...lassan három hete, és ma már pont két hete vagyunk itthon. Gondoltam, hogy nem lesz könnyű, de azt nem sejtettem, hogy ennyire nehéz lesz. Mire megoldjuk az egyik problémát, jön a másik. És azt mondják a tapasztaltak, szokjak hozzá: minden napra jut majd valami aggódnivaló. Szóval ma két hete, hogy itthon vagyunk, és hát nagyon jó itthon. Megszoktam az átlag 23-24 fokot, én, aki 19-ben éreztem jól magam. És képzeljétek, ma végre voltam Inezkutyával egy "utcavége" sétán is, nagyon jót tett a lelkemnek, hiányzik a kis szőrmók. Persze a százhuszonhatodik érzékével tudja a kis dög, hogy ha botot fog a szájába és rázza a fejét mint az őrült, akkor a gazdi elolvad, és repes a szíve a boldogságtól. Ezért hát produkálta magát bőszen.
De hogy is volt azon a lassan három héttel ezelőtti napon? Reggel vettem a kis retikülöm, és bevonultam a terhesgondozóba, a szokásos ctg-re. Ami szokásosan minősíthetetlenül rossz volt. Tudtam, hogy ismétlés lesz belőle. De mivel a dokim szabin volt, nagyjából a szülészeten le se szarták, hogy ott vagyok. Ücsörögtem úgy 11-től, majdnem kettőig, amikor már-már az idegbaj kerülgetett. Mert az egyik doki elszalad a műtőbe, majd jön, a másik vizitel, amaz ebédel, és senkit nem izgat a tény, hogy a kismama 9-kor evett utoljára... gondoltam, ha beájulok lehet foglalkoznak velem? No a lényeg, hogy valamikor kettőkör jött egy orvos, aki éppen "rámért", és elvonultunk az ultrahangos helyiségbe, flowmetriára. Nem mertem nagyon semmit kérdezni, mert úgy ráncolta a doki a homlokát, hogy tudtam: baj van. A doki sem mondott igazán semmit, csak hogy nem túl jók az értékek. Kezem-lábam remegett, már nemcsak az éhségtől. Anyum szegény ahelyett, hogy megnyugtatott volna, idegesebb volt, mint én. Visszamentünk a szülészetre, és a főorvos, meg másik három orvos minikonzíliumot tartott, és közölték: fél 4, műtő, császár. Ha én is így gondolom. Nem, én erre nem gondoltam, annyira biztos voltam benne, hogy komplikációmentes terhességnek normális szülés lesz a vége. Csak annyit mondtam a dokinak: "Hát maguk több ilyet láttak mint én, ha úgy gondolják szükséges, akkor hajrá." A nagyon vicces főorvos erre azt válaszolta: "Tudja anyuka, ide nagyon tájékozott kismamák járnak, akik rettentő sokat olvasgatnak az interneten, és jobban tudják a dolgokat nálunk..." Fél 3 is volt már, amikor a hasamon a harmadik ctg-vel, felhívtam Levit, hogy jönni kéne, behozni a táskámat. Elvileg 3-ig dolgozott Esztergomban, de elengedték előbb. És nem tudom hogy csinálta, de mire fél 4-kor engem betoltak a műtőbe, ő már ott ült a kisablaknál szép zöld ruhában. Nem tudom, hogy keveredett be, amikor nem akart bent lenni a szülésnél. És ha a szülést nem akarta végignézni, akkor gondolom a műtétre se lett volna nagyon kiváncsi. Szerintem csak be akarta hozni a táskámat, aztán magával ragadták az események. És azt sem tudom, és belegondolni sem nagyon merek, hogy egy óra leforgása alatt hogy ért Esztergomból Pomázra, hogy öltözött át munkásruhából, és Pomázról hogy ért be a Margit kórházba. Nem akarom tudni, hogy mennyivel száguldozott át Dobogókőnek a hegyen, jobb, ha nem tudom.
Szóval ott feküdtem az asztalon, apa meg figyelt az ablakon. Közben megjött a dokim is. Megkaptam a hátamba a spinális érzéstelenítést (Gerinc közeli, vezetéses érzéstelenítési technikák egyik típusa. Az érzéstelenítés során az alsó ágyéki csigolyák magasságában, a gerincvelőt burkoló vastag réteget is átszúrva, a gerincvelőt körülvevő folyadékba adják a helyi érzéstelenítőt), feltettek mindenféle számomra bugyuta kérdést: vizes vattát huzogattak hol a hasamon, hol a lábamon, és el kellett mondjam hol érzem melegnek vagy hidegnek... Közben a fejemen maszk, nyomták belém az oxigént, a kezemben infúzió, nyomták belém a jóég tudja mit, közben kérdések: nem szédülök? Nincs hányingerem? Nincs, csak legyünk már túl rajta... Próbáltam megszámolni hányan vannak bent, nem sikerült. Az biztos, hogy bent volt a főorvos, a doktornőm, az altatóorvos, egy nagyon jópofának látszani akaró, bár igen fárasztó poénokat lövöldöző fogdmeg-ápoló, aztán egy kedves hölgy, aki percenként megkérdezte, hogy vagyok, volt egy nővérke, aki elszaladt a gyerekkel, meg szerintem még vagy két ember, akiket nem tudok beazonosítani, hogy kik voltak és mit csináltak bent. Mindenesetre a kis műtő tömve volt zöld ruhás emberekkel, én meg csak feküdtem ott középen, mint egy darab kő. A babát hipphopp kikapták, felemelték kb. 5,5 másodpercre, kicsit nyekergett, majd balra elhúzott vele a nővérke. Bennem matattak eztán is még vagy 40 percet… Olyan érzés volt, mint a fogorvosnál: ugyan le vagy zsibbasztva, de azért érzed, hogy cincálnak… A nagy matatás, akarom mondani műtét közepette egyszercsak megjelentek a fiammal. Az arcom mellé tették, szemezhettem vele úgy 12 másodpercig, feltették a kérdést: „Na, jó lesz anyuka???” – majd elvonultak vele. Fél öt felé végeztek velem is, áttoltak az őrzőbe, és a lelkemre kötötték, hogy meg ne emeljem a fejem, ha nem akarok napokig fejfájni… Nem akartam. Kaptam klasszik kórházi vagy menzás teát, de eléggé fura volt, hogy innom KELL, de a fejemet nem mozdíthatom… Bejött Levim, kértem, hogy hozza be a termoszom, abból talán fog menni fejemelés nélkül inni. Örültünk egymásnak, én meg annak, hogy legalább ő látta, legalább ő megfoghatta a fiunkat. Elrendeztük a dolgokat, megbeszéltük mit vigyen haza, hogy anyum halálra aggódja magát kint, és hogy megjött Barbi is. Hihetetlen volt, de addig ügyeskedtek, míg anyum is bejött hozzám, meg Barbi is. Nekem hat óra volt előirányozva itt az őrzőben, tehát úgy számoltam éjfél körül szabadulok. Olyan 9-ig még jól is voltam, akkor kezdett kimenni az érzéselenítő hatása. És hogy a baj nem jár egyedül, valahonnan jó hangosan behallatszott a valóvilág… Na mondom most pont ez kell nekem… Mire ezt így ki is gondoltam, hirtelen váltással egy focimeccs hangjaiba csöppentem… egyre jobb… Csak reménykedtem, hogy operarajongó nincs a szülőszobán, mert azt is hasonlóan nehezen tudtam volna elviselni. Szóval ott feküdtem, fejemet nem mozdítottam, hallgattam egy darabig a vv-sek mindennapjait, majd Gundel-Takács közvetítését, és kezdtem érezni, hogy mindjárt a legkisebb bajom lesz, hogy mi szól a folyosón. Ahogy ment ki az érzéstelenítés hatása, úgy kezdett egyre kevésbé őszinte lenni a mosolyom. Ha nem mozdultam, még csak-csak elvoltam. Aztán úgy 11 tájban megjelent a nővérke, és kurtán annyit mondott: „Megyünk zuhanyozni!” Haha… vicces, mert már az is fizikai képtelenség, hogy én felüljek, nemhogy menjek… pláne zuhanyozni. De a néni nem viccelt. Percekbe telt, mire felépítettem a stratégiát, hogy fekszem a hátamról egyáltalán oldalra. Pokoli volt. Aztán még pokolibb, amikor lelógattam a lábaim az ágyról, és bár azt gondoltam nem lehet fokozni a fájdalmakat, de amikor a kezemmel próbáltam feltolni magam, hát simán úgy éreztem, hogy ketté fogok szakadni. Persze az ápolónő nem segített… gondolta oldjam meg magam. Nem álhat eztán minden percben mellettem valaki, aki segít. Nagyon büszke voltam, hogy úgy öt perc leforgása alatt sikerült felüljek. Kicsit megpihenhettem, és erőt vehettem magamon, hogy felálljak. Utoljára a Toubkalra felfelé menet éreztem azt a semmihez sem hasonlítható dolgot, hogy mennél, de nem bírsz. Tyúklépében, nem tudom mennyi nyögdécseléssel tarkítva totyogtam ki a kb. 10 méterre lévő zuhanyzóhoz. És a kihívást ha lehet tetézni, akkor a zuhanytálcára való fellépés jelentette az aznapi csúcstámadást. De ahogy megmásztam a Magas-Atlaszt, úgy „megcsináltam” ezt is. Már csak fel kellett öltözni, és a kerekesszékbe belezuttyanni… Szinte gyerekjáték volt.
Éjfélt ütött az óra, amikor áttoltak az osztályra. Az első jó hír az volt, hogy benézhetünk Botondhoz. Szinte megtáltosodva pattantam ki a székből, és a boldogságtól minden fájdalmam elillant, végre láthatom a fiam. A bevásárlókocsikból átavanzsált „gyerekágyak” között, könnyekkel küszködve álltam a kis csöppségem felett.
A kis picurkám 52 centi és 2700 grammal látta meg a napvilágot. A nagy boldogságomat hamar elvették, amikor tájékoztattak: nagyon alacsony a cukra, és hiába itatják cukrosvízzel (ha jól emlékszem), folyton leesik neki. De most csak menjek, és aludjak nyugodtan, majd reggelre kiderül mi lesz… - nem tudom miből gondolták, hogy anyuka tud aludni nyugodtan… Pláne amikor besétáltam a „császáros szobába”, ahol már öten feküdtek rajtam kívül. Öt anyuka, meg azt hiszem éppen akkor három újszülött. Ha éppen nem valamelyik anyuka horkolt partra vetett bálna módjára, akkor biztos, hogy valamelyik csecsemő sírt, vagy éppen tette tele a pelusát. Esélytelennek éreztem pihenni, azzal a gondolattal, hogy vajon az én fiam hogy van. Ha sír, vajon felveszik? És vajon mikor foghatom már meg, és mikor ölelhetem magamhoz? Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben azért csak-csak bealukáltam egy-egy fél órára.
Csütörtök reggel aztán jött a második pofon az élettől: a gyerek ledobja a cukrát folyton, ezért infúzióra tették. Bemehetek hozzá. Mentem is, de túl sokáig nem bírtam.
Be volt tolva két inkubátor közé a kis bevásárlókocsi-ágya, ha sikerült is egy széket odahúzzak, rögtön útban voltam, mert elzártam a fél méternyi közlekedésre fenntartott folyosót. Azért ücsörögtem ott, amíg ki nem dobtak, és egy kis idő múlva visszasompolyogtam… Az első könnyeim akkor csordultak ki, amikor az én drága csillagom kinyitotta a szemét, rámnézett, elmosolyodott kicsit, és összehúzta úgy a homlokát, ahogyan azt csak az apja tudja…
Bőgtem is vagy egy órát, de ezek olyan jó kis boldogságkönnyek voltak, olyanok, amik jelezték: anya lettem, most már biztos. A csütörtököm tehát így telt: kórterem-csecsemőosztály-görnyedtem a bevásárlókocsi-ágy felett-kiraktak a csecsemőosztályról-visszabattyogtam a kórterembe-majd kezdődött elölről.
Aki volt már kórházban, annak nem kell ecsetelni nagyon a kaját. Én se fogom nagyon. Semmivel sem volt rosszabb, mint amire számítottam. Csak egy érdekesség: első nap, „pépes” címszóval kaptunk kaját. Valami oknál fogva – hiába adminisztrálták be – nem jutott el a konyhás tudomásáig az én vega voltom. Kaptunk ebédre zöldséglevest, amiben úszkált pár szem sárga- és fehérrépa, meg talán krumpli, és összetéveszthetetlenül ételízesítő íze volt. Valahogy lenyomtam, hogy legyen bennem némi meleg. A második fogás rettenetesen gusztustalan volt, még a húsevő szobatársaim szerint is. A krumplipüré valahogy összekutyulódott valami barnamártásnak csúfolt nem tudom mivel, és úszott az egész tetején egy színtelen, halvány gombóc, gyanítom hús és rizs keveréke, de kb. úgy nézett ki, mint amit egyszer már valaki megemésztett. Azt hiszem a kutyámnak sem adtam volna oda. Másnapra már – a reklamációmat követően – kaptam vega kaját. Az előző napi levest feldurbózták kockatésztával. Szuper. Másodiknak közepesen rossz spenót volt. Szombaton a változatosság kedvéért répás-ételízesítőleves volt, levesbetétnek rizzsel. Itt már dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy vajon szombatra mivel rukkolnak elő. Nagyon nagyot nem tévedtem volna, ha fogadásokat kell kötni, az ünnepi hétvégi levesben kettő darab körmömnyi grízgaluska úszkált. Vasárnap pedig visszatértünk a csütörtöki kockatésztás verzióhoz.
Pénteken, az éjszaka közepén arra riadtam fel, hogy nyílik az ajtó, és azt hallom: „Nagy Botond anyukája?”…. Nem tudom milyen adrenalinbomba robbant bennem, de úgy pattantam ki az ágyból, mint a bolha. Én, akinek úgy egyébként még szüksége van két és fél perc tervezésre, és körülbelül ugyanennyi időre a kivitelezéshez, mert jól meg kell gondolni melyik lábad hová teszed és melyik kezeddel hogy tornázod fel magad. De mire a nővérke odáig jutott, hogy „…kája?”, én már álltam, és kérdeztem: „Én vagyok, mi a baj???” „Semmi anyuka, lehet menni a gyerekért…” Na itt leesett az a bizonyos kő, én visszaültem, ránéztem az órára, 5.16 perc volt. Gondoltam, még akkor elmegyek pisilni, és utána futok az én egyszem fiamhoz. Szerda délután 15.55 perckor született meg a fiam, és pénteken reggel 5.16 perckor megengedték, hogy megfogjam, hogy végre magamhoz öleljem a kis törékeny pici vékony testét. És a nagy örömöm addig tartott csak, míg meg nem próbáltam cicire tenni. Azt az elutasítást, amit én akkor kaptam… Hát de mit is akarok én? Hát hol voltam az elmúlt 36 órában? Próbálkoztam, küzdöttem, bőgtem, időnként segítettek, de nem ment. Maradt a cumisüveg… 36 óra épp elég volt, hogy megszokja a gyerek, az volt neki a természetes, és én voltam az idegen. Innentől kezdve a baba végre az én gondjaimra volt bízva, és végre megbizonyosodhattam személyesen is arról, hogy tényleg fiam van, mert péntek délelőttig csak elhittem, hogy nem hazudnak. Az első tisztába tétel zökkenőmentesen zajlott. Szerencsére emlékeztem rá, hogy mutatták öcsémék a 9 hónapos unokaöcsémen… mert itt aztán magamra lettem volna hagyva… Egyedül a köldökápolást mutatták meg, azt is másik gyereken, ergó az enyémnek teljesen más köldöke, teljesen mást igényelt volna, és csak két nap múlva lettem lecseszve, hogy miért nem csinálom? Hát csináltam én, csak nem jól… De egyébként ebben a nyamvadt kórházban minden szájhagyomány útján terjedt, vagy éppen rájöttél magadtól… vagy valamelyik többgyermekes anyuka segített. A második nagy sírós napom szombaton volt, amikor sehogy sem tudtam felébreszteni a csemetét (jelzem ez időnként még azóta is előfordul), és etetni kellett volna, és volt merszem visszatolni a csecsemőosztályra, és segítséget kérni. Nővérkének nagyon rossz napja lehetett, mert először kioktatott, hogy hát otthon hogy fogom csinálni? Másodszorra közölte, hogy „ki kell zökkenteni a csecsemőt a kényelmi zónájából, mert anyuka, ha magát simogatják, maga sem fog felkelni… tessék megcsipkedni a nyakát, megcsavargatni az orrát, meghúzni a haját…” Na nem is kellett több… szerintem ki sem értem az ajtón, és már bőgtem, hogy ezek a nemnormálisék hogy gondolják, hogy bántsam a gyerekem? A kórterembe már bőgve érkeztem, és kérdezték a többiek: mi történt… hüppögtem… Próbáltak megnyugtatni… A tegnapi örömkönnyek után most tejfakasztó hormonok helyett könnyfakasztó hormonok dolgoztak bennem. És biztos az is, hogy fáradt voltam, három óránként etetni kellett. És amíg a gyerkőc aludt, én fogadtam az örömnagyszülőket, a barátokat, ismerősöket. Regenerálódásra idő azóta három hete) se nagyon volt. A hétvége nagyjából így telt: etet-altat-folyosóra kitol-rokonok örülnek az üvegen keresztül-gyerek csecsemőosztályra betol-én az aulába ki-örülünk egymásnak-gyerekért be-etetés… és kezdődik elölről.
Nagyon vártam már a hétfőt, mert nagyon reménykedtem, hogy végre hazamehetünk. Mert otthon már „csak” a gyerek miatt kell majd felkelnem éjszaka, mert otthon anyukám nem fogja azt tanácsolni, hogy szadizzam meg a gyerekem, mert otthon az otthon. Hétfő, 8 óra, osztályos vizit a mamáknak: olyan kétértelműen mondják, hogy mehetek haza. Várjuk a csecsemős vizitet, csak nem jönnek. Aztán végre… Igen, Botond is mehet haza. Hurrá. Hívom apát, hogy mehetünk, de majd akkor induljanak csak, ha a zárót megkaptam. Boldogság van, pakolászok.
Egyszercsak jön nővérke, fogja a gyerekem: „Botit elviszem, mert a doktornő meg akar egy vizsgálatot ismételtetni.” De miért? „Majd a doktornő megmondja.” Gyomorgörcs… De lehet, hogy haza se mehetünk? És mi a baj? A babával baj van? „majd a doktornő megmondja.” Eltelt fél óra, és sehol senki, se gyerek, se doktornő. Nekiindulok, hogy kiderítsem mi történik. A csecsemőosztályon annyit mond a nővérke: „Nyugodjak meg, semmi drasztikus nincs, de majd a doktornő…” Szuper… Hív a védőnőm, remeg a hangom, ki vagyok borulva, megint sírok. Miért nem mondanak semmit? Jogom lenne tudni, nem??? Eltelt egy óra, doktornő megjön, és olyan szavakat használ, hogy az én összekuszált agyam nem fog fel belőle semmit. Hallom, hogy beszél, de nem értem mit. Megkértem, hogy beszéljen magyarul… Erre emlékszem. A végére valami olyasmit szűrtem le, hogy a laborgép hibája miatt egy eredmény nem volt rendben, és ezért ismételte meg a vérvételt, de a babával minden rendben. Szuper. A géphiba miatt öregedtem tíz évet. Meg igazából nem értem, ezt miért nem lehetett elmondani már akkor, amikor eltolták a gyerekemet… Miért kellett engem kétségek között hagyni? És persze mindig mindenre az volt a reakció: „Anyuka, ne aggódjon, ha valami baj lenne, arról tudna…” A másik oldalról meg mindig megkaptam anyukámtól: „Tájékozódjál kislányom, kérdezzél…” Hát így aztán lehetett.
A lényeg, hogy Botond rendben van, és bár kicsi, és bár minden ruha lötyög rajta, de jól van, és bár a cicizés nem megy még, és hála a kórháznak akkora cumizavarunk van, hogy győzzünk belőle kijönni, de végre mehetünk haza….
(folyt.köv.)
Legutóbb pedig a mamától kapott új kardigánját vizsgálta hosszú percekig... lehet szeretni fog öltözködni? Ja, és kinőttük a pelenkázót is, de ügyesen és némi segítséggel megnagyobbítottuk, most egy darabig talán jó lesz. 
