És eljött a nagy túra napja. Még szinte ki se nyílt a szemem, amikor Zsuzsi következő kijelentését hallom: „Baaaaaasszuuuus, ez a qrva nagy hegy már tegnap este is itt volt???” Kinéztem az ablakon, és lám-lám, egy hatalmas, hófödte hegygerinc, a felkelő nap fényétől rózsaszínben tündöklő csúcsok. Igen. Szép és káprázatos, és ma megmásszuk.
Reggeli után indulunk neki a túránknak. Azt mondja a vezetőnk, ha egy picit fázunk, akkor hegynek fel pont jó lesz. Nem fáztam, pedig nem voltam túlöltözve. Ámbár lehet, a nagyon akciósan vett aláöltözetem működik, mert még soha nem fáztam benne, pedig vékonyka a drágám. Elhagytuk az út szélén parkírozó lovas szánokat, váltottunk jegyet (igen, már az erdőbe is belépőt szednek), majd nekiveselkedtünk a turistaútnak. Az út hatalmas havas fenyők között kacskaringózott, igazándiból sok látvány nem volt. Rá is kapcsoltam, még Leventém meg is dicsért, hogy milyen jól jövök. Aztán amikor kiértünk a gerincre és gyönyörű panoráma nyílott a völgyre és a környező hegycsúcsokra, na akkor húztam be a kéziféket, vettem elő a fényképezőt, és próbáltam betelni azzal a látvánnyal, amivel nem lehet betelni. Tapasztalt vezetőnk szerint 10 esetből egyszer adódik ilyen idő. Hát hálás is voltam az égieknek. Hálám jeléül – vagy inkább a hülyeség tanúbizonyságaként – nekiálltam vetkőzni, illetve még csak kigombolkozni. Nem kellett volna. Felértünk a Murowaniec menedékházba, és én úgy éreztem, ezt az isten adta jó napsütést kell élvezni, ezért aztán lekuporodtunk egy padra, jó kis szélárnyékos helyre, és az agyatlanságot továbbfejlesztve, vetkőztem: hát hadd száradjon már a jó kis napsütésben a vizes pólóm. Persze, mondhatod kedves olvasóm, hogy de hát tapasztalt túrázó vagy Zsuzsi, hogy csinálhatsz ekkora baromságot… most már tudom. Akkor és ott úgy éreztem, hogy 20 fok van és tavasz. Közben -8 fok volt, és tomboló tél, némi napsütéssel. Már tudom. Bár az is lehet, hogy nem tüdőgyulladást szedtem ott össze, hanem csak elkapott a hetek óta kerülgetett influenza. Vagy a kettő együtt. Vagy ki tudja. Mindegy is. Ott és akkor rettentően élveztem a helyet is, az időt is, aztán most két hétig nyögöm (akarom mondani köhögöm) a saját hülyeségem. De hagyjuk a nyavaját másra… Mivel extra jó idő volt, és állítólag a csapat extra jól bírta a túrát, egy extra sétát is beiktattak szervezőink. Egy tóhoz, nevezetesen a Fekete-tóhoz kerültünk egyet, ami alapjában véve nagyon kecsegtetően hangzott, hogy a Tátra nemtom hányadik legnagyobb, vagy legmélyebb tavacskáját fogjuk meglátni. Hittük, hogy meg fogjuk látni, vagyis eszünkbe, nekem legalábbis eszembe nem jutott, hogy tél van, s biza ilyenkor a legmélyebb tavak is befagynak. Ergó, egy tónak a helyét fogjuk látni, elképzelhetjük, hogy nyáron milyen szép kék és zöld színben pompázik, odagondolhatjuk a vízre a körbeölelő hegyek tükörképét, stb… Persze gyanút foghattam volna, hogy nem túl nagy vizuális élményben lesz részem, amikor a vezérünk – amolyan szépen és alázatosan – megkért minket, saját biztonságunk érdekében ne menjünk rá a jégre. Persze milyen a magyar? Már csak azért is? Csesszünk ki jól a túravezetővel, mutassuk meg neki, hogy lám, mi milyen fasza gyerekek vagyunk, és többek rámentek. Én drukkoltam, hogy ha netán beszakadna mégis a jég, Darwin-díjas kollégáim zsebében remélhetőleg jó sok kő van, hamarább süllyedjenek… De mindenki megúszta – szárazon.
Innen majdnem ugyanazon az úton mentünk vissza Zakopanéba, mint ahol feljöttünk, úgy fél útig. Aztán jött nagyon jól a túrabot, mert helyenként nagyon durván csúszott az ösvény, és igen meredek is volt. Időnként jobbnak láttuk, ha mi magunk tesszük le a fenekünket, és féligmeddig „popsízve” csordogálunk le a hegyről. Többször eszembe jutott a régi bakancsom, hogy milyen jól tettem, hogy lecseréltem… pláne amikor felfedeztem, hogy annak a leánynak is pont olyan típusú lábbelije van, aki szegény önszántán kívül többet van vízszintben, mint függőben.
Már majdnem visszaértünk a faluba, amikor felfedeztünk egy sajtot áruló bácsit. Hetyke bajsza alatt, közömbösen szolgálta ki a csoportot. „Egyet ebből, egyet abból” – mutatták utastársaink bőszen. Aztán amikor rám került a sor: „Ebből négyet, abból hatot, amabból hármat”… Emberünk szeme kikerekedett, bajuszkája alól mosoly csillant, és még a kezét is megremegni láttam a nagy boldogságtól, hogy na most ő aztán milyen jó üzletet csinál. Jelzem én is örültem a sajtnak. De miért is? Oscypeknek hívják és a Tátrában élő emberek sajtja. Orsó alakú. 17–23 cm hosszú és a legszélesebb pontján 6–10 cm vastag. Súlya 60–80 dekagramm. Vágott felülete krémszínű, a sajt kérge sötétebb, de fehéres is lehet. A sajt külseje szalmaszínű, világosbarna, enyhén fényes. Kemény, füstölt és kissé sós ízű. Készítéséhez lengyel hegyi juhok tejét használják. Amennyiben tehéntejet is felhasználnak előállításához, az a lengyel vörösmarha teje lehet. Ezután a tejet szobahőmérsékleten állni hagyják, hogy megsavanyodjon, majd a savanyú tejet összekeverik friss tejjel. A felhasznált tej legalább 60%-a juhtej kell legyen. A tejet enzimmel oltják be, és a sajt megszilárdul. A megalvadt masszát hagyományos eszközökkel darabolják. Majd miután a sajtdarabok lesüllyednek a tárolóedény aljára, a tejsavót eltávolítják. A térfogat a felére csökken. A csomókat szétnyomják és a sajtot kiemelik. A sajtmasszát kézzel ledarálják, gömbölyűre formázzák és savóba süllyesztik. A sajtot gömbölyűre alakítják, egy vékony tűvel felszúrják. A gömbre a tű mentén nyomást gyakorolnak, így dupla gúla alakot vesz fel. A legszélesebb átmérőnél gyűrűt helyeznek a sajtra. A gyűrűt leveszik, a sajtot kézzel formázzák, és felületét simára alakítják. Ez után hideg vízbe helyezik, hogy megőrizze a kialakított formát. Áztatják páclében – akár 24 órán keresztül. 12–24 órán át szárítják a sajtot. Hideg füstön 3–7 napig füstölik a sajtot. Tehát ott tartottam, hogy az eladó bácsi boldog volt, meg én is a másfél kilónyi oscypekemmel. Igen ám, de mire hazaértünk, akarom mondani a szállásunkra, Levi is kinyögte, hogy apujának, meg anyujának, meg hát úgy otthonra is jó lenne. Itt látszott összedőlni a tervem, hogy viszek a kollégáknak, a barátoknak, anyumnak, öcsémnek, meg magamnak is a sajtból. Elmorzsoltam a fogaim közt egy „bammmeg miért nem szóltál előbb”-öt, és reménykedtem, hogy még sikerül beszerezni a már majdnem ipari mennyiség mellé még egy kicsit. Sikerült. Nekiindult vacsorázni. A terv az volt, hogy a csapat együtt, egy helyre ül be. De a mi jó vezetőnknek nem sikerült egy helyre foglalnia asztalt, míg mi élményfürdőztünk, ez volt a „feladat”.
Ja, élményfürdő. Még el se indultunk, de telefonon leegyeztettük Zsuzsival az igényeket: „Zsuzsi – szauna, Imi – csúzda, Levente – úszómedence, Én – melegvizes bugyborgató… aztán este a vacsoránál megbeszéljük, kinek milyen volt.” És sokat nem tévedtem az elgondolással, mert Levit alig tudtuk kipecázni az úszómedencéből, Imit alig lehetett levakarni a csúzdáról, engem és Zsuzsit viszont egyáltalán nem lehetett kiszedni a melegvizes bugyogóból. Mi oda betettük a seggünket, és majd a másfél óra leteltével kijöttünk, és távoztunk az élményfürdőből. Hogy milyen volt a csúzda? Kérdezzétek Imit… No és eztán indultunk el vacsorázni. Nagyjából öten, ötféle igényekkel. Ez túl hangos, az túl csendes, ez drága, az olcsó, itt túl sokan vannak, ott túl kevesen. Bennem csak az tartotta a lelket, hogy sikerült még a főutcán beszerezzek mintegy másfél kilónyi sajtot, ettől nyugodt voltam, hogy éhen nem halok, és még talán haza is kerül belül valamennyi. Útáltam az egészet, látván, hogy a grillezett húsokon kívül sok vega opció nincs. Nagy nehezen betértünk egy lacikonyha jellegű kajáldába. Ott szállt el az összes türelmem, energiám és mindenem. Kábé úgy voltam vele, csak egyetek, és húzzunk haza. Nem voltam éhes, és nem volt kedvem semmihez. Ilyenkor érzem, hogy a vegaságom néha egyenlő egy tortúrával. Hülye kérdések… nincskedvem válaszok. Egy paradicsomlevest tettem magamévá, háááát… Anyué jobb. Zsuzsiék tünemények voltak, látták rajtam a „gameover” táblát, próbáltak a kedvemben járni, és szereztek nekem mézsört. Lengyelországban a középkor óta készítik, az ország legrégebbi népi itala - a gabonasör és a vodka később honosodott meg. A mézsört alkoholos fermentálással nyerik, mely során a mézet vízzel felhígítják, majd komlókivonatot adnak hozzá. Fűszerekkel vagy gyümölcslevekkel ízesítik. Szobahőmérsékleten szolgálják fel, télen forrón, fűszerezetten isszák. Forrón kaptam, és inkább hasonlított egy jó erős-édes forralt borra, mint sem sörre. Érdekes volt, egyszer meg kell kóstolni, de nem fogok sírni utána, mint ahogy a szirupos meleg sör után se. Hazafelé még beugrottunk egy éjjelnappaliba, egyrészt reggelit kellett venni, másrészt nekem muszáj volt beszerezni az alkoholtartalmú itókáimat. Egy kis zubrowka mindenképpen kell… a wisniowkát és a krupnikot is meg kell itthon ismertetni a népekkel. Tehát vásároltunk. Még egy kis sajtot is, biztos ami biztos. Mire visszagyalogoltunk a szállásra (10-15 perc), mindenki hulla volt, én meg úgy éreztem, a vacsora előtti mélypontomon olyatén lendültem túl, hogy reggelig tudnék mulatni, mondjuk egy Tankcsapda koncerten. De koncert se volt, mulatásra hajlamos partner se volt, így aztán betolattam a hálózsákomba, és megpróbáltam én is jobb létre, akarom mondani álomba szenderülni.
Vasárnap hajnalban összecuccoltunk, már éreztem, hogy nem vagyok százas, gondoltam túl sokat ettem-ittam összevissza, úgy döntöttem, hogy csak egy kis gyümölccsel örvendeztetem meg a szervezetem. Egyébként sem szoktam reggelizni, mióta az eszemet tudom ébredés után 3-4 órával esik jól a kaja. Lehet rossz szokás, de már általános iskolás koromban is akkor voltam jól, ha a tízóraiig békében hagyták a gyomromat. Reggeli után elkezdtük kihordani a motyónkat a buszba, és felkészültünk lelkileg az utolsó napra. Még egy túra. Nem lesz nehéz, röhögve kibírjuk. A Morskie Oko-t körbevevő erdőség szélére buszoztunk. Innen gyalog mentünkk, hatalmas havas fenyvesek közt, ahol néha szánok suhantak el mellettünk. Útközben megpillantottuk a Mickiewicz-vízeséseket, amik egymástól jól elkülöníthető három lépcsőből állnak – állítólag legalábbis, mi csak egy befagyott patakocskát véltünk felfedezni. Utunkat folytatva egy kisebb emelkedős rész leküzdésével megérkezünk a Halas-tóhoz (Morskie Oko), ami 50,8 méter mélységével a Lengyel-Tátra negyedik legmélyebb tava. Innen fantasztikus látvány nyílik a Rysy (2499 m), Czarny (2410 m) Posredni (2393 m), Wielki (2428 m) és a magányosan „álldogáló” Mnich (2070 m) csúcsokra. A Havas-tavi menedékházban költöttük el utolsó zlotyijainkat, és ettünk egy sült túrós palacsintát, amivel erőt gyűjtöttünk a visszaúthoz. Kellett is az erő, mert a fene se gondolta, hogy mint valami náci erőltetett menet, egy slunggal kell leszaladjunk a hegyről. 9 km-t tettünk meg, megállás nélkül. Nem tudom hová és miért kellett úgy rohanni, hisz nem estelett ránk, időben voltunk, de biztos sietett valaki haza. Én meg szenvedtem. Szerintem már ott és akkor a láztól. Egyébként 1997-ben II. János Pál pápa is ellátogatott a Halas-tóhoz, a házban számos fénykép árulkodik erről, állítólag akkor építették az aszfalt utat, amin volt szerencsém menetelni, hogy milyen monoton, és mennyire unalmas, és mennyire fárasztó, hogy amikor alig élsz, ugrabugrálsz elfelé a lovas szánok elől, hogy kedved lenne felpattanni egyre, hogy vége legyen a szenvedéseidnek, de nincs már pénzed, mert az utolsó fillérekből is sört veszel a tesódnak, és csokit a „sógornődnek”. De persze büszke vagy magadra, hogy megcsináltad, még ha utolsónak is, végül is csak te érzed, hogy milyen pokoli szenvedés megy végig rajtad, csak te tudod, hogy ilyenkor normális ember otthon fekszik és aszpirin c-t kortyolgat, és jajveszékel a távirányító után. Te meg 18 km-es erőltetett menetben mész, és hajt valami. Bizonyítani akarsz magadnak, és felcseng a füledben a klasszikus:
- Egy gondolat bánt engemet:
- Ágyban, párnák közt halni meg!
- …
- Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
- Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
- Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
- Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...
Így egy hét távlatából, túl a 39.1-es lázon, lassan túl nyolc darab herpeszen, lassan túl a megszűnni nem akaró köhögésen, igazat kell adjak Petőfinek: „ne ily halált adj énnekem.”
Még több fotót ide kattintva nézhetsz!
