Első éjszaka után vagyunk a szép új hálószobánkban. Azon gondolkodtam, hogy ugyan itt lakom már vagy hat éve, de még nem aludtam a lakásnak abban a helyiségében... hm... Fura is volt. Nem is találtam nagyon a helyem, hiába volt az ágy a régi és kényelmes, hiába szuszogott mellettem a férjem, leginkább úgy éreztem, mintha valahol messze földön lennék egy szállodai szobában. Értitek ti ezt? Aztán a bajt csak tetézte, hogy elkezdtem fulladni, valószínűleg a friss bútor, friss és büdös és vegyszerekkel teli szagától... Nesze neked allergiás asztma....
Aztán átrendeztük kicsit a gyerekszobát is. Kétszer is, mert így nem tetszett:
Végül így lett, és azt hiszem maradni is fog,
némi apróság hiányzik még: Beustól kapott kis éjjeli fénynek kéne helyet találni és felfúrni. De amíg nem tudom hol lesz igazán jó helyen, nem akarok fúrni. És talán a pelenkázó környékére is át kéne gondolni valami világítást, mert ugyan a lehető legfényesebb helyen van az asztal, amíg világos van kint, de mihelyst lemegy a nap, pont a hátam mögül kapok majd csak fényt, amit pont el is fogok takarni.
Áttakarítottam a kiságyat, beüzemeltem a légzésfigyelőt, felhúztam az ágyneműt, és megküzdöttem a baldachin nevű találmánnyal is. Nézzétek milyen csalogatóan tündéri:
Egyelőre letakartam egy lepedővel, ne porosodjon, mert ugye papírforma szerint van még nyolc nap, plusz a kórházi tartózkodás is, akár... Ki tudja... Az biztos, hogy negyed óra, fél óra fizikai aktivitás után úgy érzem magam, mint akinek lemerült az eleme... Nem vagyok rosszul, nem fáj semmim, csak épp minden egyre lassabban megy, minden egyre "terhesebb". Felmostam a lépcsőházat, 10 perc, kipihenni a fáradalmakat fél óra... Nem is tudom mi lenne velem anyukám nélkül. Na ő amilyen kicsi, annyival több energia van benne, úgy kellett ma könyörögni, hogy álljunk le, elég ennyi mára, majd holnap lemossuk az ajtókat, felmosunk, stb... És nem hagyhatom ki a felsorolásból az én drága Uramat se, férfiakat megszégyenítő módon kezeli a porszívót, velünk volt, pakolt, szortírozott, na egy szónak is száz a vége: büszke vagyok a családomra! És akkor még öcsimről nem is esett szó, jött, amikor bútort kellett tologatni, amikor villanyt kellett szerelni, itt volt,.. Nem tudom mondtam-e már: szeretem őket :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése