Kerék-kerék, kormánykerék, szerencsekerék…

Na akkor most csend van, meg nyugalom is… füstölő, gyertya, bor, sajt (Lengyelországból hozta Kedves kollégám), facebook-on senki, msn-en senki, gmail-en senki. Ideális körülmények, hogy az ember lánya kicsit összegezze, helyre tegye az elmúlt napok eseményeit. Kezdetnek talán elmesélem, hogy megint sikerült belefussak egy közlekedés ellen beoltott női vezetőbe. Nem is, mert nem futottam bele, ő jött majdnem belém, és még ő volt felháborodva, pedig… A történtet ott kezdődött, hogy láttam tolat kifelé, megálltam, hadd jöjjön, elvégre nem sietek. Mikor már második perce vártam, hogy kiálljon, akkor jöttem rá, hogy hibát követtem el. Igazából nem értettem a bizonytalansága okát, mert hely volt, lükverc, kuplung felenged, kis gáz, azt uzsgyi… De nem… Mentségére legyen mondva, hogy nem egy törpe suziban ült, hanem egy nemtom milyen transzporter szerű valami kisbuszban, de végülis ha nekiindul vele közlekedni, ugyan egy parkolóból való egyenes kiállás ne jelentsen gondot… de jelentett. És ez még csak a kezdet volt. Egyel tőle jobbra egy svájci illetőségű szintén elkezdett bénázni. Ekkor borultam rá a kormányra, és gondoltam, hogy akkor most szórakozzunk… Ha lett volna társaságom, biztosan elkezdek fogadásokat kötni, hogy melyik töri össze a másikat, de mivel nem volt, drukkoltam nekik, hogy épségben meg tudják tenni azt a két és fél méter távolságot hátrafelé, és hadd menjen mindenki a dolgára. És amikor megvoltak, volt ám nagy öröm, kettőt dobbant a szívem, hogy na végre, túl vagyunk a nehezén. Pedig a neheze még csak ezután következett.

Egyirányú utca (parkoló, ha valaki a Bécsi úti StopShopot tudja hová tenni) révén a KRESZ-t én még úgy tanultam, hogy aki balra kíván menni, az utca bal oldalára, aki jobbra, a jobb oldalára sorol. Így is tettem… svájcikám elhúzott jobbra, mögötte állt a hölgy, aki nem indexelt… ebből is gondolhattam, hogy majd elhúz szépen jobbra, nekem meg szabad lesz az út balra. Aha… meg ahogy azt Móricka elképzeli. Én szabályosan, a hatalmas balra nyílallal felfestett sávomból kanyarodok szabályosan balra, indexelve, biztonsági öv bekötve, és a többi, mikor is a szőke dudál. Tudtam, hogy velem van baja, és rájöttem, hogy a KRESZ-t is valami sajátságos elképzelés szerint rendszerezte a fejében. A dudát bezzeg megtanulta, hol kell nyomni. Megálltam. Úgy az út közepén, hogy ha szembe jönnek sem férnek el. És egy pár másodperces tusát vívtam magamban, hogy most mi legyen: A-verzió/ kiszállok, és elmagyarázom neki a KRESZ-t; B-verzió/kiszállok, és iradatlanul elküldöm a qqqqq……….ba, szóval elküldöm újra tanfolyamra; C-verzió/hagyom a francba, hadd higgye, hogy ő a nagyobb, meg az okosabb. Ez utóbbinál maradtam, bár gondoltam rá, hogy most az autóstársadalomnak nem teszek jót, mert lehet a következő áldozat tényleg áldozat lesz, de ez ne legyen már az én bajom. Eljöttem szó nélkül, mondván nem szükségeltetik nekem se infarktus, se agyvérzés, és ki vagyok én, hogy bárkit is kioktassak arról, amit nagyon is tudnia kéne, ha autóba ül. Szóval ez után a kis kaland után nyúltam a telefonom felé, hogy felhívjak valakit. Ami miatt ültem neki az egész bejegyzésnek. Bár most vissza fogok nyúlni, majdnem történelmi időkig, hogy értsétek.

A történelmi idő július vége, augusztus eleje, amikor éppen arra próbáltam rájönni, hogy kell-e új autó, vagy nem. És a nagy-nagy fejtörés vége az lett, hogy Cilike barátnőmnél kötöttem ki, ott pedig előkaptuk a Tarot-kártyát, és elkezdtünk belelapozni a jövő lapjaiba. (Vessetek meg, de nekem bejött, ezért hiszek benne, nálam működik, és pontosan ezért élek ezzel a lehetőséggel nagyon ritkán, csak amikor nagyon szükséges.) A kérdésemre, hogy vegyek-e most autót, egyértelmű igent kaptam. A kérdésemre, hogy vissza tudom-e majd a hitelt fizetni, egyértelmű igen volt a válasz. A kérdésemre, hogy megmarad-e a DunaTV, egyértelmű nem volt a válasz. Itt kezdtem el pánikba esni. A kérdésemre, hogy a decemberi jubileumi (15 éves munkaviszony után járó) jutalmamra számíthatok-e, egyértelmű nem volt a válasz. Aha nagyon viccesek az angyali segítőim. Persze Zsuzsi, vedd meg, nincs semmi gáz, munkád nem lesz, de az élet szép… Nem voltam nyugodt. Még akkor sem, amikor kijött a Szerencsekerék lapja. Ami azt jelenti, hogy fordulat következik be az ember életében, és ez a fordulat mindenképpen szerencsés lesz. Jön egy sorsszerű változás az életemben, egy elkerülhetetlen változás. Ezek után mit van mit tenni, autót kell venni, de ezen már túl vagyok, hisz tudjátok.

És vasárnap jött el az a pillanat az életemben, amikor azt éreztem, megint azt éreztem, hogy velem vannak az égiek, hogy amit annó Cilikém „jósolt” nekem, az megintcsak beigazolódik. Kaptam egy telefont, most direkt nem akarok neveket írni, mert még az egész nagyon képlékeny, és hétfőig még én sem tudok konkrétumokkal szolgálni, de kaptam egy telefont, attól a fiútól, akit nagyon bírok régóta, de nagyon keveset szoktunk együtt dolgozni, és igazából nem tudtam, hogy ő is bír engem, mígnem egyszercsak kaptam egy üzenetet tőle, nagyjából a következő tartalommal: „jól kibeszéltelek a hátad mögött, mondtam XY-nak, hogy Te vagy az egyetlen ügyes, gyors, megbízható feliratozó…” Persze mondjátok, hogy ti nem olvadnátok el, meg különben is, kell az ilyen az én önbizalomhiányos személyiségemnek, de viccesen válaszoltam: „jólvan-jólvan, de majd ha nem lesz Duna, megyek hozzád, hogy szerezz nekem állást.” Szóval ez a fiú (akit egészen véletlenül jól ismer az az Opelos emberke, akitől veszem a kocsimat) hívott vasárnap, hogy ő nem szokott csak úgy ígérgetni, és ha gondolom, akkor lenne egy lehetőség… Lehetőség, egyelőre arra, hogy két helyen hajtsam szét magam, és lehetőség arra, hogy ha a Dunát tényleg megpiszkálják úgy, ahogy azt a szóbeszéd tartja, akkor nekem ne legyen már olyan nagy problémám, hogy miből fogok megélni, miből fogom a hitelemet fizetni, és úgy egyáltalán. Tehát az egyik szemem sír, a másik nevet. Érzem, hogy menni kell, lépni kell, most van itt az ideje annak, hogy több lábon álljak. Most van itt annak a bizonyos Szerencsekerék lapjának az ideje, ami a munkával, karrierrel kapcsolatban szükségszerű változást, új lehetőségeket jelez. De vajon meddig lehet bírni egy seggel két lovat megülni? Persze erős vagyok, és ha van miért, akkor csinálom. Most van miért. És kedvem is van, és a tavasszal kiépítettem a Dunában a „védvonalamat” is, amikor betanult a tesóm, akit most szintén boldoggá tesz a tudat, hogy ha én máshol is, akkor ő a dunában többet…

Van most egy kis lelki nyugim, bár izgalmak vannak… Milyen lesz? Új emberek (azért ahogy kipuhatoltam vannak ott ismerősök is), új környezet, új rendszer, de szeretek tanulni. Hétfőn megyek az „interjúra”, addigra fog kiderülni sokminden. De most úgy éreztem, hogy könnyítenem kell kicsit a lelkemen, nem tudok titkolózni, pedig amíg nem biztos, nem állt szándékomban nagydobra verni. Hát csak nem olvassa el, akinek nem kell…

Gyömbér

Nem, ne a fűszer- és gyógynövényre gondoljatok. Tudom, szoktam én itt olyan csodákról beszámolni, mint kuszkusz, de most nem azzal akartam indítani, hogy beavatom a kedves olvasót eme csípős, illatos fűszer rejtelmeibe, bár bevallom, én nagyon szeretem. A keleti konyha elengedhetetlen hozzávalója, és megfázásos időszakban szoktam alkalmazni forró vízbe reszelve, mézzel, citrommal teának, isteni és nagyon jótékony hatásokkal bír (vértisztító, meghűlés, torokfájás, gyomorbajok, felfúvódás, étvágytalanság, gyengeség ellenszere). Majdnem, mint a fokhagyma, csak kevésbé antiszociális.

Na de mi köze a szlovákiai Alacsony-Tátrában lévő hegycsúcsnak ehhez a növényhez? Bevallom fogalmam sincs. Ezért talán hagyjuk is a biológiát, irány a földrajz, mert tudom, hogy az Alacsony-Tátra vonulata mintegy 80 km hosszú, nyugatról keletre húzódik, a Vág és a Garam folyók völgyei veszik közre. Főgerince három ponton haladja meg a 2000 métert, a legmagasabb a Gyömbér (2043), aztán a Chopok (2024) és végül a Déres (2004).


És földrajz után egy kis történelem, hogy kerültem én ide? A kérdés mondhatni remek, nem önszántamból mentem, és mégis. Inkább úgy fogalmazok, hogy nem az én ötletem volt. És ha már történelem, nyúljunk vissza az időbe… no nem a múlt századig, csak mondjuk úgy nyár közepéig, amikor is az én utazós barátném (Marokkó) felhozta, hogy kéne még nézni valami utat, mert van egy ötezres kuponja az Eupolisznál, meg egyébként is… Akkor kitaláltuk, hogy elmegyünk 4 napra és körbejárjuk Horvátország nemzeti parkjait. A gondolattól nagyon boldog voltam, bár lélekben kicsit sajnáltam a rávalót, mert hát tudjátok: kocsivásárlás, spórolás, stb… Közeledett az idő, kérdezgettem, hogy most akkor mi lesz, megyünk-e? A többedik kérdés után Erika közölte, hogy sajnos(!) náluk ilyenkor zárás van, úgyhogy egészen biztosan nem fogják elengedni a munkahelyéről. Így jött a B-verzió, és néztük ki magunknak ezt a kis könnyed egynapos túrát, hogy az utazási utalvány se vesszen kárba, meg mi is kigyalogolhassuk a bolhát a fenekünkből (vagyis inkább a bugyinkból... holha a bugyiban, zabszem a fenékben, nem mindegy...). Minden menetrendszerint zajlott, befizettük, vártuk, hogy jöjjön el szeptember 25-e. Engem az első meglepetés múlt héten ért, amikor is egy emailre jött az automatikus válasz Erikától, miszerint is „nem vagyok intertnetközelben, írj sms-t”… Hoppá, mégis van szabi záráskor? Arra még nem sikerült azóta rájöjjek, hogy állítása szerint szabit nem kapott, hanem csúsztatott, hogy ez a valóságban hogyan zajlik, én azt hittem, ha nélkülözhetetlen vagyok, és nem engednek szabadságra, akkor az azt jelenti, hogy bent kell dekkoljak a munkahelyemen, de biztos van magyarázat rá, nem mintha nagyon érdekelne (csak így olyan „átbaszva” érzem magam). Mindenestre véletlenek ugyebár nincsenek… Ha elmegyek horvát nemzeti park nézőbe, lemaradok életem koncertjéről, és így utólag nagyon bánnám… Hogy Erika nem érezte jól magát – mint utóbb kiderült – Romániában, azt nagyon sajnálom. Isten a tanúm, hogy én nem kívántam rosszat neki, és igyekszem másnak sem… Próbálok hinni abban, hogy odafent figyelnek arra, hogy mindenki megkapja amit érdemel… És próbálok továbbra is naiv gyermekiséggel hinni az igazságban, az őszinteségben, a becsületben, nem biztos, hogy ettől nekem jobb lesz, de a világba vetett hitemnek mindenképpen szüksége van erre a hozzáállásra. A történelemóra múlt hét szerdával folytatódik, mikor is próbáltam beszélgetésbe elegyedni útitársammal, miszerint is rossz idő lesz szombaton a meteorológia szerint… Nem vette fel a beszélgetés fonalát (chat). No, nem baj, biztos dolgozik, elfoglalt, értem én, nem akarok senkire ráakaszkodni. Csütörtökön kaptam a mailt: lázas, beteg, fáj a torka, biztosan nem jön szombaton. Valahogy éreztem, hogy ez a hétvége se úgy lesz, ahogy elterveztük, de hát mit van mit tenni? Bukjam be én is a befizetett 10 ezer forintot? Üljek otthon egyedül? Ugyanmár. Régesrégen túl vagyok azon, hogy egyedül nem indulok el sehová. Elindultam, lesz ami lesz alapon. A buszon mp3-at hallgattam, és aludtam, a túra során egy-két emberkével rövid beszélgetésbe elegyedtem, de elhanyagolható mértékben… Sose zavart a csend, ami furcsa volt: úgy túrázol, hogy egyedül vagy, mégis negyvenen vannak veled… Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy mögém kerüljön valaki, aki kicsit tartja a sort. Így lélegzetvételnyi levegőhöz jutottam, és a fényképezőmet is bátran elő mertem venni, nem félve attól, hogy akadályozok, feltartok valakit, vagy éppen engem löknek egy jól célzott mozdulattal le a hegyoldalból. Tényleg az volt a legzseniálisabb része a túrának, amikor egy-két percre lemaradtak mögöttem, és elvonultak előlem. Azt hiszem én ilyen magányos erdőjáró fajta vagyok (ugye Gábor?)…

Amikor az M2-es úton haladtunk északnak, és kelt fel a nap, szinte biztos voltam benne, hogy igen, gyönyörű idő lesz, ma végre a természet rácáfol az összes időjósra, és az én kedvemért – mert megérdemlem ugyebár – szikrázó napsütésben fogunk túrázni – hittem én… Aztán ahogy haladtunk északnak, úgy lett egyre borongósabb az idő. Elérkezett az a pont, amikor már nem azért kellett imádkozni, hogy süssön a nap egy kicsit, hanem hogy ne szakadjon az eső. Végül is nem esett. De nem is sütött. Megérkeztünk Trangoska parkolójába, és azon tűnődtem: kamásli vagy nem kamásli (vízhatlan lábszárvédő, aki nem tudná). Akkor ott lenn úgy döntöttem: nem kamásli. Hogy milyen meredeken mentünk fel, azon igazából visszafelé döbbentem meg. Nem mintha felfelé nem éreztem volna, folyt rólam a víz, alig kaptam levegőt, fájt a lábam. De elhatároztam, hogy tartom a tempót, nem maradok le, nem leszek a végén, mindig annak a legrosszabb, aki a végén megy. Az eleje rég kipihente magát, amikor ő megérkezik, levegőt se tud venni, és kiadják a vezényszót: indulás. Nem, én most bírni fogom, és az élbolyban megyek. Ha belepusztulok is. Nem pusztultam bele, és az első harmaddal értem fel. A menedékháznál nagy-nagy tömeg volt, lapjával alig fértünk be. Először arra gondoltam, hogy csak jobb lesz lent beülni, átmelegedni (nagyon fújt a szél, és nagyon le voltam izzadva), megszárítkozni, de aztán megint győzött a „magányos” énem, nem bírom én ezt a szlovák beszédet és nyerítést (röhögést) hallgatni, így kivonultam a szélbe. És elkezdtem magamra venni a létező összes ruhámat, mert a csontomat is átjárta a huzat… Így került elő a kamásli. Amire más szükség nem volt, csak a lábszáramnak tett jó szolgálatot azzal, hogy nem hagyta átfújni a szelet a farmeron. Mire magamra kaptam az összes motyót (a hátizsák is remek védelem szél ellen, tudtátok?), körbejártam a házat, indultunk is tovább.

Másfél óra és 300 méter szintemelkedés várt ránk. A túrának ez a része volt a kellemesebbik. Néha még a tájban is lehetett gyönyörködni… Itt le is maradtam az élbolytól, azzal a kijelentéssel: „Nem tudom ti hogy vagytok vele, én nem sietek, az egész napomat erre az útra szántam.” És itt egy rövid ideig akadt beszélgetőtárs is, kiderült, hogy januárban együtt voltunk a Stuhlecken hótalpazni, bár odáig már nem jutottunk, hogy be is mutatkozzunk, de talán mindegy is. Minél feljebb másztunk a hegyen, a felhő annál inkább jött lefelé. Bár lehet, hogy a felhő nem mozdult, de az érzés, hogy gyalogolunk egyre jobban bele a ködbe, sajnos megvolt. Aztán amikor az utolsó táblánál ki volt írva, hogy 20 perc a csúcs, és ahogy kiértünk a hegy oltalmazó oldalából, rá a gerincre, úgy lett az időjárás a barátságtalanból pokoli. Már nemcsak a nyirkos-ködös eső bántott minket, hanem a hideg és csípős szél is. 10 percnél tovább nem is bírtuk a csúcson. Pedig utólag rákerestem a gugliban, gyönyörűséges körpanorámában lehetett volna részünk, ahol órákat (napokat) el lehetett volna csendben ücsörögve tölteni, ahol az ember érzi az istenek „leheletét”, éreztük, de nagyon másnapos volt, inkább szájszag, mint lehelet.

Ahogy felmentünk, le is jöttünk, csináltam egy pár képet, magam, magamról, magamnak. Csak úgy játékból. Önkioldóval. Amikor volt egy kis lemaradásom, meg a többieknek kis mögöttem. Jó volt az a pár percnyi csend.

Nem szeretek társaságban egyedül túrázni, ezt be kell lássam. Azt is be kell lássam, hogy öregszem… fáj a bokám, a térdem, a derekam. Azt viszont nem tudom, hogy mindezek a fájdalmak hogy adnak mégis erőt… Hogy adnak erőt és akaratot, hogy aztán az izomláz elmúltával újra vegyem a bakancsom, és újra nekiszaladjak ezer méter (vagy annál is több) leküzdésének. Egyszer meg kellett fogalmazzam, hogy miért szeretek túrázni. Akkor azt mondtam, hogy „kihívás”. Nekem fizikailag kihívás egy ilyen hegy, ha meg tudom csinálni, ha felmászok és le is jövök, és bár kicsit belehalok, akkor én büszke vagyok magamra. A sherpáknak, akik a menedékházba 60 kilókkal szaladgálnak fel nem kihívás, nekik lehet Budapesten autóval közlekedni lenne az. Talán ezért a kihívásért, ezért a büszkeségért megy neki az ember. És valószínűleg nekimegyek még, ha a jóisten is úgy akarja, nem egyszer, többször…

Fények, füst és lábdob Budapest felett...

Lassan 24 órája „túl vagyunk” az eseményen, de még mindig a hatása alatt vagyok. Lassan már kezdem elhinni, felfogni, megemészteni, hogy tényleg velem történt – a csoda. Csoda. Nem viccelek. Csoda, mert bejutni úgy egy ilyen rendezvényre, ahogy mi/én bejutottam oda, nem lehetséges isteni segítség nélkül. Milyen rendezvényről is van szó? A Tankcsapda jubileumi, 20 éves koncert DVD-jének ünnepélyes megjelenéséről, melyet a NeoFM élőben közvetít, Budapest szívéből, az Oktogonról, egy szép nagy ház tetejéről, ahonnan körpanorámában gyönyörködhetsz, és közben a kedvenc zenekarod zúzza a rock and rollt. Ahová 100 szerencsést kisorsolnak, ami mondhatni, hogy esélytelen, hogy regisztrálgatsz, és vársz. De itt jön képbe a csoda.

Hetekkel ezelőtt nézegettem facebook-on, hogy lesz ez a buli, és csorgott a nyálam, hogy jajjj, de jó is lenne, és mi kell ahhoz, hogy az ember szerencsés legyen? Tankolni kell egy bizonyos benzinkúton, jólvan, tankolni amúgyis kell, a blokkal regisztrálni kell egy honlapon, aztán várni, hogy kisorsoljanak… Gondoltam én, majd tankolok, regisztrálok, imádkozok, és ha nyerek, szólok Barbinak, hogy hajrááá… Ezt így jól kigondolván két óra múlva csörgött a telefonom, Barbi barátnőm hívott, hogy nehogy, hangsúlyozom, NEHOGY csináljak valamit 16-án csütörtökön. ŐŐŐ, hebegtem, habogtam, mondom: ugye nem azt akarod mondani, hogy elintézed???? Pedig de… Ahogy Barbi kollégája fogalmazott „Nektek sikerült befúrni magatokat a száz közé, szééép…” Nem akartam elhinni… Csak ültem, és úgy éreztem, most valaki nagyon szeret engem odafönt. Boldog voltam, és vártam a nagy napot.

De a nagy nap előtt pár nappal Barbi hívott, hogy rossz híre van. A menedzser sráctól kapott egy mailt, miszerint saaaaajnos csak egyikünk mehet fel a tetőre, másikunknak be kell érnie valami vip kivetítővel. Kicsit összetörtem, kicsit szarul esett, de mit van mit tenni… Elmegyek, és maradok a vipben, még az is jobb, mint a semmi… Mondhatni az esélytelenek nyugalmával indultam el csütörtökön, biztos voltam benne, hogy nagy-nagy buli nem lesz, de ott akartam lenni, közel a „tűzhöz”. Barbi hív, alig értem ki a metróból, hogy „hol vagy már, itt kéne legyél, elintéztem, de nehogy meggondolják magukat… siess…” Futottam a Deákról az Oktogon felé, mint hülye. Barbi és egy volt kollégájának a felesége (Évi) vártak, vigyorogtak, és indultunk neki az ajtónak… ahol a biztonsági őr, akinek hatalmas izmai nem álltak összefüggésben az IQ-jával, odaröffentette, hogy karszalag nélkül sehová… Oké terminátorkám, de az a gond, hogy a karszalagot ott bent adják… Megtorpanni látszott elhatározottságában, vagy csak azon lepődött meg, hogy a három nő céltudatosan irányult a pult felé? Nem tudom, mindenesetre egy „jól van, beszéljétek meg a lányokkal” mondattal már túl voltunk a kordonon… És nagyon gyorsan túl voltunk a karszalagosztáson is… És ha már karszalag, akkor legyen az, ami mindent visz, amivel minden ajtó kinyílik előtted, amivel mindent ehetsz, mindent ihatsz… Ott állni a tetőn, a kiválasztott száz között, úgy, hogy 10 perce még azt hitted az Andrássy úton állsz a tömegben… nem semmi. Szeretnek az égiek? Ilyenkor határozott igen a válasz. Csodák vannak? Igen.

Szóval áll ott az ember lánya a tetőn, és nem fogja agyilag, hogy ez vele történik. Ez az a tipikus „csípjetek meg, álmodom” kategória. De ne, nem akarok felébredni… És álmodom tovább a dolgokat… A szegény hivatalból kint lévő fotóst, akinek rá van írva az arcára: „Uram, mit vétettem, hogy ezt a három spicces libát kell fotózzam…” De fotóz, nemcsak minket, hanem néha úgy kötelességtudatból Bocskor-Borosékat is. Lacika (a fotós) autóval van, viszünk neki szolidaritásból egy energiaitalt… Mondom: „Lacika, ginsenges… ettől úúúúúúgy fog állni….” Röhögünk… Ő nem, csak csodálkozva kérdezi, hogy de álló répával hogy fog dolgozni???

Pár perc, pár kattintás, és gondolom vissza akar vágni, nem emlékszem már szó szerint arra mit mondott, de a lényeg valami olyasmi volt, hogy vigyázzunk, mert seggbe leszünk qrva… Lereagáltam: „Vigyázzon az, akit felérnek…” Röhögés, további szexuális tárgyú viccelődések ezennel befejezve.

Én meg lassan álmodom, hogy kezdődik a koncert, hogy ott állok a második sorban, hogy szinte karnyújtásnyira előttem Lukács, hogy megy le a nap, hogy kigyúlnak a város fényei… aztán elkezdődik… Barbi néha beszól, hogy mit pofáznak Borosék… én röhögök, és tájékoztatom az egyébként újságíró barátnőmet, hogy tudod, itt most élő rádióműsor van… Az én édes barátnőm az összes spicces báját bevetve regéli: „De hát ez ki a f.szt érdekel…” Imádom.

Helikopter köröz felettünk, Bocskorék kommentálják… én is: „Barbócikám, legközelebb oda szeretném, ha jegyet szereznél…” Ugye, ha az ember a kisujját nyújtja??? De merjünk nagyot álmodni, nem?

Tudjátok, hogy az utóbbi hetekben eléggé paff voltam… Sejtettem, hogy a Tankcsapda jót fog tenni… mindig jót tesz. Nem tudom hogy van ez, de egy kiadós „üvöltsd ki magadból a feszültséget” koncert után sokkal felszabadultabb vagyok… Igaz a hangom elmegy, de ahogy Uta fogalmazott „így autentikus”… Tinilány korom óta úgy vagyok, ha baj van, és zúzós zenét hallgatok, megnyugszok, ha valami lagymatag vacakot, akkor elbőgöm magam… igaz attól is megnyugszom, csak abban a formában utóbb… Na szóval nemcsak álmodtam, hogy üvöltök, ugrálok, csápolok, rázom a hajam – ahogy azt kell… Biztos nem álom volt, mert most úúúgy fáj mindenem, hogy álmomban nem szedhettem össze izomlázat… Biztos, hogy nem álom volt, mert Barbinak otthon a polcon figyel Lukács pengetője… Biztos, hogy nem álom volt, nem álmom volt…

Öt év

„Úgy írnék is meg nem is” hangulatban vagyok. Írnék, mert volna miről, de nem tudom minek… Igazából az elmúlt hetem az az igazi hullámvölgyek-hullámhegyek szerinti tipikus hol az egekben voltam a jókedvtől, hol a pincében voltam a depitől hangulatban telt. Igazából nem tudom, hogy túl vagyok-e a negatív érzéseken, ezért valahogy nincs is kedvem előhozakodni vele, meg hát az emberek többsége (ha magamból indulok ki) nem is szívesen olvasgat rosszról. Főleg ha annak még csak tanulsága sincs.

De talán nézzük sorjában, és próbáljuk meg kihegyezni a jóra. Szeptember 9-én, édes jó anyukám születésnapján egyben jeles évfordulót is ültünk, öt éve él velünk a család szemefénye, a legkeményebb férfiszívek megmelengetője, nevezetesen a mi kis büdösbogarunk, Inez kutya.

Igazából az öt év ténye sokkol. Miért? Mert nem tűnt ennyinek, mert nagyon gyorsan elment, mert olyan nagyon sokminden nem történt, és mégis. Öt év alatt befejeztük a házunkat, mert amikor a kis négylábú idekerült, még éppen csak álltak a falak, bejártuk a fél világot, voltunk Indiától, Afrikán keresztül Európa nyugati részeiben is. Ez jó. Valahol. Másrészt ijesztő. Ha így pörögnek az évek mindjárt megöregszünk… ami megint jó, mert nem halunk meg fiatalon. Ugye? Az időn gondolkodom mostanában sokat, lehet a korral jár. Lehet így életem derekán, mondhatni lassan azért a felénél járok, számot kell vetni. Amikor az ember a B-oldalra fordít, el kell döntenie a további célkitűzéseket, el kell határozni mi a fontos, mi nem. Némely dologhoz nem elég a saját elhatározás, kéne hozzá egy társ is. Ami persze van, és ígéretek is vannak, de azokból eddig se volt hiány. Amikor az ember lánya elkezd azon aggódni, hogy mikor ejtik (megint) pofára, akkor jönnek a hullámvölgyek. Amikor közben úgy érzi, ha nem ad „esélyt”, később megbánná, de közben attól retteg, hogy az évek múlásával még egy kudarc egyenlő a halálos ítélettel, mondd, hogy döntenél? Várni és bízni? Vagy hátat fordítani és új életet kezdeni? Én a hitben és a bizalomban próbálok mentsvárat találni, remélem nem bánom meg a döntésem, meglátjuk.

Mostanában megint minden bizonytalan, és hozzásegítettem én is egy nagy lapáttal, hogy legyen miért még jobban aggódjak. Öt éve voltam így, pont mikor a kutyust hoztam haza. Bizonytalan munkahely, bizonytalan kapcsolat, bizonytalan lakáshelyzet, olyannyira bizonytalan volt minden, hogy a munkakörömből kirúgtak (még szerencse, hogy nem a munkahelyemről), a vőlegényem kirúgott, a lakásomat már eladtam (az exnek), a házam pedig még nem készült el, a családom sem állt mellém, mert közölte velem az anyám, hogy magamnak köszönhetem a bajt, így jár, aki ennyit dolgozik. Másik részről folyton kaptam a leb.szást, hogy nem csinálok az építkezésen semmit (kéremszépen, 350 ledolgozott munkaóra mellett mikor is?). Na most egy hasonlóan bizonytalan szakaszhoz érkeztem. A Duna Tv-ben másról sem beszélnek, mint hogy megszűnik az egész kóceráj, én meg mit csinálok? Kocsit veszek… Mikor? A legnagyobb szarban? Így kell? Így hát, ha már izgalom, legyen horror… Amikor abban reménykedsz, hogy csak addig megmaradjon a munkahelyed, míg megkapod a 30 napnál nem régebbi munkáltatói igazolást a hiteledhez, akkor azt nem lehet éppen normális dolognak nevezni. Ugyanakkor persze az is benne van a pakliban, hogy ez az egész „megszűnünk”-ösdi csak vaklárma… Nem tudom, bár lenne így. De bizonytalansági tényezőként ott lebeg, és bár nem csinálok belőle ügyet, mégis eszi a lelkem.

Öt év… Nem tudom pontosan a napját, nem emlékszem, de valahogy ilyentájt szoktam le a dohányzásról… öt éve. Mintha csak tegnap lett volna. Ha a napi 500 forintos cigarettaárat összeadom-szorzom, 1825 napja nem dohányzom, majdnem egy millát megspóroltam, pontosan 912.500 forinttal kéne beljebb legyek. Mondjak valamit? Nagyjából ennyivel is vagyok beljebb (egészen addig, míg meg nem jön az autóm), de akkor ezek szerint addig az összes pénzemet elfüstöltem? Mindegy is, a lényeg, hogy már nem függök, legalábbis a nikotintól nem. És bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose hiányzik egy jó cigi, de mégis sokkal jobb nem dohányozni, mint szívni azt a vacakot… És tudjátok mi a furcsa, akkor szoktam rá, amikor mélyponton volt az életem, és akkor tudtam lemondani róla, amikor olyan nagyon gödörben voltam, hogy annál jobban nem is nagyon lehet mélyen az ember. És tudtam, ha ebben a „nyakig-ülök-a-kakiban” élethelyzetben hiába is gyújtanék rá, semmivel nem lenne jobb, semmivel nem lenne könnyebb, és tudtam, hogy szenvedek annyira, hogy az elvonási tünetek már mit sem változtatnak a helyzeten, és tudtam, ha rá is gyújtanék sem lenne semmivel jobb, tehát nem gyújtottam rá. Azóta se. Öt éve nem. És valószínű ez így is fog maradni.

Ki akartam hegyezni a jóra, nem tudom sikerült-e. Összegezzük az elmúlt öt évet? Van állásom (még), lesz szép autóm (remélem ki is tudom fizetni), jártam Görögországban, Indiában, Franciaországot körbeutaztam, Velencén karneváloztam, végjártam a dél-olasz vulkánokat, várostlátogattam Madridban, megmásztam a Magas-Atlasz legmagasabb csúcsát, 4167 métert, van egy párom, akinél jobbat el sem tudnék képzelni (csak az a szívfájdalmam, hogy keveset látom), szép lakásom van, már nem sok hiányzik a boldogsághoz… Reméljük a következő öt éves összegzésben már azt írom, hogy semmi sem hiányzik a boldogsághoz...

Jajj, cicca…

…a látszat csal - nem, nem vagyok nótás kedvemben. És sajnos az örökzöld nótát idézve nem én eszem a valaki csöpp kis száját, hanem a csöpp agyú macskáim ettek a csöpp kis szájukkal valami olyasmit, amit mondhatni nem rendeltetés szerű használat következtében nem bírtak megemészteni. És még ha csak emésztési problémáik lennének… Persze kérdés, hogy önként voltak olyan balgák, vagy valami humán(us)nak nem nevezhető, két lábon járó, ahogy Gábor barátom fogalmazott: „lelki roggyant elbaszott génállományú abortuszmaradék” segített ehetővé varázsolni a két macska számára azt, ami nem fogyasztásra lett kitalálva. Dühös vagyok, és közben reménykedem, és imádkozom… De mi is történt? Facebook-kedvelő-látogató barátaim végizgulták, végig aggódták velem a mai (szept. 6-i) napot. De aki nem jár ilyesfajta közösségépítő oldalakra, azoknak elmesélem, aki jár, az se csukja most be az ablakot, mert töviről-hegyire jön a történet.

Tudni kell a két macskáról, nevezzük eztán őket nevükön, Pisztácia (mert a szeme olyan szép zöld), röviden Piszti az anyacicánk, ő már idestova hat éve velünk van, és Cigu, az ő fia (Cigu, mert amikor anyu belenézett az alomba, az első szava az volt: ez a kis cigány a nyakunkon fog maradni – és lőn), Piszti kis tigriscsíkos, fehér pofival, vöröses bundával, Cigu pedig a kis párduc, fekete, mint a korom. Mindkettő ivartalanítva lett, elkerülendő a bűzzel járó jelöléseket, az évenként kétszer ismétlődő násznyirvákolást (éjszakákon át, csak is a te ablakod alatt, hogy tudd, jó dolga van a macskádnak), a nászért folyó harcban szerzett sérülések ápolgatását, és persze a felesleges szaporulatot.

A cica nem véletlenül került a házhoz, először is, én akartam, mert imádtam őket, és jó gyógymódnak tűnt a macskaszőrallergiámat kezelni… Tudjátok hogy van, ami nem öl meg, az erősít. Biztos nem tartotok normálisnak, de a teóriám, miszerint nem érdekel, hogy taknyom-nyálam folyik, prüszkölök, és vakarózom a kiütésektől, amit a macskaszőrnek köszönhettem, szóval az elmélet működött. Gyakorlatilag napról napra tolódott az idő, amit tünetmentesen tudtam a macskával eltölteni, mígnem fél év macskaterápia után szinte gyógyultnak tekintem magam (tán a homeopátia is valami ilyesmi). A másik oka a macska ide kerülésének az volt, hogy egerünk volt. Gondoltuk bevetjük a hagyományos táplákláncot, hátha – és igen. Mióta macska van, egér nincs. Igaz mióta egér nincs, a macskák a madarakat vadásszák előszeretettel, de mondjuk, hogy ez így van rendjén, még ha nem is esik jól a lelkünknek.

Szóval itt ez a két cicus. Az egyik engem utál, mert elvittem ivartalaníttattni, és azóta hozzám kapcsolja az ott átélt borzalmakat, megértem, nem volt szép dolog tőlem, de vállaltam, és úgy gondoltam a felelős állattartással ez is velejár. Azóta (5 éve) nem nagyon hagyja magát általam simogatni Pisztácia őnaccsága, még mindig sértődött, és látványosan parolázik idegeneknek, demonstratíve, hogy ő márpediglen jó macska, én pedig kapjam be… Az elején még úgy gondoltam, hogy majd felejt. De nem. Így aztán Pisztit csak szerettem volna szeretgetni. Ellenben a fia, Cigu kandúr őméltósága bepótolta mindazt a dorombolást, amit anyujától nem kaptam meg. Ő igazi cicaként funkcionált, ha éhes volt nyávogott, ha simogatásra vágyott, nyávogott, ha csak beszélgetni akart, nyávogott – jaj, de nem még a múlt idő, még él (remélem).

Nagyjából így talán képbe kerültetek, kikről is van szó (már aki nem ismeri őket személyesen).

És akkor kronológiában a macskakálvária:

Csütörtök:

Napközben kint vagyok a kertben, játszom a kutyával, macskákat nem látom, de ez így napközben nem ad okot semmiféle gyanakvásra, ilyenkor a legtöbbször keresnek egy nyugodt helyet, és alszanak. Kora délután fedezem fel a kocsibeállón azt a hányást, ami még mindig nem keltette fel bennem az aggódó gazdit, a macskák csinálnak ilyet, biztos bezabált valami madarat, nem tetszett a gyomrának, kijött, oszt jóvan… volt már ilyen máskor is. Összevakargattam, fújoltam, fintorogtam, kidobtam.

Péntek:

Anyu kérdezi, mi van a macskákkal, mondtam, hogy nem tudom, tegnap nem láttam őket. Mondja, hogy ő sem. Kajálni se jöttek haza, pedig az esti 8-as nagyvacsora az mindig szent volt, sőt, addigra már szinte sorbaálltak a kajáért.

Szombat-vasárnap:

Macskáknak se híre, se hamva… Már kombinálok… Lehet nem kéne, de gyanakszom: egyszerre tűnik el mind a két macska… hmm… nem csavargósok (hála az ivartalanításnak), itt biztos valami idegenkezűség van, de ki lehetett? Kombináció: a macskák a szomszéd (év eleje óta már nem) üres telken szeretnek tanyázni, a leendő – most még csak építkező – új szomszéd tett már megjegyzést a macskákra, mi meg elnézést kértünk, és mondtuk, hogy sajnos nem tudjuk a macskáknak megtiltani, hogy átmenjenek, majd ha sűrűbben lesznek itt, majd a cicák leszoknak az átjárásról, szóval meg mertem volna esküdni, hogy ez az ember volt, aki megmérgezte az én kis állatkáimat (persze még nem biztos, hogy nem ő volt).

Hétfő:

Tartok befelé a munkahelyemre, dugó van, kések, hív anyám: Megvan a Cigu, de mint egy rongy, a fejét nem bírja emelni, a szája fel van akadva, rángatózik, nem tud inni, mit csináljon? Anyukám, orvoshoz kell vinni! Igen ám, de ez a herélt jószág nyom vagy 6-7 kilót, az állatdoki meg legalább negyed óra járás, szegény anyám belerokkan gyalogolni. Hívom öcsim, hazamegy-e. Nem megy. Mi legyen? Peti hívja Gábort (ő lakott nálunk évekig, ismeri a macskákat is, szereti is őket), aki azonnal ugrik (munkahelyről!), jön, és aggódik velünk együtt a cicáért (Gábor, itt is köszönöm, amit tettél). Fél órát várnak a remegő-hörgő-rángatózó macskával, mire sorra kerülnek. A doki is mérgezésre gyanakszik. Infúzió, görcsoldó, nyugtató, és türelem, no meg a remény, hogy reagál a cica. Ha reagál, ha jobban lesz, akkor van esély. Ha nem, abba talán jobb nem bele gondolni. Peti délután lemegy, meglátogatja Cigut, csodálkozom, mert ahogy én Pisztivel nem vagyok jó viszonyban, úgy ő Ciguval nincs kibékülve. Történt ugyanis, hogy Ciguka úgy döntött közelebbről megismerkedik Péter nappalijával. Péter ezt a hívatlan látogatást úgy akarta megtorolni, hogy nyakon ragadja a macskát, és kisebbfajta röppályára állítva (beleszámítva a törvényszerűséget, hogy a macskák mindig talpra esnek) kihajítja nagy ívben a lakásból az állatot, remélvén, hogy a jószág tanul az esetből. Igen ám, de Cigu úgy döntött, hogy mivel nem született madárnak, őt biza ne reptessék, átlendült védekezésből támadásba, és összekarmolta, nagyon csúnyán összekarmolta azt a kezet, ami ki akarta baszarintani a lakásból, végülis mondhatjuk, hogy teljes joggal. A karmolászásnak az ügyelet lett a vége, meg asszem egy tetanusz, és azóta – érthető módon – a ház két kandúrja két lépés távolságot tartanak. Nem tudom melyikük fél jobban melyiküktől (már ha félnek), de nem szívlelik egymást, az biztos. Szóval ezek után csodálkoztam, hogy az én tesóm elmegy beteglátogatóba a cicához, de milyen jó, hogy elment. Délután a következő jó hírt kaptam:

• „Peter: Cigu jól van. Még bólogat picit, de valószínűleg nem lesz maradandó baja. holnap reggel megyünk érte,valószínűleg elhozhatjuk, de majd meglátjuk hogy lesz. Az ilyen idegrendszeri tüneteket általában nem méreg, hanem vegyszer, pl autó fagyálló okoz, amit sajnos nagyon szeretnek a cicák mert édes. Olyan, mintha alkoholmérgezést kapott volna. Meg kell várni amíg kitisztul és valószínűleg teljesen ki tud tisztulni.”

Ennek tudatában átértékeltem kicsit a helyzetet. Lehet, hogy mégsem egy olyan könyörtelen gyilkos fog a szomszédba költözni, mint gondoltam? Adná az ég. A hétvégén lomtalanítás volt felénk, és elképzelhető, hogy valahol kukáztak valami fagyállót, vagy ki tudja mit… Szeretném hinni, hogy az emberiség még nem olyan romlott, hogy csak mert zavarja a köreit a macska jelenlétének puszta ténye, átmegy kegyetlen gyilkosba. Mert azt kegyetlennek tartom, aki olyan szert ad az állatnak, amitől az napokig vívja a haláltusáját. Ha halni kell, akkor az legyen gyors, és fájdalommentes. Vagy Ti nem így gondoljátok? Csak a legtöbb ember ahhoz meg túl beszari, vagy álszent, hogy fogjon egy nagy kést, és… na mindegy, inkább nem akarok se tippeket adni, se belegondolni.

Nem tudom Pisztiért lehet-e még reménykedni. Én még bízom benne, hogy túléli, vagy bízom benne, hogy nem szenved annyit, mint Cigu. Szóval BÍZOM, egyelőre más nem maradt.

Kedd délelőtt van. Reményekkel telve megyünk anyuval az állatorvoshoz. Abban a hitben, hogy hozzuk haza a cicát, főzünk neki csirkemellet, ápolgatjuk-szeretgetjük, és mintha mi sem történt volna, jönnek a dorombolós-nyávogós hétköznapok. De a doki nem vidám. És nincsenek jó hírei. Nagyon rosszakat meg nem akar mondani, látszik rajta, érezni a levegőben, de nincs kimondva. Szinte arról beszél, hogy csodára várunk. A cica megkapta az infúziókat, de nem pisil. Ami nem jó jel, ha nincs vizelet, nem működnek a vesék, akkor valószínűleg annyira károsodtak a belső szervek, hogy nincs tovább.... De ezt már magunk következtetjük ki, szűrjük ki a diplomatikus válaszok közül. Mi legyen? A cica fekszik, tényleg, mint egy darab rongy. Felismer, próbál mozogni, de csak a lábai remegnek, a fejét sem emeli. Megsimogatjuk, dorombolni próbál, de az se igazán megy neki. El kéne engedni... Nem tudunk döntést hozni. Anyu sír, pedig hányszor megkaptam, hogy úúútálja a macskáimat... Orvostól eljövünk, itthon én is sírok. Nem tudom mi lenne a helyes döntés. De azt tudom, hogy a másik cicámat nem szeretném így látni, azt is tudom, hogy ha ugyanazt kajálta be, mint Cigu, akkor valószínűleg neki már vége.

Várunk, nem tudom mire... most csak a csoda segíthet. Hiszek a csodákban.

Kedd este van. Bőgök. Most jöttünk az orvostól (Öcsém, Évi és Én), szegény cicám nem lett jobban. Nem akartam hagyni szenvedni egész éjjel, útálom, hogy nekem kellett kimondani, hogy legyen vége, de valakinek ki kellett mondani.

Még mindig hiszek a csodákban, de most nem talált ránk... Cigukám, nyugodj békében!

A durcás hölgy és a farmernadrág esete

A cím kicsit félreérthető, a durcás hölgynek semmi köze a farmernadrághoz, a történet kettő, különálló egészet alkot. Durcás hölgy egyenlő az én eladósorban lévő autómmal. A mese ott kezdődött, azon a vasárnapi délutánon, vagy talán inkább estén, amikor is szintúgy opelcorsás kollégám bejött hozzám, azzal a céllal, hogy megérdeklődje, hogyan is veszem én az autómat, mi az, hogy flottakedvezmény, meg hogy működik ez? Miután kitárgyaltuk, kicsúszott a száján, hogy az ő „Töfikéje” (ha jól emlékszem) is hisztis kicsit, kerreg-kattog-berreg a fényszórómagasságállítómotor (na ez aztán a többszörös szóösszetétet), és nem tudja mit csináljon vele. Felcsillant a szemem, hiszen én tudom a megoldást. Az én Durcás Hölgyem – nevezzük így, ha már kiérdemelte –, kb. 3 éves korában játszotta el ugyanezt velem. És amikor a szervizben ezelőtt 5 éve azt találták mondani, hogy 70 ezer plusz munkadíj a szerelés, majd elájultam. Majd rögtön magamhoz is tértem, és elkezdett nemcsak a motor kattogni, hanem az agyam is. Először is, minek nekem állítgatni a fényszórót? 70 ezerért pislogjanak csak a szembejövők egy évben egyszer, amikor kicsit jobban meg vagyok pakolva, és feljebb hord a „kislány” tekintete (akkor még kislány volt). Pislogok én is a sok halogénmacsótól, ha én kibírom, más is ki fogja. Szóval kattog az agyam, hol a megoldás. Azt már tudtam, hogy cserélni nem fogom ennyi pénzért, akkor már csak azt kell megfejteni, hogyan lehet a kerregést megszüntetni (ugyanis ha fel volt kapcsolva a lámpa, a motor automatikusan átkapcsolt traktorhang üzemmódba). Nem vagyok egy műszaki zseni, közel se. De arra gondoltam, mi lenne, ha nem kapna áramot? Akkoriban még nem vált szállóigévé az „áram van minden van” szlogen, de én megvilágosodtam a gondolattól. El kell vágni – az áram útját. Ifjúkori hévvel szegeztem neki a szerelőnek a kérdést: „Melyik mazzzagon kapja a motor az áramot?”. Szerelőnk ekkor még nem tudta mire készülök, mutatott egyre, majd elbizonytalanodott, elment, elkezdett egy könyvet lapozgatni, visszajött, mondta, hogy ezen a barnán, de MIÉRT? Mosolyogtam. Nem értette. Amikor közöltem vele, hogy csípőfogóval elő, mazzagot elvág, azt hitte viccelek. Pedig komolyan gondoltam. Elmagyaráztam neki. Felfogta. Elvágta. Azóta nincs kerregés. Idén júniusban vittem vizsgáztatni Durcás Hölgyet, mikor mindenen túl voltunk, odajött az ember, és közölte, hogy ne állítsam oda azt a tekerőt, mert elvakítom a szembejövőket. Rá is mosolyogtam, és mondtam neki, hogy én azt bizony oda állítom, ahová kedvem tartja. Ekkor belekezdett volna egy biztonságtechnikai kiselőadásba (bár nem hiszem, hogy ezért fizetik ott), de szavába vágtam, és közöltem vele: öt éve nem működik, talán ez problémát jelent a vizsgáztatásnál? Nem jelentett. Szóval jól megvagyunk/voltunk a fényszóró magasságának állítgatása nélkül. És itt jön képbe a kollégám, mondtam neki, gyere, megmutatom melyik drót elvágásával lehet elbúcsúzni a kerregéstől. Mutattam volna. Ugyanis a motorháztetőm nem akart nyílni. Feszegettem, húzogattam, semmi. Mondtam Zsótinak, próbálja meg ő is. Neki se ment. Nincs mese, itt valami bowdenszakadás lehet, szerelő kell. Másnap fel is hívtam. Következő napra kaptam is időpontot. Ahová el is mentem. Szerelő jön, kart meghúz, motorház nyílik. Ott álltam, és éreztem, amit minden szőke nő érezhet… Nincs az autónak semmi baja. Minden szép. Minden jó. Minden tökéletes. De engem szivat… csak mert meg akarok tőle válni? És mondjátok még, hogy nincs a gépeknek lelkük… vagy csak túl sok Stephen Kinget olvastam? Vagy csak bizonyságtételeket kapok, hogy ne bánjam a cserét? Hogy igazán megérezzem, hogy ennek tényleg eljött az ideje? Hogy tudjam, ha megtartom Durcás Hölgyet sok-sok ilyen kellemetlenséggel kell szembenézzek? Nem tudom, mindenesetre örülnék, ha a következő 2 hónapban nem okozna nekem meglepetéseket… drága meglepetéseket pláne.

No és mi van a farmernadrággal? Megfogadtam, hogy mostantól akkor spórolás. Mert jön az új kocsi, kell a lóvé, nem lehet már ész nélkül költekezni (nem mintha eddig jellemző lett volna rám. Meg is álltam a vásárlást, de mégse. Szerdán délelőtt az volt a programunk, hogy elmegyünk párommal és Anyukájával vásárolni, farmernadrágot, a Kedves Anyósnak, névnapjára. Így ugyan nincs meglepetés, de legalább olyasmit kap, ami biztos, hogy jó, és szüksége van rá és örül neki. Ott álltam a boltban, míg ők vásároltak, próbáltak, hoztam a kisebb méretet, vittem a nagyobbat, és közben veszekedtem magamban magammal, hogy kéne farmer – nem kell farmer. Jó lenne új farmer – nincs szükséged új farmerre… És hősként távoztam üres kézzel a boltból. Meg is állapítottam magamban, hogy így kell ezt, megy ez neked. Időnk még volt, és gondoltam egyet, mondtam Levinek, fussunk még be a kedvenc üzletembe, hiszen nagy-nagy leértékelések vannak, hátha találok valamit (itt már éreztem, hogy eddig tartott a „hősies-spórolós Zsuzsi”, és átvette a „szórd a pénzed amíg van Zsuzsi” az irányítást). Bementünk. Nézelődtünk, igazából nem fogott meg semmi. Megállapítottam, hogy amit múltkor próbáltam ruhát, és olyan közepesen tetszett, le van árazva, 9000-ről 2700-re. Már-már eljátszottam a gondolattal, hogy ennyiért megéri, meg kéne venni. Aztán jött a hősies-spórolós Zsuzsi, és úgy döntött nem kell az neki télire. Találtam egy karikát (ilyen nagy forgós karikákra vannak felválfázva a ruhák), amire az volt írva, 290 ft-tól… Na ez az, ez én helyem. Hajrá, turkálásra fel. Mint a narkós, akinek elvonási tünetei vannak, komolyan, éppen csak a nyálam nem csorgott, hogy itt majd én most kincseket fogok találni, szinte ingyen. Szóval forgatom ezt a vacakot, csupa nagymamadizájnos nájlonruha, egyszercsak leakasztok egy farmert. 42-es. Hoppá (na mostmár országvilág tudja a méretem, sebaj). Mennyiért? 490 ft a címkén. Nem akarok hinni a szememnek. Keresem Leventét. Odahívom. Mondom: nézd már meg, mi a hibája, valami kell, hogy legyen, ennyi pénzért nem lehet tökéletes. Pedig az volt. Pláne, amikor a próbafülkében felvettem. Mintha csak rám várt volna. Ott álltam, a rámszabott nadrágban, a 490 forintos nadrágban, és nem tudtam hová tenni a dolgot. Gondoltam, ez most ajándék az égiektől, mert jól viseltem magam, és nem vettem 7 ezerért? Vagy egyszerűen csak megteremtetettem magamnak a gondolataimmal (ja, tudom, túl sok ezoterikus könyvet olvasok), vagy hogy van ez? Levi le akart beszélni az egyikről, mondván, hogy majdnem ugyanolyanom van már. Nem hagytam magam. 490 ft… háromszázért veszek egy liter tejet, dehogy hagyom ott, még ha berakom a szekrénybe, és két év múlva fogom csak felvenni, akkor is megéri. Egy zippzárcsere többe kerül. A kis mini barna ruhára viszont nem hagytam magam rábeszélni, ámbár nem is adtam fel, jövő héten még benézek, hátha rákerül az is a 290-es karikára, esélyem van rá, 3 db volt, mindhárom az én méretem…