzésen, rámjött egy fura hangulat, magamon voltam legjobban meglepve, amikor késztetést éreztem magamban a futásra… Ilyenkor mindig Regős Bendegúz jut eszembe, idézem: "nem volt nekem semmi sürgős dolgom, de mégis annyit futkostam, hogy ne tovább". Hát sürgős dolgom nem is volt, futni sose bírtam, ezért nem is szerettem, de most valahogy olyan jól esett.

Már visszafelé haladtunk a felfelé elkerült piros jelzésen, és igazából olyan egyhangú volt az erdő, hogy úgy éreztem történjék valami, és futásnak eredtem. Lehet, hogy a kis lejt is számított, de most erőst azon töröm a buksim, hogy vajon beruházzak-e egy futócipőbe, vagy nagyon elégséges túracipőben, túraszandálban, sportcipőben elkezdeni, hisz még esetemben úgysincs kilométerekről szó, pláne nem maratonról, és majd akkor költekezzek drága sporteszközökre, ha kiderítettem magamról, hogy ez most átmeneti agybaj, vagy maradandó károsodás ért 4200 magason… biztos az oxigénhiány.

Holdvilág-árok kapcsán jutott eszembe egy régebbi sztori, ami velem és barátnőmmel, na meg a négylábúakkal esett meg, pontosan már nem is emlékszem mikor, van annak már két éve is. A történetet Róna Csilla barátnőm vetette papírra, az Ő tollából fogom ide másolni, remélhetőleg mindannyiótok örömére:

A tuti tipp

Ha valakinek még nem volt halálfélelme, és mindenképpen szeretné átérezni ezt a bizsergető érzést…

Ha valaki fiatal kora ellenére - a bevitt alkoholmennyiség memóriára gyakorolt hatása miatt - már nem emlékszik kristálytisztán élete minden pillanatára…

Vagy ha csak simán adrenalin többletre vágyik…

Tudom ajánlani tisztaszívből ma frissen kipróbált „A vadkan” receptemet.

Nem túlzás, nem ámítás. Mikor az ember felé x km/h sebességgel robog egy 300 kg-s megtermett kan disznó, a halálfélelem és a sportszelet garantáltan másodpercek alatt befigyel. Az amnéziásokat pedig csak is kizárólag „vaddisznó sokk-terápiá”-val kezelném, mert a kliensnek száz százalék, hogy lepereg az élete mentális szemei előtt minimum egyszer.

Honnan lehet felismerni a rémült vaddisznót? - kérdezhetik erre többen is városlakó olvasóim. Kb. mint egy gőzmozdony dübörög az ember felé, óriási nagy csörtetéssel, csak nem azt mondja, hogy „csihuhú” hanem visít, vagy röfög, vagy mindkettő egyszerre, pláne, ha van szerencsénk egy családba botlani.

És a tuti recept, hogy hogyan keverjük ki magunknak ezt a csoda jó élményt:

Végy három kutyát, abból min. egy legyen olyan hülye, mint az én két kutyám, hogy minden érdekelje, mindenre vesse rá magát, ami él és mozog, ne ismerje a félelmet és egyáltalán, lökött, szeleburdi kis teremtés legyen. Ha ez megvan, kell egy hozzád hasonlóan kótyagos barátnő is, aki szeret és szokott kirándulni, és aki a legvadabb időpontokban szokott dolgozni, s ezért a szabadnapja hétfőre esik, mikor mindenki más dolgozik, értsd, az erdő nincs tele idióta turistákkal. Tehát hangsúlyozom, az időzítés és a megfelelő társaság kellően fontos a sikeres halálközeli élmény átéléséhez. Ha tehát megvan minden szükséges adalék anyag, keljetek útra a közeli hegyekbe. A Pilis tuti befutó, én spec ott találkoztam a magam vadkanjával. Le sem kell térnetek a kijelölt turista útról, itt jön ugyanis képbe az izgága kutya, aki elvégzi helyetted a piszkos munkát, felkeresi és fel is zavarja az agyaros jószágot, hogy aztán jól feléd terelje. Innentől már megy minden, mint a karikacsapás. A kutya, jó esetben mind a három, de a dilinyós mindenképpen, kergeti a disznót, aki visítva, csörtetve elrobog melletted, ha mázlid van. Ha még nagyobb mázlid van, olyan disznót fogsz ki, aki teszi mindezt jó közel hozzád, hogy ne felejtsd el elképzelni, milyen lenne, ha a felbőszült állat neked ront. A kutya és a disznó tesznek pár tiszteletkört körülötted, aki ordítva – már csak azért is, hátha az ordítva hadonászás elijeszti 300 kg-s szürke sörtés ellenfelet – próbálod összeszedni a három kutyát, de közben megcsodálhatod, milyen szép nagy és erős egy ilyen vaddisznó és önkéntelenül is újra eljátszol a gondolattal, hogy de szar is lenne, he felöklelne. Közben azért a vaddisznó egy idő után eltűnik, mert neki is lejár a műszakja, s neked sikerült a háromból két kutyát begyűjtened. A fokozott adrenalin termelést azért még szinten tarja a tény, hogy kiváló vadász hajlamokkal megáldott ebed, aki volt szíves neked terelni a vadat, eltűnt a disznó után a közeli bozótban. Valamint idegesítően motoszkál túlképzett entellektüel fejedben szórványos történelmi ismereted valami Rákócziról, meg Imre hercegről és a sebzett vadkannal kapcsolatos népi hiedelmekről. Ezt még kedvedre tudod ízesíteni gyermekkorodban olvasott sebzett bivalyról, orrszarvúról szóló szafari történetekkel. Az afrikai igaz történetekkel kevert történelmi pletykákat, babonákat megpróbálod felülírni biológiai tudásoddal és csodálatos megfigyelőképességeddel, miszerint a te vadkanod nem volt sebzett, hál Istennek nem volt kis családja sem, akit védenie kellett volna, szóval van némi halvány esély az életben maradásra. Így hát mit lehet tenni, mint ordibálva próbálkozni visszahívni a kutyát és közben reménykedni, hogy nem hozza magával újonnan szerzett kis barátját, esetleg annak családját bemutatásra. Ha a kutya sértetlenül előkerül, összekanalazva a kis csapatot lehet remegő térdekkel elvánszorogni a tett színhelyéről, bezsebelve az élményt, amit majd mesélhetsz az unokáknak öreg korodban, örök tanulságul az utókornak.

Ennyi az egész. Ilyen egyszerű.

Tizennyolc éven aluliaknak, hatvanon felülieknek nem ajánlott. Valamint biztos, ami biztos, használat előtt, kérdezze meg kezelőorvosát gyógyszerészét! Sprinterek, maraton futók és vadászok előnyben.

U.i. (Zsuzsi).:

Az X métert tippelem úgy 3-ra, mivel Csí előttem állt, tőle úgy kettőre, de hogy ötön belül volt, az hótziher. A történetben a legizgibb szerintem az volt, amikor hallottuk, hogy valaki/valami csörtet jobbról, de hála a sűrű aljnövényzetnek még nem tudtuk mi az. Abban biztosak voltunk, hogy nem a lükekutya jön egyedül, mert túl nagy volt a zaj. Itt még fogadásokat köthettünk volna őzre, szarvasra, medvére… de már kezdte az adrenalin elborítani elménket. Az alatt a pár másodperc alatt, míg az erdőből kiért elénk a vad, én összevakartam a nem kevésbé pánikba esett kutyámat. Az járt a fejemben, hogy vajon a futás elég lenne-e, ha vadkanunk azt mondaná: „most már elég volt a fogócskából, én vagyok a fogó és elkapok mindenkit”, majd dobna egy hátraarcot. Elég gyorsan tudnék-e futni vajon? Vagy elég gyorsan tudnék-e fára mászni? És mit csinálna a kutyám? Egyáltalán mi a helyes ilyenkor? Jó az, hogy Csilla áll előttem és üvölt? Ettől elriad a dög? Én, a saját kis dögöm jó szorosan fogtam, miután sikerült megtalálnom a nyakát a nagy ijedtségben (nem volt könnyű feladat). Nem is annyira a vadkantól féltem, mintsem hogy a nagy ijedtségben fogja magát, és világgá szalad a kis buta.

Miután mindenki visszaért és a vaddisznó is megnyugtató messziségben volt, azon tűnődtünk remegő térdekkel, hogy visszaforduljunk-é, avagy megkockáztassuk a kövi vadállat karjainkba terelését. Hát nem túl nagy rábeszélés után meggyőztem Csillát, hogy a visszafelé vezető úton ugyanúgy bekaphatunk egy-két medvét, tigrist, oroszlánt, úgyhogy majdnem mindegy merre megyünk, meg különben is, a sztori otthonról a fotelből már sokkal szebb lesz. Egy darabig pórázon tartottuk ebeinket, biztos, ami biztos. Az én Inez névre hallgató németjuhászom félpercenként fordult hátra, pánikszerűen figyelte az erdőt, nem jön-e valami. Sose csinált ilyet. Vajon Ő is a vaddisznótól ijedt meg? Vagy csak átragadt rá a mi pánikunk? Sose tudom meg talán, de hogy fél órával az esemény után, az a kutya, aki szilveszteri petárdázás közepette békésen alszik, akinek a feje mellől tűzijátékokat lőttek ki és oda se rezzent, a műanyag palack összenyomódásának hangjától két métert odébb ugorva összerázkódjon az ijedtségtől, az arra utal, hogy nemcsak én, nemcsak Csilla, de a kutya is beparázott…